A nyájszagú fickók zsoltára

Sokan irigykednek a pásztorokra,
kinn élünk itt magunkban,
függetlenül mindenkitől,
jövünk-megyünk a nyájjal,
nem vagyunk bezárva négy fal közé,
nagyon is hetykén viselkedünk,
kötekszünk az ivókban,
és minden pénzünkön túladunk,
ha elkezdünk mulatni.
Viszont megnézném azért a sok városbelit,
amint egy szál pokrócban vacog
a sziklarepesztő hidegben éjszaka,
megdühödött vadállatok
vagy tajtékzó kóborkutya-hordák
ellen védi a nyájat botokkal,
vihartól megkergült bárányokat
próbál biztonságba terelni.
Piszok kemény munka ez, kérem,
olyan jöjjön csak ide,
aki bírja az érdes karaktereket,
mert itt, kérem, nincs bájolgás,
nincsenek táncoslányok meg lakomák,
itt minden perc éber virrasztás,
sose tudni, mikor borul fel
a békés nyugalom, és tör ránk
váratlan veszedelem, szélvész,
záporeső, rablók hada, bármi.
És olyannak sem érdemes
letanyázni a falakon kívül,
aki rosszban van saját magával,
aki nem tud napokig hallgatni,
aki nem képes elnézni
a felhők árnyának kavargását a réten,
akire a frászt hozza,
ha pár napig csak nézni kell,
ahogyan nő a fű,
aki félti a csinos köntösét
a sárban caplatástól,
patakban gázolástól,
aki szeret nyafogni,
hogy milyen meleg van, milyen hideg,
miért esik, amikor esik,
miért fúj, amikor fúj,
efféle műsornak itt
nemigen van közönsége.
Az igazi pásztor ha kell, izzad cefetül,
ha kell, állja bitangul a fagyot,
kiköp, oldalba taszigálja
a bamba birkát,
elfarigcsál a késével,
csontba, fába álmodja lelkét,
sosem unja magát,
javítgatja a karámot, a kalyibát,
megerősíti az ingó cölöpöket,
visszaszegeli a deszkákat,
hasznossá teszi magát,
tüzelőt gyűjt vagy köveket
az istálló megerősítéséhez.
Egyenként ismeri a birkákat,
akkor is, ha több száz van a keze alatt,
szemlézi folyton a jószágot,
melyik tartja furcsán a fülét, a száját,
melyik szimatol baljóslatúan,
melyik sántikál gyanúsan,
melyik béget panaszosan
köhécsel úgy, ahogy nem kéne.
Nem látványos dolgok ezek, kérem,
a felületes szemlélő elsiklik felettük,
így aztán nem is tudja, hogyan lehet
megelőzni a bajt, felfakasztani kelést,
tövist kiszedni, szembajt borogatni,
külön venni a gyengélkedő állatot,
gondot viselni rá, míg megerősödik.
A figyelemhez idő kell,
a figyelemhez egyensúly kell,
meg imádság is, mert mi a nap összes
fohászát végigmondjuk előírás szerint,
kivétel nélkül,
nincs az a jeruzsálemi rabbi,
aki ezt szigorúbban venné,
nekünk itt, az időjárás
szeszélyének kitéve életünk múlik rajta,
hiszen ha nem lenne fejünkön Isten
óvó tenyere éjjel meg nappal,
nem lennénk már sehol sem,
se mi, sem az állataink.
A pásztor, ha alszik,
az csak amolyan félálom,
minden rezzenésre éberen,
mert a veszély olykor sunyin érkezik,
sötétben, leselkedve, váratlanul,
szépen néznénk ki, ha első jelre
nem tudnánk felpattanni,
védelmére kelni a nyájnak.
Azon az éjszakán egy szempillantás alatt
talpon voltunk mindannyian,
mintha kigyulladt volna az istálló,
de füst meg láng sehol se,
csak ragyogás, két kézre kapott
botjainkkal csak pislogtunk,
nem tudtuk, hova kell ütni,
de ki is hullott egyszeriben
kezünkből a bot, lábunkból a csont,
térdre hullottunk rettegve és ámulva,
mert eleven tűzbe öltözött
szárnyas lény lépett elénk,
lobogva, mégis valóságosan,
ha mertük volna, meg tudtuk volna
markolni karját, ruháját.
Zene szólt, bár zenészek sehol,
