Ayhan Gökhan
Mese a nyugdíjba küldött metrószerelvényről
Zitának
Az öreg metrószerelvény negyven éve hűségesen szolgálta az utasokat. Jól emlékezett arra az időre, amikor zöldfülű létére elsőként jöhetett le a főváros alagútjába. Rögtön a mélyvízbe dobtak – kuncogott halkan, valahányszor felidézte a fiatalságát. A tömény szagok, a töménytelen sok szín, minden mozzanat a mozgólépcsőn túl kezdődő rejtelmes világból újdonság volt még neki. Mozgólépcsőt például akkor látott életében először. Mozgólépcsőt, aluljárót, metróvezetőt. Talán metróvezetőből jutott neki a legtöbb. Volt alacsony, rövid bajuszú, aztán magas, bajusztalan, középmagas kopasz és dús szakállú égi meszelő. Szerette őket. A sötét alagúttól kezdetben reszketett, később aztán a lámpáival önfeledten kaszabolta benne a sötétet. Az utasoknak örült, tetszett neki a peronon várakozás, tudta jól, őt várják, egyes egyedül őt. Tavasszal könnyű zakóban, nyáron trikóban – akadt, aki félmeztelenül –, ősszel esőkabátban, télen behavazott, súlyos bundákban.
Hanem aztán az évek múlásával egyre több dolgot kellett benne megjavítaniuk az olajfoltos szerelőknek. Szégyenkezett emiatt, szégyenkezett amiatt, a szakik csóválták a fejüket bal felé emiatt, csóválták a fejüket jobb felé amiatt. Mintha valami illetlenségen kapták volna rajta. Szó mi szó, rajtakapták, hogy öregszik. Hajdan gyönyörű fénye megkopott, a dereka berozsdásodott, a lámpái pókhálóssá váltak. Mint egy asztmás bácsi, szuszogott az alagútban. Sípolt a tüdeje. Megint félelemmel töltötte el az alagút látványa. És minél jobban iparkodott, az idő őrlőfogai annál jobban harapdálták. A sokasodó problémák az utasoknak is szemet szúrtak.
– Mi ez a csotrogány? Esküszöm, a járókeretes nagyanyám is gyorsabban megy...
A metrószerelvény nem tudta, mi az a járókeret. Azért a szíve mélyén sejtette, ez a megjegyzés ránézve nem sok jót jelent.
A forgalmas napok végén mindene sajgott. Fájtak a huzalai, a vezetékei. A fáradt olaj csigatempóban járt az ereiben. Mintha ilyenkor rám térdelne az egész alagút – vallotta be a társainak. A néhány évvel fiatalabb társak acélszürke szemében őszinte sajnálat tükröződött. Együttéreztek vele, de segíteni nem tudtak.
Azt is észrevette a metrószerelvény, hogy az ablaka húsz évvel ezelőtt vidámabb arcokat tükrözött vissza, mint mostanában. Arcszomorító ablakaim vannak, súgta a lelkiismeretének, amiből hosszan elnyújtott helyeslés hallatszott ki. Öreg vagyok, mint a szomorúság, és szomorú, mint az öregség.
Nemsokára nagyobb lett a baj: egy nap megállt az alagútban. A metrószerelvény az utasok dühétől tartott: kitörik az ablakait, felhasítják az üléseket, öngyújtójuk tüzével megolvasztják a kapaszkodóit, majd vad indiántáncot járnak a letépdesett, levagdosott, tűzre hányt bőrkapaszkodók körül. De az indiántánc elmaradt, az utasok elhagyták a metrót. Megérkeztek a szerelők és velük együtt megérkezett a megbabonázó, kiégett vezetéket bűvölő ide-oda fejcsóválás. A metrószerelvény lehunyta a szemét, nem akarta látni, mi történik vele.
Tél volt a felszínen, az emberek behavazott kabátokban, dideregve, prüszkölve, piros arccal tartottak lefelé a mozgólépcsőn. A metrószerelvény nem értette, hogy miféle különös dolgok történnek az emberek föld feletti világában. Hogy például ő soha nem látja esni a ruhákra tapadó fehér valamit, vagy azt a nedveset, de még azt sem látja, hogy mi miatt néznek szürkén egymás arcába az emberek. Idelent nem hull hó, nem esik eső, és nincsen haragosság. Most álmában a metrószerelvény fehér gomolyagot látott esni az égből, és ő élvezte, nagyon boldog volt. Esett a hó az alagútban, mert az alagút teteje volt az égbolt, és az égboltból úgy ömlött, mint a szeretet, amiről senki nem tudja, tulajdonképpen honnan érkezik.
– Új metrókocsikat vásárol a főváros, a negyven éves szerelvényeket kivonják a forgalomból. – mondták odafent az esti híradóban, de erről senki nem hallott odalent. A metrószerelvények nem néznek híradót, szegények, még esti mesét sem néznek.
Elérkezett hát a pillanat: a karbantartók, a szerelők, az idősebb metróvezetők elbúcsúztatták. Veregették az oldalát, simogatták, mosolyogtak. A metrószerelvény arra gondolt, születésnapja van. Igazából nem emlékezett, hogy azt valaha is megünnepelték volna, nem is tudta, mikor van a születésnapja. Este a fülébe súgták, hogy mi lesz. Hogy kivonják, leépítik, leszerelik.
A metrószerelvény összerázkódott. Magában suttogott, mint egy egérmama a kisegereknek.
– Kivonnak? Elküldenek? Hova küldenek? A vastelepre? A rozsdák közé? Megesz a rozsdamanó, elevenen felfal. Miért küldenek? Így megöregedtem, hogy nincs többé rám szükség? Nincs többé… szükség…
A fiatalabb metrószerelvények sajnálkoztak, együttéreztek, de segíteni még mindig nem tudtak.
Két héten belül csoda történt.
A metrószerelvény lehunyta a szemét az egyik pillanatban, majd kinyitotta a szemét a másik pillanatban, s lássatok csodát – mert ő látott –, körülötte gyönyörű, fényes villamosok és buszok nyújtózkodtak elegánsan. Emberek jártak szájtátva köztük, és csodálattal néztek a járművekre. A metrószerelvényhez érve nézték, csak nézték őt, és a teremőr figyelmetlenségét kihasználva a fiatalok tenyere végigsimított a metrószerelvény oldalán.
– Ez már a Jármű-garázs-mennyország? – ámuldozott a metrószerelvény.
Gyertek, szaladjunk ki az utcára, lessük meg, hol vagyunk most. Vajon tényleg a Jármű-mennyország? Várjatok, nem megy olyan gyorsan a szaladás. Látjátok már? Én nem látom, az arcomba süt a nap. Talán pár lépéssel hátrább...
Látom! Látom már!
Hát, ez majdnem a Jármű-garázs-mennyország.
Betűzzük ki együtt. Egy, kettő, három:
KÖZLEKEDÉSI MÚZEUM.
