Esszék, tanulmányok

 

3a_Gyomai_Imre_arck__pe_a_La_Van__sz.jpg
Gyomai Imre arcképe a La Volonté-ban  

 

Cserba Júlia

 

„Egy világhírű magyar,

akit csak hazájában nem ismernek…”

 Gyomai Imre (1894–1962)

 

A két világháború közötti időszak kiváló újságírója, több sikeres könyv szerzője, külföldön és hazájukban élő magyar írók és művészek elhivatott támogatója volt, neve mégis feledésbe merült. Ameddig még éltek olyan ismerősei, akik megőriztek róla valamilyen emléket, és még inkább közeli barátainak, Fejtő Ferencnek és Bajomi Lázár Endrének köszönhetően, neve időnként szóban és írásban is felmerült. Az eddigi legpontosabb, de ugyancsak vázlatos életrajzi forrás a francia Bernard Le Calloc’h magyar nyelven megjelentetett könyve, a Magyar sorsok Párizsban[1]. A szélesebb közönség körében azonban csak kevesen hallottak róla, életéről, pályájáról pedig csak nagyon hiányos források állnak rendelkezésre. Miközben a két világháború közötti magyar sajtóban számtalan cikk adta hírül Gyomai párizsi sikereit és maga is sokat publikált különböző magyar lapokban, a felszabadulás óta nevét más és más politikai meggondolásokból igyekeztek kitörölni a közös emlékezetből. Hol azért mellőzték, mert a kommunista rendszer ellenségének tartották, hol pedig azért, mert meggyőződéses baloldali volt. Hogy ez a baloldaliság mit jelentett Gyomai esetében, arra fény derül a továbbiakban, de elöljáróban érdemes ideidézni barátja, Bajomi Lázár szavait: „Gyomai nem volt ideológus, nem tudott elméletet kialakítani a sötét ügyek igazolására, s nem volt fegyelmezett köztisztviselő, csak egy érző szívű, jó fiú.”[2]

Gyomai Imre alakját és pályáját felvázoló írásom egyrészt abból a célból született, hogy megosszam az olvasókkal az emberi és szakmai téren is megbecsült újságíróról eddig összegyűjtött ismereteimet, másrészt abban bízva, hogy felkelti más kutatók érdeklődését is, és utat nyit mélyreható és további elemeket felderítő munkákhoz.

Gyomai Imre 1894. október 29-én született, és itt mindjárt két tévesen elterjedt adatot kell helyesbítenünk. Gyomai Imre eredeti neve ugyanis nem Weinberger[3] volt, ahogyan az a magyar lexikonokban szerepel, hanem mint azt Bernard Le Calloc’h is helyesen említi könyvében, Weiszberger. „Apám, a falu Jóskája….”[4], a nagyváradi születésű Weiszberger József gyomai vendéglős, édesanyja a Péterszegen született Izsák Rózsa volt. Az apa halála után a vendéglőt Gyomai Imre öccse, István[5] vette át. A lexikonok és más források szintén tévesen, Gyomát[6] jelölik meg születési helyének, de olyan gyomai iratokra eddig nem sikerült rátalálni, amelyek ezt igazolták volna. Mivel az bizonyítást nyert, hogy öccse, István Endrődön született, ott próbáltam Imre születési okmányának nyomára bukkanni, de ez sem járt sikerrel[7]. Ugyancsak felderítésre vár, hogy hova járt iskolába. Visszaemlékezéséből következtetve, kisdiákként Endrődre kell gondolnunk. „Reggel hét órakor, amikor Pista öcsémmel egyetemben házunktól majdnem egy órányira lévő iskolába indultunk, Cézár (a bernáthegyi kutya) már a kapu előtt várt bennünket. Egyik oldalán Pista, a másikon pedig én ballagtam.” A békéscsabai Rudolf Gimnázium 1909-es évkönyvében az iskola diákjai között ott találjuk Istvánt, Imre viszont sem itt, sem a korábbi évkönyvekben sem szerepel.

