Egressy Zoltán
A tegnap és A Holnap
Most ez olyan nyár, hogy két Balaton van benne, egy déli meg egy északi partos pár nap, ennyi a nyaralás, igaz, az év elején részese lehettem egy nagyobb, bátran egzotikusnak nevezhető üdülésnek, összességében rendben van ez így. Arra az útra mindössze annyi olvasnivalót vittem, amennyi a repülőgépre kellett, bár az sem lehetett kevés, sok órás, átszállásos verzióról volt szó. Valamiket biztosan elolvastam, sajnos nem emlékszem, miket, nagyon valószínű, hogy lányommal közös kedves szerzőm, Fitzgerald egyik regénye velem lehetett. A célállomáson már komoly ostobaság lett volna könyvek társaságában tölteni a drága időt, néztem inkább a mesebeli ázsiai tájat, olyat nem látok gyakran.
Az augusztusi első nyaralás azonban, ez a nemrégiben abszolvált siófoki pár nap tökéletesen alkalmasnak bizonyult olvasásra, arra volt alkalmas elsősorban. Esterházy Péter és a Lévai Balázs–Lovasi András szerzőpáros egy-egy műve lecsúszott a Balatonról, azokat még a fővárosban olvastam el, tetszett mindkettő, másképpen. Siófokra egy tizenkilencedik századi nagy, bár mifelénk kevéssé ismert realistával érkeztem, világirodalmi jelentőségű, csak hát portugál, Eca de Queiroz a neve, a regény címe: Amaro atya bűne.
Az Aranypart szélén ismerkedgettem vele, majdnem Ezüstpart volt ez már, ködbe fúlt gyermekkorom édes, valamint bús nyaralásainak helyszíne, de igazából egyik se, az objektum az Arany és az Ezüst között félúton helyezkedik el, a helyszín tárgyunk szempontjából mindegy, a jellege már érdekesebb: olyan hely ez, ahol hiába tombol tiszta erőből a nyár, mégiscsak különféle hőfokú medencéket, szaunákat keres fel újra és újra az ember, nehogy kimaradjon valamiből, így tesz annak ellenére is, hogy a hotel rendelkezik saját vízparti strandhellyel. A számtalan nyugágy viszont mi másra csábítana, mint olvasásra.
A benti és a kinti meleg miatt alapvetően aléltan töltött napok során, valamiféle élettani velejáróként lassan, de biztosan kiszivárog az ember fejéből mindaz, ami irodalmilag belekerült pár nappal korábban, magam legalábbis így voltam ezzel, miközben a lényeg megmaradt, az érzések például, hosszútávon úgyis csak azok szoktak. Egy-egy hangulat, szín, íz. Eltérő hevességű szívdobbanások.
Mélyen belém ivódtak ezenfelül döbbentő életrajzi hasonlóságok, most a zenés könyvről beszélek, főszereplőjének sorsa és az én életemnek bizonyos pillanatai korban nagyon ugyanakkor történtek, maga a zenekari lét is ismerős persze, mennyi egyezés, egy darabig pont úgy történt minden a sajnos kevéssé legendás Sztriptíz együttessel, mint a valamivel ismertebb Kispállal, aztán már nagyon nem.
Súlyosan megmarad az Egyszerű történet kapcsán a felismerés öröme, ennek a száz oldalnak az olvasása kellemesen hasonló élmény, mint amilyen annak idején a Fuharosoké volt. Ezek a jó, belső mosolyos pillanatok ülepedgettek bennem a hotelben és környékén, ebbe jött bele az ezernyolcszázas évek fiktív, de lefegyverzően realisztikusan ábrázolt világa, a szenteskedő portugál kisváros leírása. Vérfagyasztóan precíz emberi természetrajzok, a teljes reménytelenség gyönyörű bemutatása, súlyos, sötét világ, hazugságok, csúsztatások, elhallgatások látszólag szenvtelen, mégis, dühtől fuldokló megjelenítése, sunyi, gyáva, súlyosan terhelt életek impresszív, hibátlan felsorakoztatása.
Az 1961-es Magyar Helikon-kiadás fülszövege igen pontosan hitványnak nevezi a papfőhőst, elsősorban az ő története a regény, miközben felejthetetlen, egyáltalán nem szerethető figurák vonulnak fel. Queiroz Párizst szerette, „onnan” alkotott, a felvilágosodás alapállapotából, íróilag erősen uralt módon, komoran, helyenként megejtően indulatosan, éppen ez a kettősség, a látszólagos szenvtelenség és a feszítő indulat együttes jelenléte működteti a regényt, sajnál a szerző mindenkit, de fel nem ment senkit.
Túl Siófokon, innen még Balatonfüreden Dutka Ákos A Holnap városa című „regényes korrajza” emelődött le arról a polcról, amelyen az el-, illetőleg újraolvasásra váró könyvek sorakoznak. Egy váradi jelenlétére, nagy dolgokban részvételére, tetteire joggal, bár kissé gyerekesen büszke író A Holnap megalakulásának körülményeiről ír, szép elfogult portrét olvashatunk például a harcostárs Adyról; a portugál íróhoz hasonlóan Dutka is „Párizsból”, valami új akarásának attitűdjéből és attitűdjével beszél, lelkes, örül, amiért ott lehetett a magyar irodalom egyik legnagyobb jelentőségű antológiájának a megszületésénél. Ahogy Queiroz a leiriai kisváros életét, úgy Dutka Várad pitiáner mindennapjait, politikai borzalmait meséli el amúgy mellékesen, mennyi hasonlóság nem csak a két könyv, hanem a tegnapi és a mai magyar kiszolgáltatottság, hazugságvilág között is, a könyv legérdekesebb részei mindazonáltal inkább bulvár-jellegű mozzanatok, kevésbé a stílus vagy az irodalmi érték. Ahogy Kosztolányi elhajtja az őt publikálásra kérő holnaposokat, azt feleli megkeresésre, hogy diáklapokkal nem foglalkozik. Ezzel picit mellélőtt. Vagy ahogy Juhász Gyula kadarkát keres. Szeretettel rajzolja meg az ő alakját is Dutka, miközben mindvégig Ady az igazi Isten, ez a némi epigonjelleget mutató Dutka-versek olvastán akkor is egyértelmű lenne, ha nem fejtené ki részletesen a véleményét a váteszről. Kedves, bohém történetekkel fűszerezett nyári olvasmány A Holnap városa, 1955-ös kiadás, keményfedeles, ideális méretű, mesélnék még róla, de indulok Füredre, gyorsan keresnem kell még valamit a polcon, nem baj, ha súlyosabb lesz kicsit A Holnap városánál, a Csendes Don például esélyes, ideálisnak tűnik a küszöbön álló újabb aléláshoz.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
