Iancu Laura
Költözés
Nem először kellett tudomásul vennem, hogy márpedig a költözés nem lehetséges. Ami költözés ürügyén történik annak nincs szubjektív, a szubjektumot érintő vonatkozása. A térben zajló folyamatokat leginkább a közigazgatás tartja számon (l. kötelező lakcímkártya-csere). A felhajtás, az össze-, aztán kicsomagolás ugyan mitől volna költözés? Az viszont biztos, immáron egy panasztémát törölhetek a lajstromból: többé nem fogom hallani minden második másodpercben a szomszéd Hallod!? és Nem mondod?! kiabálásait! Ez, kérem, kardinális változás! Talán még hiányozni is fog. Csakhogy ezzel együtt is ismét csak ama fránya külső körülmények terén történik mozgás – az ember, aki minderre felfigyel csakugyan a régi. És így lesz ez egészen az egyetlen, valódi költözésig. Akkor, kérem, a tárgyait kísérgető és cserélgető ember maga fog költözni. Erre az egyszeri eseményre való a költözés szó… Mondják, dohos már minden gondolatom, unalmas, hogy minden apróságot (pl. egy közönséges költözést) a végzet perspektívájában szemlélek. A különféle előfizetések, hitelek, kedvezményekre jogosító kuponok és életbiztosítások birtokában élő ember számára valóban itt kezdődött és itt is ér véget az élet, a létezés – ezek a varázskártyává változott varázspálcikák itt fejtik ki hatékonyságukat. Lehet, hogy kevés a 35 esztendő, korai a költözésről így gondolkodni. Legyen nekik igazuk. Egy gyermekkori emlék jut eszembe. Szerdán és pénteken hoztak kenyeret a falunkba. Virradat előtt botorkáltunk a bolt elé beállni a sorba. Aki kialudta magát, annak nem jutott a vekniből. Egész álló nap szidta a rendszert, nekünk, kenyérevőknek. De vissza a költözéshez!
Dobozolás közben és dobozok között élve azon töprengtem, miféle rejtélyes „várfalak”, kompetenciakörök, dobozok mögé rejtőztek a bölcselettudomány diszciplínái, hogy ámbátor feltalálták a köztük tátongó űr áthidalását segítő varázsszót (interdiszciplinaritás), a szakspecialisták még csónakon sem mernek egymás felségvizére evezni. (Úgy képzelem, az „egyszerű” polihisztorok mezítláb jártak a vízen, és nem esett bajuk. A víznek sem.) Nos, így esett meg, hogy a több hónapon át tartó, ideiglenes lakhelyről ideiglenes lakhelyre történő szállingózás közben az e kérdéseket (is) firtató Molnár Tamás társaságába szegődtem. Nem először olvastam el alapmunkáit – Molnár fényszemléletét nem lehet megtanulni. De elő kellett vennem Visky S. Béla Bizalom a határon című könyvét is, amit a havonta érkező Vigíliával párhuzamosan olvastam. Az Asszonyok könyve (Nagy Olga) a magyar nyelv legragyogóbb köve – csakugyan világított a végeláthatatlannak tűnő alagutakban. Íme, hát egy-egy (természetesen a költözésre asszociáló) mondat útról valóul az említett szerzőktől.
Amikor A. B. maga mögött hagyta szülőföldjét, azt hitte, ezzel az áteredő bűntől is megszabadult. (Molnár Tamás)
Hit és tudás… paripák, nem ugyanazon a pályán futnak ellentétes irányba, sokkal inkább párhuzamos pályákon ugyanazon cél felé. A párhuzamosok pedig a végtelenben találkoznak. Ott és csakis ott. De ott aztán igen. (Visky S. Béla)
Fiaim, az életben úgy éljetek, hogy az ember el tud futni a víztől, el tud futni a tűztől, el tud futni a kutyától, vadállattól, de saját magától nem tud elfutni. (Az Asszonyok könyvéből)
Ennyit a költözésről.