Míg életének első időszakáról nem sokat tudunk, attól az időponttól kezdve, hogy publikálni kezd, pályája már könnyebben nyomon követhető. Még csak tizenhét éves, amikor 1911-ben megjelennek első versei az Aradi Közlönyben. 1915-től pedig már a tudomány, a művészet és a gondolat szabadságát hirdető baloldali társadalmi és politikai lap, a Világ közli írásait. Az 1916. február 1-i számban – A Dnyeszter partján címmel – a besorozott Gyomainak az orosz frontról küldött személyes tapasztalatait tartalmazó tudósítását olvashatjuk. Nyelvezetében, lírai hasonlatokkal tűzdelt leírásában felszínre tör az újságíróban rejtőző költő. Képszerűen vetíti elénk saját és bajtársai drámai helyzetét, a halál fenyegető közelségét: „A halál odanyújtja felénk keblét, derekát, hogy forró kezekkel átöleljük”. Mindezek ellenére írását az életakarásból merített erővel és a rá jellemző, jobb világot álmodó optimizmussal zárja: „Ma még dörögnek az ágyuk. – de mi már a Holnap oltárán mondjuk el imánkat.” Sok évvel később, 1931-ben egy interjúban a francia újságíró, André Frank[8] a háborúból őrzött emlékeiről kérdezte a mosolygós, elegáns, jól öltözött férfinak leírt Gyomait. „Háborús emlékeim? Ha egyszer erről fogok írni, akkor egészen biztosan megírom, hogy a háborúban is van béke, jóindulat és testvériség a győztes és a legyőzött között.” A váratlan választól meglepett újságírónak ekkor elmesélte, hogy egy este egy orosz katona közeledését jelezték az őrök. Gyomai kiadta az utasítást, hogy ne lőjenek rá, hagyják közeledni. Amikor az orosz katona odaért, azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy ne támadjanak aznap éjjel, mert az ortodox karácsonyt szeretnék megünnepelni. A megállapodás után az orosz katonák előjöttek a lövészárok fedezékéből, és a magyarokkal közös misét tartottak. Az orosz énekbe magyar vegyült, éjfélkor pedig együtt itták a orosz cukorral édesített magyar kávét. „Egy rövid időre elfelejtettük, hogy háborúban vagyunk.”

Gyomai 1916-ban sok társával együtt orosz fogságba kerül. Ott szerzett tapasztalataiból született sok évvel később, 1931-ben megjelent franciául Refoulement[9], 1933-ban magyar változatban Haláltábor[10] címmel megjelent, komoly sajtóvisszhangot és elismerést kiváltó regénye. Ebben a regényhősők sorsán keresztül elsősorban nem a fizikai, hanem a fogság lelki megpróbáltatásait eleveníti fel. A történet a Volga mentén játszódik, ott „ahol a kirgíz sztyeppe a végtelenbe vész”. A könyv a helyszínt leíró képpel indul. Ahogy festő az ecsettel, olyan szemléltetően jeleníti meg szavakkal az esztétikumra fogékony, költői lelkületű Gyomai az olvasó elött a természet nyugalmas szépségét, ezzel még inkább hangsúlyossá téve a főhős, Gabriel Kovatch kétségbeejtő szituációját. Kovátch a történet végére gyilkossá válik: rabtársát egy nőt ábrázoló fotó birtoklása miatt megfojtja. A regény a tábori pap szavaival zárul: „Nem ő a gyilkos” – mondja, hanem „azok, akik gyilkossá tettek bennünket”. Gyomainak ez volt első franciául írt könyve, de addig még hosszú és nehéz utat kellett bejárnia.

