Kiss László
Poétika a határokon
Dérczy Péter: Töredékek a történetről. Tanulmányok, esszék, műelemzések. Szépmesterségek Alapítvány, Műút Könyvek, Miskolc, 2011.
Dérczy Péter legutóbbi, „tanulmányokat, esszéket, műelemzéseket” tartalmazó kötete 2011-ben jelent meg a Műút könyvek sorozatban. Találó cím: a Töredékek a történetről értelemszerűen a gyűjtemény egyik fő motívumát, a történetet, ennek kapcsán a cselekményt és a történést is kitüntetett helyre emeli, a borítón nagyobb betűmérettel szedett „töredékek” pedig alighanem arról árulkodik, hogy az értelmezés, lévén, megnevezett tárgya van, nem törekedhet teljességre, ennélfogva a könyv vizsgálódásai szükségszerűen részeredményre vezetnek, azaz a tudományosság természetének megfelelően nyitottak, kérdéseket hagynak maguk után. A történet ugyanakkor az irodalom – töredékes – történetét is felidézheti, ha elfogadjuk, hogy a kötetben szereplő kilenc íróról szóló tizenhárom szöveg alternatív irodalomtörténeti „összefoglalóként” olvasható, ahogy a Töredékek a történetről egy tanulmányíró pályájának szellős áttekintése is, amely kronológiai rendben tárgyalja kedves szerzőit. Gozsdu Elek Weisz Annával folytatott levelezésével, az „Anna-levelekkel” nyit, Cholnoky Viktor, Lovik Károly s két Csáth-esszé következik a sorban, majd egy valóságos tanulmányblokk a rajongott Krúdyról – a kötet csaknem fele, öt szöveg vizsgálja a „nagy stiliszta” poétikáját, ad pályaképet, hasonlít össze, elemez kisregényt; a Töredékek a történetről Karinthyval, Tersánszky Józsi Jenővel folytatódik, végül Németh Lászlóval zár.
Dérczy Pétert leginkább a poétikai határhelyzetek és törések, nézőpontváltások és elmozdulások, valószerűség és fikcionáltság egymásra hatása foglalkoztatja, az, hová helyeződnek, hogyan és miért akár egyetlen mű narrációs, akár egy befejezett pálya vagy egy formálódó életmű hangsúlyai – erről vannak a szerzőnek elméleti alapozású, de látványos teoretikus vadhajtásoktól szerencsésen mentes, olvasmányos, olykor az irodalomtörténeti mesélés hangján megszólaló „történetei”. Foglalkoztatják? Ami biztos: foglalkoztatták is, hiszen a kötet tizenhárom tanulmánya közül mindössze négy írás született a 2000-es év közelében, a legkorábbi szöveg, egy összefoglaló jellegű Csáth-tanulmány 1979-ből való, míg a legutóbbi írás 2007-ben keletkezett, minden bizonnyal a gasztronómiai literatúrát érintő beszéd fölerősödésétől nem függetlenül, Krúdy „zabálásairól”. Ami a könyv szerkezetét illeti, egy közel húsz évvel ezelőtti munka, a Németh Lászlóról szóló, a Függelékben kapott helyet, aminek az okát nem látom, mert bár igaz, hogy a Regényút: a Gyásztól az Iszonyig című tanulmány az egyik legátfogóbb, szinte komplex elemzés a kötetben, a Tersánszky-tanulmány után közvetlenül is helyet kaphatott volna, problémátlanul belesimulna az írások rendjébe. Talán azért szerepel külön ez a szöveg, mert a két nagy Németh László-regény sokrétű elemzésével a legösszetettebben mutatja föl a megelőző tanulmányokban alkalmazott értelmezői, nem csak a narrációs eljárásokra, de a tér és az idő műbeli alakulására egyaránt hangsúlyt vető módszert, kiemelve „hagyomány és újítás” Németh Lászlónál is megfigyelhető kapcsolatát.
A Töredékek a történetről szerzője tehát alapvetően a művek poétikájával foglalkozik, s az elbeszélés módozatain kívül a struktúrát érintő kérdésekre is figyel: különösen a valószerűség megteremtésének igényével alkalmazott keretes szerkezetekre érzékeny, Krúdynál, Csáthnál, Karinthynál is rámutat ezek világképet befolyásoló szerepére. Mert nem csak teoretikus vizsgálatokat folytat, az irodalomtörténeti, kortörténeti háttér, az alkotói psziché működése is fontos számára – az írói szemlélet alakulását meggyőzően kapcsolja össze poétikai problémákkal. Szövegeiben rendre feltűnik az „auktoriális” és a „perszonális” elbeszélő terminusa, figyelemmel kíséri, melyik életműben vagy műben hogyan alakulnak, hogyan csúsznak egymásba, s ezek elemzésével nem csupán elméleti következtetések levonásáig, de a művészi személyiséget befolyásoló tényezők feltárásáig, „világképi jelenségekig” jut el. Ez az elméleti és szellemtörténeti együtt-olvasás Dérczy Péter tanulmányainak egyik legkarakteresebb, egyben legizgalmasabb jellemzője. Könyve ebből az aspektusból is bizonyítja, hogy a huszadik század első harmadában meghatározó átalakuláson megy keresztül a próza, új műfajok keletkeznek, a szerzők rugalmasan kezelik az egyes műfajokat elválasztó határokat, hogy tér és idő hagyományosnak, klasszikusnak mondott rendje felbomlik, s a kísérleteké lesz a terep. Különösen gazdag a lista például Karinthyt illetően, aki Gyilkosok című 1921-es novelláskötetében „az európai klasszikus novellaformával és a magyar anekdotikus hagyománnyal egyszerre” kellett szembenézzen. S akinek prózájában Dérczy Péter nemcsak a swifti gulliveriádát, utópiát és szatírát mutatja ki, de igazolja is, hogy a pálya második felében született töredékes, betétszövegekkel, betéttörténetekkel tűzdelt regényformák már komoly változást jelentenek az életműben – az 1937-ben megjelent Mennyei riport kapcsán állapítja meg, „hogy a korábbi egész-elvű világképet repedések hálózzák be”.
