Erdész Ádám
Egy nagyváradi szállodatulajdonos
a legendákban és a történeti szövegekben
Az elmúlt két-három évben a történeti folyóiratokban sorra jelentek meg a nagyváradi Weiszlovits/Vaiszlovich családról szóló tanulmányok. Valamennyi írás szerzője Kulcsár Beáta, aki változatos látószögekből idézte fel a família történetét és az eseményekből kibontakozó társadalmi jelenségeket. Vizsgálta a legismertebb Vaiszlovichok mobilitási kísérleteit, visszhangos konfliktusaikat és azok következményeit. Izgalmas elemzésben mutatta be Vaiszlovich Gyula indiai tigrisvadászatának kitalált és valóságos históriáját s a történetből felsejlő mintakövetési kényszert. Az impériumváltás utáni korszakot kutató tanulmányoknak egyetlen szereplője van, a váradi Park Szálló legendákkal övezett tulajdonosa, aki újra és újra összeütközésbe keveredett a román oldal képviselőivel: hatóságokkal, diákokkal, katonatisztekkel. A tanulmányok egy két éve megvédett doktori disszertációra támaszkodnak.
A nagyváradi Vaiszlovichok történetét Kulcsár Beáta tanulmányainak megjelenése előtt jószerivel csak lassan feledésbe merülő legendák őrizték. A sajtó és a szóbeliség csiszolókorongjai között sokszor megforgatott történetek főhőse, Vaiszlovich Emil regényes figurának tűnik. A Nagyvárad központjában álló, 60 szobás Park Szálló vendégei süppedős bikharai szőnyegeken, indiai dísztárgyak között jártak-keltek. A szálloda vendéglőjét senki nem vette bérbe, mert a tulajdonos kikötötte, hogy aprólékos ellenőrzéssel kontrolálja a minőséget. A vendégek által otthagyott inggombokat évekig őrizték, hogy azután a következő látogatás alkalmával elegáns gesztussal visszaadják azokat. Keringtek hihető és már-már Krúdy Gyula regényeibe illő történetek Vaiszlovich Emilről. Az utóbbiak közé tartozott például az, hogy szeretőinek búcsúajándékként egy-egy házat vett, és azokat az átadás előtt lilára festtette, ugyanis a Park Szálló domináns belső színe a lila volt. S hát, lenyűgöző a legendaképződés dramaturgiája, a lila házak történetének van egy epilógusa, eszerint az egyik hajdani lila épületben lelt otthonra a szocialista kor nőszövetségének helyi szervezete.
A Kulcsár Beáta által feltárt valóság nem marad el a legendák mögött. Weiszlovits Adolf – sok zsidó család útját követve – az 1850-es években a Felvidékről érkezett Nagyváradra. Temetkezési vállalatának és sírkőüzletének köszönhetően a jómódú, tisztes váradi polgárok közé emelkedett. Hat felnőttkort megért gyermeke közül négy szépen belesimult a formálódó magyar polgárság soraiba. Két fiú, Gyula (1866) és Emil (1868) pályájának indulása jóval zajosabbra sikerült. A debreceni gazdasági akadémián szerzett ismeretekkel felvértezve földet béreltek, és az 1890-es évek elejétől mintegy 2700 holdon gazdálkodtak. A Kulcsár Beáta által feltárt források szerint egyikük sem volt konfliktuskerülő személyiség. Az 1890-es évek második felétől kezdve botrányaikkal időről időre témát adtak a lapoknak. Gyula 1897-ben az uradalom tulajdonosának gazdatisztjével – aki ráadásul nyugalmazott katonatiszt volt – akaszkodott össze. A hajdani kapitány tőrrel szabdalta meg ellenfelét, Vaiszlovich Gyula vastag ostorral igyekezett móresre tanítani ellenfelét. 1902-ben megint Gyula szerepelt a lapok hasábjain, miután majdnem halálos végű párbajt vívott apja vele szemben eljáró ügyvédjével. Két és fél év múlva Emil azzal keltett feltűnést, hogy a nyílt utcán összeakaszkodott az apai vállalkozást továbbvivő legidősebb bátyjával. Egyikőjük bottal, a másik esernyővel csépelte ellenfelét. (Gyula és Emil a családon belüli konfliktus miatt használta apjukétól eltérően vezetéknevét.) Mindegyik ügynek óriási visszhangja támadt, hiszen a helyi társadalom felső rétegébe tartozó úriemberek rúgták fel az akkori közösségi normákat.