A közel két évig tartó hadifogságból 1918-ban szabadul, és a várakozási idő alatt, amíg hazatérése lehetővé válik, Szentpétervárról küldi tudósításait a Világnak. Írásaiban objektíven és empátiával számol be a bolsevik hatalomátvétel utáni állapotokról. Miközben lelkesen ír az akkor még egy igazságosabb társadalmi rendszernek reményt adó, kialakulóban lévő kommunista rendszer bizonyos pozitívumairól, bemutatja a szabadon engedett hadifoglyok és a cári rendszer középosztályának megalázó és súlyos helyzetét, a városban uralkodó éhínséget és káoszt is. „Ez sötétebb kép Gorkij vagy más orosz író nyomor képénél, az csak nem is halvány másolata annak, ami itt a szemlélő előtt lejátszódik. (…) A szín, a szó gyenge ennek a nyomornak a visszaadására.”[11] 1918 végén már újra Magyarországon írja cikkeit. Üdvözli és támogatja a Magyarország függetlenségét és parlamenti demokráciát követelő Károlyi Mihály vezette őszirózsás forradalmat. A Tanácsköztársaság alatt Egerben Székely Jánossal elindítja az Egri Munkás című baloldali lapot.[12] 1919. június 24-én a Forra­dalmi Kormányzótanács megbízásából néhány újságíró kollégája társaságában a Fáklya munkatársaként Miskolcra érkezik azzal a feladattal, hogy a helyi sajtót „forradalmasítsák”. Ottlétük azonban csak néhány hétre korlátozódik, mert a románok augusztusi bevonulása néhány nap alatt a Tanácsköztársaság összeomlását hozza. A Tanácsköztársaságban bármilyen módon résztvevőkre az ellenforradalmi rendszer könyörtelen megtorlása vár. A Miskolcra küldött újságírók egyikét azonnal kivégzik, egy másikat bíróság elé állítanak, míg néhányuknak, köztük Gyomainak sikerül elmenekülnie. Neve azonban bekerül a hírhedt Fekete könyv nyilvántartásába, amiben a Munka szerzői és a Munka-kör tagjai, köztük Kassák Lajos, Illyés Gyula, az újságíró, szocio-fotográfus Szélpál Árpád, a költő Havas Endre, a fotográfus Tabák Lajos és Gyomai későbbi barátja, Bajomi Lázár Endre a „kommunista”, míg mások, mint például az író Déry Tibor, a képzőművész Moholy-Nagy László és Kernstok Károly, a költő Berda József és Gyomai Imre a „megbízhatatlan” besorolást kapják.[13] Ekkor sokakkal, köztük a szomszédos városból, Békéscsabáról származó Perlrott Csaba Vilmossal együtt, Gyomai Imre is elhagyja Magyarországot. (Akinek módjában van elolvasni Tarcali Róbert Quand Horthy est roi[14] címmel 1922-ben Párizsban megjelent könyvét az 1920-tól a fehér terror idején Magyarországon elkövetett kegyetlen atrocitásokról, az egészen biztosan megértéssel fogja fogadni az emigrálók döntését.) Gyomait rövid bécsi tartózkodás után, 1921-ben – ahogy az Haraszti Sándor[15] újságíró visszaemlékezéséből kiderül – már Szabadkán találjuk, ahol az ottani magyar nyelvű újság, a Bács-Megyei Napló szerkesztőségében dolgozik. Körülbelül egy évig marad ott, de hogy az utána következő hónapokat hol tölti, azt homály fedi. Bajomi Lázár Endre szerint ez idő alatt Berlinben is megfordul, Bernard Le Calloc’h pedig arab országokban tett utazásairól tesz említést. Mindenesetre az biztos, hogy 1923 augusztusában már Kolozsváron tartózkodik, ahol a helyi művészeti és társadalmi lap, a Színház és Társaság, majd az Ellenzék közli írásait. 1924-ben a frissen alakuló, rövid életű Erdélyi Újságról jelenik meg az a beharangozó írás, amelyben a leendő főmunkatársak között ott találjuk Gyomai nevét is. A lapot, amint az a cikkből kitűnik, zömében a magyar nyelvű Keleti Újság, Ellenzék és Újság című lapokból kizárt munkatársak indították el, azt tűzve ki célul, hogy a lap „harcoljon a magyar népkisebbség kulturális és gazdasági fejlődéséért, a nemzetek békés harmóniájáért, a szociális igazságért és a szellemi és erkölcsi erők uralmáért az anyagi érdekek vak harcai fölött.”[16] Az Uj Kelet 1924 szeptemberében hírül adja, hogy Gyomai Imre Désen eljegyezte a kolozsvári Salgó Mária szavalóművészt. A hírben Gyomai ekkor már az Ellenzék párizsi tudósítójaként szerepel. (Annak kiderítése, hogy esküvőre is sor került-e, még várat magára.) Gyomai visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a Kolozsvárról Párizsba tartó vonaton megismerkedik két magyar egyetemistával, és velük tartva a Globe szállóban bérel olcsó szobát. Ablakából kitekintve annyira megrémíti a nyüzsgő nagyváros látványa, hogy két napig nem mer kimozdulni a szobájából. A harmadik napon azután térképpel a kezében nekiindul, hogy megkeresse a Dôme kávéházat és megkezdje fáradhatatlanul tevékeny párizsi életét. Ugyancsak 1924-ben érkezik újra Párizsba Perlrott Csaba Vilmos is, akivel, bár írásos nyoma nincs, szinte biztosra vehető, hogy rövid időn belül megismerkedik. Erre enged következtetni Réth Alfréd és Lahner Emil festőművészekkel fenntartott baráti viszonyuk, és ezt erősíti az a tény is, hogy mindketten érintkezésben voltak Kolozsvárral.