Dérczy Péter esszéinek, tanulmányainak „egyszerű” titka, hogy szerzőjük szépen ír, teoretikusan fogalmazva: normálisan, rendesen. A mozgatott elméleti ismeretanyag, fogalomhasználat nem hogy nem terheli meg az írásait, kifejezetten belesimul a tanulmányokba. Amellett, hogy követhető, jól érthető szövegeket hoz létre, tanulmányírói-kritikusi jellemzője, egyben erénye az a tanárosan magyarázó közvetlenség is, amellyel olykor polemizáló-kritikai véleményformálásra ragadtatja magát – például Németh László műveinek értelmezésekor –, s főként amelynek köszönhetően az olvasó egészen jól érzi magát abban az irodalmi univerzumban, amelynek egyes szegleteibe a szerző bevilágít, s amely a tágabb értelemben vett századforduló kora. Vagy ha addig is jól érezte magát, és ezért emeli le a polcról a könyvet, akkor: még jobban. Elképzelhető, hogy számtalan tanulmánykötet hozza meg a kedvet a tárgyalt szerzők olvasásához – Dérczy Péteré biztosan közéjük tartozik, könyve ugyanis arról is meggyőz, hogy az irodalmi mű valóságmodell. Hogy közelebb visz. Persze nem tudjuk, mihez, de közelebb.
Nem volna szerencsés félreérteni a tanárosságra tett utalást, nem didaktikusságról, túlmagyarázásról, hanem többféleképp megfogalmazott gondolatokról, újra és újra fölbukkanó elméleti „motívumokról” van szó. Ráadásul egy-egy szövegben olyan rezüméket, pálya- összefoglalókat, elméleti definíciókat iktat közbe a szerző, melyek bármelyik tankönyvben szerepelhetnének. Krúdy Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című befejezetlen regényéről írja, a rendszerváltás hajnalán: „A regénynek alapvetően nincs története, még kevésbé cselekménye, ha ezt a két kategóriát megkülönböztetjük. Történeten azt értjük, hogy a Vak Bélá...-nak nincs egyetlen kerek egész története, mely a regény szerkezetét elejétől végéig összefogná. Az orosz és angol terminológiában fabulának, illetve sztorinak nevezett alap teljes mértékben hiányzik a regényből. A sztori egy regénynek azon elemeit jelentheti, melyek a mű alaprétegét képezik, s amelyek adott esetben akár elmesélhetők, zanzásíthatók – azaz, olyan összefüggő eseménysorok, melyek egy adott műben végül is kerek egésszé változnak, segítik az egyszeri befogadást. A cselekmény ettől annyiban különbözik, hogy ez lehet teljesen szétszórt, látszólag nem egybefüggő, mégis alapvetően olyan eseménysorokat tartalmaz, melyek egy ponttól egy másikig logikusan terjednek, olyan akciókat, melyek egy nagyobb szerkezeti elgondolás részelemei, s mint ilyenek illeszkednek egy nagyobb kompozícióba. A Krúdy-művek lényegében ezzel az elemmel szinte soha nem élnek, illetve ezt a megoldást mindig egy sajátos transzformációban érvényesítik.” Vagy, maradván a nagy kedvenc Krúdynál, a következő remeklés, ugyancsak a nyolcvanas évek második feléből: „Krúdy a Szindbádban hozott létre először egy olyan autentikus formát, mely nem történetelvű, nem cselekményközpontú, a hagyományos realista formával szemben fölbontja és megszünteti a kauzalitást mint szervezőerőt, s irányultságában sem teleologikus. A jelentésértelmezésben nyitott helyeket hagy, s elsősorban a fikció nem ábrázoló, hanem kifejező, atmoszférikus-metaforikus jellegére építi a kompozíciót. Ezzel nem a folyamatosságot és az egyenes vonalúságot hangsúlyozza, hanem éppen a széttördeltséget, a folytonosság hiányát. Mindez, mint láttuk is, részben Krúdy világ- és létszemléletével hozható összefüggésbe, mely szemlélet a jelenségeket nem alá és fölérendeltségi viszonyokban, hanem éppen mellérendeltségben,s nem folyamatokban, fejlődési tendenciákban, hanem hiányokban és állapotokban látja.” Ezekért az összefoglalókért nemcsak középiskolában oktató tanárok süvegelnék meg a szerzőt.
A Töredékek a történetről kutatók, szeminaristák számára megkerülhetetlen kalauz. Arról, hogyan lehetett írni a történetről a nyolcvanas kilencvenes évek fordulóján, s persze miképpen lehet ma. Az meg már tényleg csak bonus track, hogy a szerkesztéssel, idő- és térkezeléssel, a szereplők jellemét befolyásoló elbeszélői hanggal, a megszólalás milyenségével kapcsolatos fejtegetések prózaírók számára is hasznos olvasmánnyá avatják Dérczy Péter könyvét. A hogyant illetően bizonyosan.
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában
