Dalmáciai levendulafa*
Első levél
Kegyes, szerelmetes Marcusom!
Úton vagyok Krk szigetére. Ahogy fogy az út, egyre távolabb kerülök tőled. Szívem mélyéről jön a sóhaj: oh, ha te is velem tarthatnál Dalmáciába. Mily édes lenne négy szem közt lenni veled. Régi, meghitt viszonyunk szerint kiárasztott szívvel szólok hozzád. Írod nekem, hogy találkoztál egy pannon Medici Cosimoval, és cseppet sem borult tőle lángba a lelked. Nagyon szeretem benned, drága férfiú, hogy te nem az embereket, hanem a hibáikat ostorozod. Ebben például kifejezetten hasonlítasz mesteremre, Martialisra.
Utunk, azért írom, hogy utunk, mert fiammal és perzsa hercegnőjével ülünk egy úti alkalmatosságban, szóval utunk fölöttébb kellemes. Amint a széles Dráván átkelünk, pannon országomra gondolok, páratlan dicshimnuszokat zengek népemről. A büszkeség és emberi magány lep el, amint nézem a fodrozódó vizet. Fogy az út, lassan megyünk, nem sietünk. Csodálom a hegyek lankáin megbúvó egyáltalán nem kis házakat, melyeket egytől-egyig veres cserép fed. Kukoricaföld kukoricaföld hátán, szépen megművelt rétek, legelők fentebb, a pásztor épp hosszú botjára támaszkodva kémleli az eget. Vagy csak Istenhez fohászkodik? Mert ki is sejtheti, milyen gondok gyötrik. És itt a hegyekben kivel is oszthatná meg baját Istenen kívül? Nem gyötör oly sok gond, ha a terheket mással is megosztod, tanította nekem jó Galeottóm. Még azt is hozzátette, sokszoros élvezetet nyújt az öröm, ha közös.
Sok-sok apró és nagyobb alagút nyílik előttünk. A leghosszabb alagút közepén elgondolkodom: ilyen az élet is. Olykor-olykor be kell mennünk a sötétség legkilátástalanabb bugyrába, hogy onnan felcsillanjon a fény. Békevágy, életigenlés van bennem, és végtelen boldogság tölt el, amikor meglátom a napot. Még az is eszembe jut, hogy a búcsúcédulák árusítói vég nélküli alagútban bóklásznak. Méghogy pénzért megváltani a bűneinket? Micsoda csacsiság. Kacagnom kell, ha a római búcsúsokra gondolok. Csak az fáj, de nagyon, hogy szeretett barátom, Galeotto Marzio is elindult Rómába. Tényleg Galeottóm olyan üres dolgokat művel mostanában, például befesttette őszülő haját. Szembe süt a lenyugvó nap forró fénye, és feltűnik a híd, mely Krk szigetére visz. Meglátom a tengert. Oh, Adria, mily felségesen antik hangzású a neved. Homérosz jut eszembe, és az ő Ulyssese. Itt van a táskámban, gondoltam, elhozom és újraolvasom.
A szállásom teraszáról az illatos tengerre látni. Hosszan nézem a messzeséget. Szemben velem Rijeka. A terasz sarkában egy levendulabokor, de inkább levendulafa. Azt mondja itt valaki, hogy évente háromszor is virágot bont. Hiszem, ha látom. Egy férfi árnya rajzolódik ki a parthoz közel a vízben, sisaktaréja véres fényt sugárzik. Nyilván egy görög hős visszajáró lelke. Ah, de mit beszélek! Író ember babonás nem lehet. Csalóka látomás csupán, talán egy megszállott halászember kis bárkájában ülve lámpa fényénél imádkozik Poszeidónhoz. Na, de sebaj, írok önmagamhoz egy csipkelődő epigrammát. Finomka élccel gúnyolom ki saját csacsiságaimat. Megdöbbenek azon, hogy bár tapasztaltabbá tesznek lassacskán az évek, babonára való hajlandóságom nem múlik.
Megígértem a királyomnak, hogy összegyűjtöm nyaralásom szabad perceiben a régvolt királyok és császárok jeles mondásait. Használni szeretné őket. Kísérőlevelet is fogalmazok neki, mert erre is szavamat adtam. Az ő kegyes uralkodása alatt kapott új erőre a már elfajzásnak indult pannon birodalom, napjainkban pedig az ő égisze alatt emeli fel újra a fejét a pogány ellenségtől már csaknem eltiport keresztény világ. Megírtam neki, hogy minél erősebben hatnak majd rá az általam kigyűjtött jeles mondások, minél kevésbé hódol be korának, annál győzedelmesebben vonulhat majd végig a Tajotól a Donig. Ebben bízva minden jót.
Második levél
Marcusom!
Ma reggel furcsa álomra ébredtem. Képzeld, azt álmodtam, Ferrarában vagyok kisegyetemista. Gúnyolódnak rajtam társaim, hogy hegyentúli barbár vagyok. Anyám nevét kérdik, mire mondom, hogy Borbála . Éktelen röhögésben törnek ki. Én meg szégyenemben egy levendulabokor mögé bújok. Hidegverejték, sóhaj, és erős szívdobogás kísérte az álmom és az ébredés utáni perceket. Annyira sajnáltam, hogy nem vagy velem. Engem gúnyoltak, épp engem, aki egy nap többet olvasok, mint az emberek nagy része egész életük alatt. Kitaláltam egy gúnyos epigrammát arról, hogy soha ne törődjek másokkal, és ezzel válaszoltam. De ezen még jobban elkezdtek nevetni. Jó Marcusom, mi más számítana, mint a tudás? Kit érdekel, ki honnan származik, mi volt az apja vagy az anyja. Hat éves voltam, amikor apám, a kesincei ács meghalt. Anyám nevelt, huszonhárom évi özvegységben. Most érzem át felnőtt fejjel, mennyire hiányozhattam neki, amikor Helikon istennői kora gyermekségemben elragadtak, és Itáliába vittek.
A bőséges reggeli elfeledteti álmom. Újult erőre kapok, lesétálok a tengerpartra. A délelőtti nap aranysárga nyilakat szór a tenger vizére, milliónyi kis csillám teszi játékossá a felszínt. A délelőttöt a test és a lélek kiművelésére szánom buzgó alázattal. Homerust olvasok pannon nyelven. Bár olvashatnám görögül vagy latinul is, most mégis inkább a vérben és verejtékben fürdő magyar nép nyelvét óhajtom. Tudod, Marcusom, lefordítottam az Iliász című eposzból egy epizódot latinra. Olyan szép a latin nyelv! Martialis csípős epigrammája ihletésére ragadta meg a figyelmem e részlet, melynek mézédes csörgedezésével itt most nem szeretnélek untatni. Inkább arról írok, miként csábította be a vízbe Adria, ez az illatos, üde, azúrselyembe öltözött nimfa, a parton napozó bamba földi halandókat. Marcusom, nem hinnéd el, milyen fárasztó kínlódásokat látok itt az emberek arcán. Sok-sok tekintetben merev illendőség, mely ridegítve vagyon földi hiszékenységgel és bagoly babonasággal. Némelyikükről az jut eszembe, hogy életük során többet veszítettek, mint amennyit szereztek. Ha valaki szépnek talál nehéz feladatokat megkísérelni, akkor én ilyen vagyok. Nem szólok a parti szomszédaimhoz, csak mosolygok rájuk. Épp pár napja olvastam János apostoltól, hogy ne szavakkal szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedetekkel és valósággal. Hát épp ezt teszem, amikor ragyogó arccal belevetem magam az Adria azúrselymébe. Ringatózom a lágy habokban, majd hátamra fekvén hagyom, hogy e kacér örömnimfa játszadozzék velem. A szívöröm és testöröm ragadós, kedves Marcusom, az emberek elirigylik és követnek.
A víz alá merülök. Jaj! Rémisztő jeleket látok a tengerfenéken. Csak nem? De igen, éppen tizenkét karmos láb vaskos nyomát számolom a fövenybe mélyisztve. Ez nem lehetett más, csakis Szkülla, a hatfejű, tizenkét lábú szörnyeteg, aki Kharübdiszt, a titokzatos vízi rémet kajtatja évezredek óta. Mi gonoszat művelnek már megint? Még Guarinotól tudom, hogy mind a két rémség szerelmes Adriába. Persze rögtön gondolhattam volna, hogy itt testi vágy esete forog fenn. Adja magát a téma, a partra úszom, és íme az epigrammám:
Szép Adria, te aztán tudod, rút szörnyek gerjedelmét ócskán fokozni,
Szküllát bolondítod, miközben Kharübdisznek villantod bimbód,
Mit vársz tőlük, mondd? Csókot, ölelést, forró botot?
De hisz te magad törsz hideg pálcát fölöttük gúny kacajoddal.
Épp végére érek a fárasztó kínlódások után világra jött munkámnak, amikor egy újlatin nyelven beszélő görög testhéroszt pillantok meg. A szomszéd partszakasz kiálló csücskén táncol, és nagyon csábít mind ő, mind a zenéje. Aquazumba, kiabálja, és egyenesen felém int izmos karjaival. Hanglejtéséből ítélve nem járt Cicero iskolájába, Platón és Arisztotelész sem mondhat neki sokat. Látszik rajta, hogy neki a Nap a legfőbb szellemi szimbóluma, ennek okán rokonságot érzek vele, és elindulok felé. Minden mozdulatának emberíze van, és az én csacsiságom, hogy kedvelek mindent, ami emberi. Ép testben ép lélek, mondja a görög. És milyen igaza van. Úgy ötven ember áll a sekély tengervízben és utánozzák a tetovált testhőst. Én is közibük állok, és nagy tetszéssel utánozom a latin titánt. Büszke vagyok magamra, hogy megállom a helyem nemcsak a versfaragó, de a testfaragó gyakorlatokban is. Ismétlem, büszke vagyok, de nem nagyképű. Megtornáztat a napbarnított félisten tücsköt-bogarat. Ihletet ad a mozgáshoz robusztus alakja és beszédének ritmikus volta. Van-e ennél több én jó Marcusom, mint testi-lelki örömet adni rideg nézésű halandóknak? Reggel bánat szállt rám, délben öröm. Értsd magadra, keresztény férfiúm. Kérlek, visszatértemig őrizz meg szívedben.
*Kalandozó klasszikusok címmel készülő kötetemből való e két levél. Horvátországi nyaralásomat írtam meg Janus Pannonius stílusában.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
