André Ferenc
Világítótorony
Óceánparton mindig nehezebb az ég.
Sziszegő hullámok szedik be a szikláktól
A vámot. Időben fizetnek.
Saját arcukra mintázzák a domborzatot.
Alázatot így tanul a kövek némasága.
Sirályok sikítják le a napot az égről,
Mentőmellény nélkül zuhan a vízbe,
Sietve viszi magával a kora esti meleget.
Alkonyi fények törnek meg
Halászok sós ajkán, érdes kezein.
Hálójukban éhes ollójával
Csapkod már a rák.
Csónakjaik dobálózva kérnek
Bocsánatot a tajtékoktól.
Régi szavaikkal áldoznak a vizeknek:
Hagyják, hogy kimossa őket szájüregükből
Az állandó sodrás és
A karcos fuvallatok.
Lábuk alatt a deszka recseg,
Görbül, mint asszonyaik gerince, akiknek
Nyakát ékszerként húzza a mélybe
A ragaszkodás és nélkülözés vasmacskája.
Néha, egy-egy szélcsendes délutánon
A távolba merednek, és azt mondják:
Az a tőkehal az én uram,
Kinek szájából a tenger kimosta a hangot.
Érintése nyirkos és fagyos,
Táncolni sosem tudott, de szeret.
Addig vergődik és ficánkol,
Amíg gyengülő tüdeje égni kezd.
Ekkor leül, krákog, tátog egy ideig,
Inni kér, majd álomba szenderül.
Ilyenkor horkolása messzire visszhangzik,
Mint mészkőbarlangok.
Azt mondják:
Ez a mi örökségünk az óceán partján,
Ahol tajtékzó vizek, feszülő földek
És száguldó szelek érnek össze,
És nekünk kell magunkban táplálni
A tüzet, ami mérföldekre is ellátszik,
Hogy aki hajnalban bolyongani indult,
Sötétben is hazataláljon.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.