Fekete Vince
Válogatott Holmi
Reggel óta kitartóan, szünet nélkül esik az eső. Összeszorult gyomorral ülök a szobában, miközben ezt az anyagot próbálom bepötyögni a laptopomba. Nyári, kászonújfalusi tevés-vevéseim közben kezembe került egy 1995-ben megjelent, kicsivel több mint öt év anyagából szemelgető Válogatott Holmi[1] antológia. Mintegy 350 oldalnyi líra, epika, tehát vers, próza, esszé, „az élő magyar irodalom három műfaja”. És igen, ahogy a lap indulásakor a versszerkesztő (Várady Szabolcs) által szerzett reklámversike is „előlegezi”: („…ha igényes,/ ízlése ha kényes,/ látóköre tág,/ ha nem ócska lektűrt/ olvasna, de megszűrt/ lírát, epikát;/ eszébe ha esszét/ szívesen befogad,/ éppúgy komoly eszmét,/ mint olykor vidorat;/ elméje ha elmélyedni se rest,/ ha ítélete elfogulatlan,/ igazat keres inkább, mint sikerest,/ ha olyan kritikát igényel a lapban,/ amelyik nem a tekintélyre tekint,/ mindenre csupáncsak az értéke szerint –/ akkor a többit kár puhatolni:/ az ön olvasnivalója a HOLMI!”) az első öt esztendő terméséből összeállított anyag valóban jól, jó ízléssel megszűrt líra és epika.
Miközben rakosgattam a könyveimet a falusi lakásban, bessőben, ahogy itt nevezik, rendezgettem a régebbi, hosszú esztendőkön át megőrzött folyóiratokat, hogy „verjem magam”, eltereljem kicsit a figyelmemet arról, hogy előző nap egy fergeteges délutáni vihar vége felé – állítólag – óriási rittyenéssel belecsapott egy (száraz)villám (száraz, a falusiak szerint, mert nem perzselte fel az egészet) a csűrünk tetejébe. Jó félméteres szélességben a tetőtől a csatornáig leseperte a cserepeket, a szarufát pedig könnyedén, mint egy fogpiszkálót, úgy felszaggatta. Hála a Fennvalónak, pont aznap nem voltunk ott, de előtte is, több napig, és utána is néhány napig. A folyóiratok pedig, elég sok könyv meg mindenféle egyebek társaságában, amíg a nagyobbik szobát tatarozzuk, a csűrben várják, hogy visszakerüljenek majd a polcokra. (És az autót is oda szoktam, garázs híján, beállítani.) Most pedig, amikor ezt pötyögöm – egy hétre rá – vigasztalhatatlanul, engesztelhetetlenül esik az eső, és ázik a tűzfal, a szálkásított szarufa, ázik az odorban a szalma, és a csűrnek az a része, ami a cserép nélküli, födél nélkül maradt rész alá esik. Miközben tehát – a villámcsapás után egy nappal – az ilyen-olyan holmikat rakosgattam, papírokat, könyveket, folyóiratokat rendezgettem, kezembe került ez az antológia. Talán nem véletlen. Emlékszem, amikor a kilencvenes évek közepén beszereztem az Írók boltjából, és eszembe is jutott rögtön belőle egy nagyobb tanulmány, ami akkor annyira megragadta a figyelmemet. Belelapozok, ott van, jól emlékeztem: Kunt Ernő: Emlékezés és felejtés, avagy a halál három kalapja, egy 1919-ben Erdélyből Magyarországra települt férfi, a később utána települő apja és a férfi fiának a sorsáról. Ahogy átvonult rajtuk, fölöttük a történelem, és ahogy semmilyen rendszerben nem sikerült megtörni őket. A három férfi kalapja pedig ott lógott a mestergerendán, a gyászoló nők feje fölött, mintegy mementójaként büszke és dacos természetüknek. Szinte ez a tanulmány is elég volna, hogy valami „visszacsorogjon” abból a korból, a kilencvenes évek elejéből, de nemcsak ez van, sorra örülhetek az akkori emlékezetes nagyverseknek, például Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig című, megkerülhetetlen darabjának. De ott van Orbán Ottó csodálatos öregkori verse, az Egy szép ezüst fejűhöz („Orpheusz úr és ősz felesége/ Alászállnak éveik mélyére”), párbeszédben József Attila kései költeményével („Íme a nő akit szeretek”), az „Íme, hát megleltem hazámat” kezdetű darabbal, valamint – akkor ez ugyan még nem tudható – egy későbbi nagy szerelmes verssel, Oravecz Imre Oska című költeményével („Íme, hát megleltem, nem hazámat,/ hanem a nőt, kiért nem szűnök meg égni”). Baka Istvántól az Én itt vagyok című antológiadarab mellett a szintén klasszikus Farkasok órája olvasható itt, és sorolhatnám: Nádasdy Ádám, Kányádi Sándor, Székely János, Faludy György, Takács Zsuzsa, Gergely Ágnes, Nemes Nagy Ágnes (Istenről címmel egyik utolsó, ha nem a legutolsó verse, amitől szinte kiráz a hideg), Kukorelly Endre, Lator László, Tolnai Ottó (Árvacsáth) Oravecz Imre ( a Szajlából, a Beszélgetések nagyapámmal egyik szép darabja), aztán Rakovszky Zsuzsa, Várady Szabolcs stb. És vannak olyan emlékezetes „szösszenetek” is, mint Magyar László András Vakondok című négysorosa: „Vakondok úr szól így kopott nejéhez:/ »Becsüld, amid van, más sorsot ne éhezz!/ Gyötörhetnének szörnyűbb gondok is,/ lehetnél pl. vak is meg ondok is!«” A prózaírók közül meg Bajor Andor nagyszerű Ötösfogata, Bodor Ádámtól a Holmi pályázat díjnyertes alkotása: a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, majd Lázár Ervin, Spiró György, Gion Nándor, Parti Nagy Lajos stb. nagyszerű prózai írásai. És a tanulmányokból is szemelgethetnék még. No és abból is, hogy kik maradtak ki, mert nem fértek bele abba/ebbe a szerkesztési koncepcióba, hogy olyan, különböző műfajú anyagok következzenek egymás után, mintegy vetésforgószerűen, amelyek valamiképpen párbeszédben vannak egymással, kapcsolódnak egyik a másikhoz. Jó, minden szempontból kifogástalan antológiát szerkeszteni pedig – tudjuk – nem könnyű munka, talán nem is lehetséges. Amolyan kitűnő, válogatott holmit. Csak az tudja, aki csinált már ilyent. És összeszorul a gyomra most. Mert vigasztalhatatlanul, engesztelhetetlenül esik az eső.