 

1._Gyomai_Imre_n__vjegye_sz.jpg

Gyomai Imre névjegye

 

Gyomai, annak ellenére, hogy új hazát választ, szívében mindig magyar marad. Kapcsolatot tart fenn szülőhazájával, figyelemmel kíséri annak történéseit, részese marad a magyar kultúrának és nem utolsó sorban írásaival segíti a hazai és franciaországi magyar művészeket, írókat. Mint az Ellenzék munkatársa, rendszeresen küldi írásait a magyarokat és románokat érintő párizsi politikai eseményekről, művészeti témákról. 1925 márciusában Egy világhírű magyar művész, akit csak hazájában nem ismernek… címmel az Ellenzékben jelenik meg írása Csáky Józsefről. A kubista szobrászt kutatók számára ma is fontos forrásként szolgáló, informatív írásban is felvillan Gyomai kiváló szemléltető képessége, és szinte magunk előtt látjuk a művészt, akinek „Magas homlokába, amely domború, mint egy renessaincebeli templom szabályos boltíve, szőke hajfürt csapódik”. Magyar és román művészek Párizsban címmel ugyancsak az Ellenzék közli a Párizsban dolgozó festőkről, szobrászokról szóló beszámolóját, egy másik alkalommal az állandó párizsi magyar színház megalakulásáról ad hírt. 1926-ban megválik az Ellenzéktől és az akkor alakuló Korunk munkatársa lesz. Cikkeiben foglalkozik az akkori palesztinai helyzettel, a közel-keleti sztrájkokkal, riportot készít az egyiptomi gyapotaratásról, cikket küld Londonból, de főleg Párizs irodalmi életéről, frissen megjelenő könyvekről ír, köztük a magyar költők francia antológiájáról. Bencze Jenő Remy de Gourmont[17]-ról szóló könyvének 1929-es recenzióját[18] nemcsak azért érdemes kiemelni, mert tipikus példája annak, hogyan kísérte figyelemmel és miképpen támogatta a párizsi magyarokat, hanem azért is, mert tanulságos jelenségre hívja fel a figyelmet. „Páris mindenki mást befogadó szerelmes keble előttünk is megnyílt – harsonázzák a budai külügyminiszteri palotából irányított és hangszerelt sajtó mindig ünneplőbe öltözött kultúrpolitikusai.” – kezdi írását Gyomai, szemükre vetve, hogy „…akkor, amikor a legcsekélyebb és legkétesebb kulturális irodalmi, vagy művészi kapcsolat megtalálásáért ezer évre sem restellnek visszamenni”, teljes közönnyel, sőt elhallgatással viszonyulnak a zömében kényszerből külföldön élők munkájához, eredményeihez, sikereihez. Ez a fájó és jogos sérelem jelenik meg a már említett Csáky-cikk címében is. Bencze Jenő francia nyelven írt és elismerést kiváltó könyvének ismertetése után Gyomai azzal zárja írását, hogy a könyv otthoni megismertetése sokkal hatékonyabb eszköz lenne a két ország közötti viszony elmélyítésének, „mint az, hogy Kondás Pista cigányprímás Párisban magyar nótákat játszik, vagy pedig az, hogy a magyar költőnők rózsafüzéres sóhajaikkal megjelentek (és elsüllyedtek) pár párisi könyvesbolt polcán.” Segíteni akarása nem merült ki a jó szándékú kritikában, a maga részéről mindent megtett azért, hogy a francia és magyar kapcsolatok erősebbé váljanak. E törekvés egyik fontos eszközének tartotta, hogy a párizsi magyar eseményekről otthon, a magyarokról pedig Franciaországban is értesüljenek. Így például a Literaturában Ezt csinálják a magyar írók és újságírók Párizsban[19] és Ezt csinálják a magyar piktorok, szobrászok, rajzolók és építészek Párizsban[20] címmel jelennek meg írásai, míg a Les Nouvelles Littérairesben egykori szerkesztőségi kollegája és jó barátja, Kuncz Aladár Fekete kolostoráról[21] közöl ismertetést. De fáradozása nemcsak újságírói tevékenységében merül ki. Egyebek mellett 1931-ben Vértes Marcel társaságában kiállítást szervez az Edition Bonaparte termeiben, olyan magyar festők és szobrászok részvételével, akiket néhány évvel korábban „bánatos emberfürtökkel megtelt vonatok” hoztak Párizsba, mint például Kolozsvári Zsigmond, Beothy István, Blattner Géza, Lahner Emil, Szenes Árpád, Tihanyi Lajos vagy a később hazatért Farkas István, Czóbel Béla, Biai-Föglein István, Pór Bertalan és Diener-Dénes Rudolf. „Harminchárman vannak. Homlokukra itt idegenben, idegen kezek fonják az elismerés hervadhatatlan koszorúját”fejezi ki ismét fájdalmát Gyomai[22]. Az eseményről több hazai lap is beszámol, köztük a Műgyűjtőben Nádai Pál, aki amellett, hogy a kiállítás tartalmáról ír, arra is felhívja a figyelmet, hogy „Gyomai Imre, a kiállítás rendezője, a Párizsban élő magyar író, nagyobb kultúrpolitikai cselekedetet végzett itt, mint sok reklámfényben utazó vándorelőadó.”[23]