Jól látható, felfelé törekvő asszimilánsok próbáltak, a korabeli nemesi-dzsentri mintát túljátszva, domináns pozíciót szerezni maguknak. 1915-ben történt meg a nagy változás, amikor a két testvér megnyitotta a Park Szállót. Továbbra is különcnek számítottak, de szép lassan átkerültek a szorgalmas és gazdag polgárok kategóriájába. A még nagyobb fordulatot a már csak Emil által megélt impériumváltás hozta. Ettől kezdve konfliktusai román–magyar kontextusba kerültek. Afférjai és incidensei pedig továbbra is voltak: szállodájában összeakaszkodott egy román tiszttel, máskor megtagadta, hogy a hősök napján kitegye a román zászlót. Börtönbüntetést is kapott, de legsúlyosabb helyzetbe 1927-ben került, amikor egy nagyváradi román diákkongresszus idején néhány antiszemita román diák életveszélyes sebesüléseket okozva megverte. Egy-egy nyilatkozatával is sikerült a többségi sajtót maga ellen fordítania, 1923-ban, katonai bíróság előtti tárgyalásán, amikor a hadbíró kétségbe vonta, hogy, mint zsidó vallású, mondhatja-e magát magyarnak, úgy nyilatkozott, inkább a vallásáról mond le, mint a nemzetiségéről. A történtnek nincs jó vége, 1944-ben az internálótáborban egy SS-tiszt, miután Vaiszlovich nem köszönt neki – hozzátéve, sehol sincs előírva, hogy egy német tisztnek előre kellene köszönni –, agyonverte az akkor 76 éves embert.
A polgárosodás, az asszimiláció, majd később a magyar–román viszony metszéspontjában álló történet lebilincselően izgalmas. Ám Kulcsár Beáta nagyon szigorúan bánik a történettel, alig-alig hagyja közvetlenül megszólalni. A sokszor lábjegyzetbe szorított forrásszövegek sem elsődleges referenciával beszélnek, hanem dokumentálják, alátámasztják, a társadalomszerkezetről, az egyes jelenségeket kísérő diskurzus természetrajzáról szóló megállapításokat. A Vaiszlovich Emil két háború közötti konfliktusainak szentelt tanulmányban Kulcsár Beáta elsősorban azt vizsgálja, az egyes incidenseket követően a román és a magyar sajtó milyen szerepskatulyákba állítva ábrázolta a főszereplőt. Hogyan alakult a diskurzusstratégia, mikor instrumentalizálták, és miért jelenítették meg egy csoport reprezentánsaként. A következő kérdés pedig az, hogy a sajtó által megformált szereptípusok milyen tartalommal szolgálták a román, illetve magyar nemzetépítést. Ugyanígy a párbaj, az utcai konfliktusok és a kaszinóból való kizárás tárgyalásakor a szerző kérdése az, hogy milyen is volt a társadalmi normarendszer, milyen mechanizmusok védték azt, hogyan működött egymás mellett a büntetés jogi és civil szervezeti rendszere.
Kulcsár Beáta kérdéseit a társadalomtörténeti paradigma szabályai szerint fogalmazza meg: elsősorban a társadalom finomszerkezete, a felszín alatt ható folyamatokat befolyásoló tényezők érdeklik. Szívesen kutatja a nehezen megragadható magatartásvezérlő erőtereket. A kérdésekre hol aprólékos levéltári kutatással, hol szövegelemzéssel pontos válaszokat ad. A Vaiszlovichokról szóló írások az utóbbi időszak legérdekesebb társadalomtörténeti publikációi közé tartoznak. S mégis eszébe jut az embernek valami, ebben a különleges témában benne rejlik az, amit annyian keresnek: a vajszínű árnyalat. A vajszínű árnyalat számomra ezúttal a szakmán kívüli érdeklődő közönség figyelmének megragadását jelenti. Ha a diskurzusstratégia és a hasonló kérdések elemzése mellett egy kicsit nagyobb teret kap a történet, a személyes sors, ez a Vaiszlovich-história egy monográfiában nagyot szólhat.
*
Néhány, az utóbbi években megjelent publikációk közül:
Büntetés és kizárás a Bihar megyei és Nagyváradi Nemzeti Kaszinóban. Korall. http://epa.oszk.hu/00400/00414/00062/pdf/EPA00414_korall_2018_71_048-068.pdf
Szerepek változó uralmi helyzetekben: Vaiszlovich Emil ábrázolása magyar és román szövegekben. REGIO https://regio.tk.mta.hu/index.php/regio/article/view/280/pdf_25
Az 1927. nagyváradi zavargások a városi közgyűlés megítélésében. Pro Minoritate https://prominoritate.hu/wp-content/uploads/2020/12/Pro-Minoritate_2020_osz_06_Kulcsar_B_web.pdf
Inggomb,hegedű és platinalapocska. Honismeret. https://honismeret.hu/honismeret-folyoirat/inggomb-hegedu-es-platinalapocska