sok mindent láttunk már, de ilyet soha.
Azt mondta, ne féljünk,
süvöltött a hangja, mint a vihar,
azt mondta, örüljünk,
kongott a hangja, mint a templom csarnoka,
ujjongjon a nép, mert szabadító jött a földre,
úr és Messiás,
az ő jele egy pólyába takart csecsemő
jászolba fektetve, állatok között.
Ekkor mintha az ég zsákja kiszakadt volna,
megtelt a mező angyalsereggel,
ha elkezdtük volna számolni,
nem végzünk vele reggelig,
ha reggel fogunk számolásba,
estig nem végzünk vele,
ki látott ekkora angyalnyájat!
Aki ezt terelgeti, az lehet ám a pásztor!.
De hát ez… De hát ez, ha igaz…
Ez eszméletlen, és hogyne lenne igaz,
minden telis-tele angyalokkal,
mintha behavaznák a mezőt,
mintha gyapjú borítana mindent,
világító gyapjú, amilyen nincs is,
most mégis van.
Békesség embernek, dicsőség Istennek,
ezt harsogják, de mintha
az összes vásári banda egyszerre húzná,
mégsem süketülünk meg,
de teljesen betölti fejünket
a zenebona, mint mikor fülig
jóllakik az ember.
Most a lelkünk van jóllakva.
Sürgettek, keljünk útra,
ne várjunk, ne késsünk,
mi meg álmélkodástól
dugig jóllakottan nekivágtunk,
szinte repültünk le a völgybe,
botjainkat az égbe dobáltuk,
kurjongattunk, elhemperedtünk,
mintha tízévesek lennénk újra,
csuda tudja, mitől ragadt ránk
ekkora jókedv, majd szétvetett.
Mi az, hogy büdös pásztoroknak
jelentik ki az új királyt?
Ő az, aki a teljes világot majd
szeretettel igazgatja?
Akit imáinkban hívogattunk,
hogy gazdagot és szegényt
egyaránt irgalommal öleljen,
juhéj, ezt nem lehet épp ésszel bírni.
Ha most az emberek látnának,
azt hinnék, meggárgyultunk,
de cseppet sem érdekelne, bárki látna,
mert láttuk, amit láttunk,
azt a zenét, azt a fényességet
hogy is törölhetné ki fejünkből
pár ferde tekintet?
Amikor az istálló ajtaján bezörgettünk,
tagbaszakadt fickó ugrott elénk,
ujját szájára téve mutatta,
vegyünk vissza a hangerőből,
mert az a cseppecske szundikál,
Istenem, milyen kicsi
a frissen szülött embergyerek,
ha egy ideig nem látok ilyet,
mindjárt elfelejtem!
A család meg se lepődött,
hogy betódul az a sok nyájszagú
fickó, nem kérdezték, honnan jövünk,
nem kérdezték, honnan tudjuk,
ki született meg itt ma éjjel,
talán ők is látták az angyalokat,
ez nem a kérdések éjszakája volt,
bizony mondom, fuldokoltam
a könnyeimben, és aki ezért kiröhög,
úgy vágom pofon a kezem szárával,
hogy kiköpi pár fogát, az biztos,
mert az efféle nem ért semmit,
ha meg nem ért semmit, minek pampog,
ha ő térdelt volna akkor, ott,
az előtt a kicsike Isten előtt,
ő is bőg, mint a záporeső,
hacsak nincsen fából,
ha legalább annyi esze van,
mint egy pamacs gyapjúnak.
Amikor kicsodálkoztuk magunkat,
hajlongva kihátráltunk,
és megígértük, hozunk ám enni,
nem volt azoknak semmijük,
nem tarisznyálta fel őket
a Magasságbeli, hanem hát
minket csak elküldött hozzájuk,
hogy gondoskodjunk róluk,
annyira koldusok nem vagyunk,
hogy jószívvel adni ne tudnánk,
tejet, vajat, sajtot, birkahúst,
nagyra nőjél kicsi Isten,
nagyobbra mindenkinél,
hozd el a szabadítást,
hogy felemelt fejjel járjunk,
hogy az öröm olaja kenje meg homlokunkat,
hogy bőven öntözött kert legyen a lelkünk,
víz mellé ültetett rózsatő a szívünk,
hogy a magunk ültette
fák gyümölcsét szüretelhessük
majdan az élők földjén!

Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.

Főoldal

2021. december 24.

Vissza