De lépjünk vissza 1926-ba, és vegyük sorra, mi minden történik ebben, a Gyomai számára olyan fontos évben. A Montparnasse[24] munkatársa lesz, és itt jelennek meg első franciául írt cikkei. Festészettel foglalkozó írásokat publikál, beszámol a Salon des Indépendants-on látottakról, La Peinture című cikkében pedig többek között Farkas Istvánról is ír. 1926 azonban ennél még fontosabb, ugyanis Gyomai életkörülményeit gyökeresen megváltoztató eseményt hoz. Szerény megélhetést biztosító újságírói jövedelmének kiegészítésére Gyomai időnként modellt áll a Grande-Chaumière szabadiskolában. Itt ismerkedik meg a szintén szegényes körülmények között élő szobrásznövendékkel, az örmény származású, egyiptomi Daria Gamsaragával. Hozzá írt, magyarról franciára fordított szerelmes verseinek gyűjteménye, a Daria[25] 1926-ban jelenik meg, és kedvező fogadtatásra talál. Több francia és magyar lap is említést tesz róla. Ugyanebben az évben kerül sor Daria és Gyomai esküvőjére is. Közös életük első hónapjai továbbra is szűkösen, egy hónapos szobában telnek, mindaddig, míg Daria ötletére el nem utaznak Kairóba. Amikor a városban sétálva eljutnak egy csodálatos palotához, és megállnak előtte, Daria sírva borul férje vállára, és bevallja neki rejtegetett titkát: valójában dúsgazdag szülők gyermeke, és a palota az ő tulajdonuk. Mindezt azért titkolta el mindenki előtt, mert el akarta kerülni, hogy bárki is a pénzéért közeledjen hozzá. Párizsi visszatérésük után véget ér a szűkölködés, elegáns lakásba költöznek, és a harmincas évek elején gyakran utaznak is. Ezeket az utazásokat jól nyomon lehet követni Gyomai újságcikkein keresztül: több írást közöl egyiptomi útjairól, tudósít Londonból, Tel-Avivból, Finnországból, Svédországból, Csehszlovákiából, Németországból. Otthonuk[26], „az öreg Montmartre egyik legfurcsább háza. A ház ugyanis földszinttel kezdődik — itt van a fogadószoba — s innen kezdve lefelé haladnak az emeletek”[27], szellemi műhely, baráti találkozóhely lesz.

