Balázs Imre József
Vidrák és mágusok
A látvány valahonnan ismerős. Valaki ott ül, iszonyúan kényelmetlen pozícióban, egy ágy szélén most történetesen, és olvas. Harry Potter és a Főnix rendje. Ha szólnak hozzá, úgy harmadikra válaszol is. A könyvet cipeli magával mindenhová. Ha befejezi az utolsó fejezetet, a közepéhez lapoz, ahol a kedvenc fejezete van. Nagyjából tíz éves.
Nyári látképnek ez eléggé meghatározó. Hanna lányom ül, olvas, és ritkán válaszol. Ha kommentálunk, időnként a fejünkhöz vág egy-egy bűbájt vagy enyhébb átkot.
Az jó, ha az embernek gyerekei lesznek, mert miközben él a jelenben, még egyszer újraélheti azt is, ami egyszer már volt. Kicsit talán jobban megérti, mik történtek vele akkor rég. A lázongást, a ragaszkodást, az elengedést és minden effélét, aminek a mintázatai kísértetiesen hasonlóak, amikor újra és újra megismétlődnek. Ez az ismétlődés pedig egyszerre vérkomoly és komikus. Az meg nagyjából mellékes, hogy Harry Potter-sorozat, Delfin Könyvek vagy Kozmosz Fantasztikus Könyvek – még akár Aranykürt Kiskönyvtár is lehet, az se túl nagy baj így újranézve.
Egy másik nyári kép, vagy inkább multimédiás élményburok: Sulina, ahol a Duna próbál megérkezni a Fekete-tengerbe, de az nem olyan könnyű, mert a hordalékoktól folyton messzebb kerül a tenger. Sulina: valamikor a századfordulón kozmopolita tengeri kikötő anglikán templommal és gazdag görög kereskedődinasztiákkal. Most posztszocialista leromlás és patina, amely alól elő-előbukkan azért a világvárosi múlt, egy-egy épület formájában és szerkezetében. Autóval, vonattal nem megközelíthető, csak hajóval vagy csónakon. Nyaralásmetaforának ez épp jó: csak annyit vigyél magaddal, amennyi a hátadon elfér. Esténként Dóka Péter Lila királylányából olvasok meséket, általában egyszerre négy gyereknek. „Melyik a kedvenc színed?” „Apuci a zöldet szereti… A színek olyan gyönyörűek!” Dőlnek jobbra-balra a nevetéstől, egyik-másik jelenetet elő is adják, plüssmedvefigurák statisztálásával.
Carl Gustav Jung Emlékek, álmok, gondolatokja egy vízparton. Jung kétféle utazásról ír a könyvében: képek által megélt, befelé vezető utakról, és odakint megtett utakról, amelyek nála ismét csak befelé (is) vezetnek, legalábbis ezt tartja érdemesnek megírni belőlük. Nem először olvasom ezt a könyvet, de most újra megerősít abban, hogy én is valami hasonlót művelek, mikor évente a szülővárosomba helyezem át a nyári bázist, és onnan teszek kiruccanásokat a közelibb-távolibb ismeretlenbe. Vidrás könyveket kerítek elő és szerzek be, erre a nyárra most több is jut: Kenneth Grahame Szél lengeti a fűzfákat című klasszikusa, Váradi B. László Luca, a megmentett vidrája, és Miriam Darlington könyve, az Otter Country, amelyikben a szerző pontosan azt teszi, amihez nekem is a legnagyobb kedvem van: belekeverni a fikciót az életbe, elutazni egy messzi városba, csak azért, mert ott játszódik egy engem mélyen érintő regény. És elolvasni egy regényt, mondjuk Jean Bart Europoliszát, csak azért, mert egy olyan helyen játszódik, ami fontossá vált nekem – jelen esetben Sulinán. Ez lesz akkor a következő.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