Miközben fáradhatatlanul írja újságcikkeit a magyar és francia lapok számára, 1928-ban egy könyvvel jelentkezik: az Együtt kiadásában megjelenik utópisztikus regénye, Az új kenyér[28]. A történet szerint egy német professzor a sivatagban felfedez egy, a biblia mannához hasonló kenyeret, ami mindenki számára elegendő táplálékot biztosíthatna. Gyomai a sok helyszínen, sok szereplővel zajló történetben egy idealisztikus jövőképet fest a világ fegyver nélküli jobbá válásáról, miközben arra is utal, hogy a célig nehéz és hosszú út vezet. A regény híven tükrözi Gyomai lírai és empatikus lelkivilágát, emberiségbe vetett hitét, ugyanakkor még nem éri el sem a Haláltábor színvonalát, sem annak sikerét. Tövis Péter tollából a 100 %-ban jelenik meg róla elmarasztaló kritika, M. Pogány Béla pedig a Nyugatban[29] megjelenő recenziójában „a dogmák fáradt gőzét” érzi ki a regényből. Egyben azonban biztosak lehetünk, Gyomai regénye őszinte érzésekből született, és erre a legjobb bizonyíték saját magatartása. Újságcikkeiben mindig kiáll a szegények, a nehéz körülmények között dolgozó munkások, az elnyomottak mellett. Miközben a francia munkások és parasztok életet mutatja be, szinte sohasem felejti el helyzetüket összehasonlítani a magyarokéval, és rámutatni hazája városi és vidéki dolgozókat sújtó igazságtalan és hibás intézkedéseire. Aggodalommal figyeli a fasizmus ébredését és folyamatos erősödését, ezért 1931-ben csatlakozik az antiszemitizmus és rasszizmus ellen alakult társasághoz, a LICA-hoz. 1933-ban a Vu magazinban Bécs a horogkereszt jele alatt[30] címmel közöl beszámolót bécsi tapasztalatairól. Segítőkész ember volt és nemcsak közvetlen barátait támogatta különféle módon. Előbbit igazolja egy 1929-es újsághír is, amely tudtul adja, hogy „Gyomán ötven szegény számára fejenként két-két napra tüzelőfát osztottak ki. A száz mázsa fa adományozója Gyomai Imre Parisban élő, gyomai születésű újságíró.”[31] 1930-tól az Erdélyi Helikonnak is párizsi tudósítója lesz, de a magyar lapok közül továbbra is ír a Literatúra, a Korunk és a Kelet Népe számára, és álljon itt néhány olyan francia lap címe is, amelyeknek a háború előtt dolgozott: Le Quotidien, Ce Soir, Paris Soir, La Volonté, Marianne, Le Populaire, Excelcior, Lecture de Soir… 1938-ban Robert Schumannról[32] jelentet meg nagysikerű életrajzi könyvet, amit további két zeneszerzői életrajz követ, az egyik Schubertről[33] , a másik Mozartról[34]. 1939-ben még egy nagy sikert arató könyvvel jelentkezik. Ezúttal a magyar származású kalandor, kettős ügynök és hittérítő Trebitsch-Lincoln Ignácról[35] ír élvezetes életrajzi regényt. 1938-ban sorozatot indít a francia rádióban, amelynek keretében többek között beszámol a Cigányok Világkongresszusáról, és hallgatóit az ismeretlen Közép-Európával és az erdélyi esküvői szokásokkal ismerteti meg.

1940-től félelemmel és kockázatokkal teli nehéz évek következnek. A háború kitörésének hírére 1939 szeptemberében önkéntesnek jelentkezik a francia hadseregbe. Néhány hónappal később német fogságba esik, ahonnan fél év múlva sikerül megszöknie és egy dél-francia településen, Tourvesban elrejtőznie. „Gyomai Imre például, akinek a neve — mint íróé – Franciaországban aranyértékű, házat és földet bérelt valahol délen s a földet túrja.”[36] – számol be róla a Délamerikai Magyarság című lapnak Vichy-ből a nevét érthető okokból elhallgató újságíró 1941-ben. Nem sokáig marad azonban tétlen, miután a németek a francia szabad zónát is elfoglalják, ellenálló csoportot szervez, irányításával szabotázsokat követnek el, fegyvert szerez és „Még mielőtt a szövetségesek augusztus 15-én partra szálltak, Gyomai partizánosztaga felszabadította a helységet és negyven németet ejtett foglyul” – tudjuk meg Bajomi Lázár Endre visszaemlékezéséből[37]. A felszabadulás után visszatér az újságíráshoz, politikai és kulturális témájú cikkeit többek között a Tribunes des Nations, France d’abord, a Regards, a Les Lettres Françaises, a Ce Soir, a magyar nyelvű párizsi Harcos nő, később pedig a New York-i Amerikai Népszava közli. Irodalmi szerkesztője lesz a Front Nationalnak és a Liberation tudósítójaként jelen van a Nürnbergi per tárgyalásán. 1945-ben megjelenik újabb sikeres, egyben utolsó könyve, a már háború előtt megírt Goebbelst és a Goebbels-jelenséget feltáró dokumentumkötete, a Goebbels, a nácizmus szócsöve[38]. 1946-tól aktívan részt vesz a francia-magyar irodalmi és művészeti kapcsolatok újraélesztésében, 1947-ben értékes segítséget nyújt a párizsi békekonferencián résztvevő magyar küldöttségnek, majd röviddel utána a párizsi magyar nagykövetség sajtófőnökévé nevezik ki. A Rajk-per miatt távozó Károlyi Mihály, Fejtő Ferenc és Szabó Zoltán után néhány hónappal ő is lemond tisztségéről, és ezzel gyakorlatilag megszakad kapcsolata Magyarországgal. Érdekes jelenség, hogy míg Gyomai egész életében sóvárgó fájdalommal hordozza szívében Magyarországot, addig Perlrott Csaba Vilmos mindvégig Párizs és „a franciák szellemi szabadsága és művészi bátorsága…” iránt érez nosztalgikus vágyat.  

Gyomai Imre lehetőségei beszűkülnek, egészségi állapota megromlik, újra nehéz anyagi körülmények közé kerül. Élete utolsó éveiben lényegében csak az Amerikai Népszavában jelennek meg rendszeresen írásai. Dariától már évekkel korábban elválik, második felesége csalódást hoz. Gazdag életművet hátrahagyva, magányosan, hazája által elfeledve hal meg 1962. február 27-én.



[1] Bernard L Calloc’h: Magyar sorsok Párizsban. Váci Városvédők és Városépítők Egyesülete kiadása, 2007. 1945 után, a gimnázium megszűnéséig a gödöllői Francia Gimnázium francia nyelvtanára volt. A franciaországi Finn-ugor Társaság elnöke.

[2] Bajomi Lázár Endre: Gyomai Imre. Új Tükör, 1984. október 21.

[3] A névcsere  minden valószínűség szerint abból adódott, hogy szintén  Párizsban dolgozott a baloldali író és újságíró, Weinberger János (Jean Weinberger, Wenger, 1908–1942) is, aki ugyancsak munkatársa volt a Korunknak. Ott megjelenő írásait Mosonyi Ferenc néven jegyezte. Életéről 2018-ban L′affaire Wenger címmel a Flammarion kiadásában jelent meg könyv. Szerzője Catherine Weinberger-Thomas, az újságíró lánya.

[5] Weiszberger István, Endrőd, 1896. március 1.–?

[6] Gyoma is a város híres szülöttei közt tartja számon.

[7] Születési helyként felmerülhet Arad is, mint lehetőség, mert a család apai ága, beleértve Imre déd- és nagyszüleit is, Aradon lakott. Bajomi Lázár Endre megemlíti egy levelében, hogy Imre húga, Róna Jenőné Weiszberger Ilona még 1984-ben is Aradon élt. (Forrás: Bajomi Lázár Endre levele ismeretlen címzettnek, 1987. február 21. Vidovszky Béla Helytörténeti Gyűjtemény, Gyoma)

[8] Le souvenir de guerre d’Imre Gyomai, La République, 1931. június 5.

[9] Gyomai Imre: Refoulement Éditions du Tambourin, 1931.

[10] Gyomai Imre: Haláltábor. Librairie Universum, 1933.

[11] Gyomai Imre: Szentpétervári séták. Világ, 1918. július 9.

[13] Pásztor József: A Kassák-kör küzdelme. Párttörténeti Közlemények 1987/2.

[14] Robert Tarcali: Quand Horthy est roi, Edition „Astra”, Paris, 1922. Vértes Marcel rajzaival

[17] Remy de Gourmont (1858–1915) francia író, újságíró, műkritikus

[19] Ezt csinálják a magyar írók és újságírók Párizsban. Literatura 1928/9.

[20] Ezt csináljak a magyar piktorok, szobrászok, rajzolók és építészek Párizsban. Literatura 1929/5.

[21] Aladar Kuncz: Les Nouvelles Littéraires, 1931. november 28.

[22] A párisi magyar festők kiállítása. Erdélyi Helikon, 1931. február 1.

[23] Nádai Pál: Istenek alkonya, Párisi krónika. Műgyűjtő, 1931. február 1.

[24] A Montparnasse (1914–1930) rangos, kéthetente, majd hetente megjelenő irodalmi és művészeti lap. Minden valószínűség szerint Gyomai szerkesztőségi tagságának köszönhető, hogy szerepelt benne Farkas István, Réth Alfréd, Csáky József, Kelen Imre és Kasnya Béla.

[25] I. Gyomai: Daria. Poème, traduit de hongrois par J. Ronald, Editions Montparnasse. Csáky József borítórajzával

[26] 14, rue Junot, 18. kerület

[28] Gyomai Imre: Az új kenyér. Együtt, Budapest, 1928.

[29] M. Pogàny Béla: Azúùj kenyér. Nyugat, 1929/4.

[30] Vienne sous le signe de la croix gammée. Vu, 1933. május 17.

[31] Kis Ujság, 1929. február 24.

[32] Imre Gyomaï: La vie douloureuse de Schumann. Les Éditions de France, 1938.

[33] La vie tendre et pathétique de Franz Schubert. Les Éditions de France, 1938.

[34] Imre Gyomaï: Le coeur de Mozart. Les Éditions de France, 1939.

[35] Imre Gyomaï: Trebitsch Lincoln, le plus grand aventurier du siècle. Les Éditions de France, 1939. A könyv megjelenését megelőzően folytatásban közölt változata 1937-től a Ce Soirban jelent meg.

[36] Volt magyar újságírók az eke szarva mellett. Délamerikai Magyarság, 1941. július 9.

[37] Bajomi Lázár Endre: Gyomai Imre. Tükör, 1984. október 12.

[38] Imre Gyomaï: Goebbels , porte-parole du nazisme. Nagel, 1945. Előszó: Raymond Manevy

 

Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.


Főoldal

2022. augusztus 01.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szerényi Tamás: A vízpartonTakács Adél: Szivattyú
Öltözködő és költözködő lombjainkBandi plébános, a református lelkész
Bánfai Zsolt verseiBali Anikó verseinéz – Istók Anna Závada Péter-paródiájaAcsai Roland versei
Fehér Béla: Meghívás karóba húzásraSzíverősítők és egyéb ösztrogének – Rimóczi László Kiss Judit Ágnes-paródiájaKiss László: A titokMert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png