Darvasi Ferenc
Lovasi
A nyaralási liturgia állandó eleme, hogy az útra készülve én és a párom is minden egyes alkalommal elteszünk a csomagunkba egy-egy könyvet – amit aztán nem olvasunk el. Menjünk egyetlen hétvégére vagy egy teljes hétre, hiába fogadkozunk, általában bele sem lapozunk. A sok program közt valahogy nem jut idő a könyvekre. Így történt ez idén, a nászutunkon is, ahová most Szép Ernő többször olvasott, leheletfinom regényét, a Lila ákácot vittem el, hogy végig az autóban porosodjon.
Aztán viszont, mikor hazatértünk a Zemplénből – túl a füzéri váron, a füzérradványi kastélyon, a smaragdvölgyi csónakázáson, melyekről csak azért nem írok, mert az egész menten giccsbe fulladna –, úgy elromlott az idő, hogy az semmi másnak nem kedvezett inkább, mint az olvasásnak. Elővettem Venedikt Jerofejevtől a Moszkva-Petuskit, sokadjára, és most is lenyűgözött az a laza, energikus, látomásos és játékos beszédmód, ami egyszersmind eszembe juttatja mindig egy másik kedvencemet, Witold Gombrowiczot is. De beszéltek róluk már sokan és jól, nem akarok most én is becsatlakozni ebbe a kórusba.
Annál inkább mesélnék a Lovasi könyvről, amellyel már a könyvhét táján is szemeztem, viszont végül csak a napokban olvastam el. Lovasi mindig is a kedvenc előadóim közé tartozott. Az első vele kapcsolatos emlékem, hogy olyan hetedik-nyolcadik osztályos korunkban állunk az iskola udvarán, és pingpongozás, pontosabban „forgózás” közben énekeljük a barátokkal a Húsrágó, hídverőt. Az idők folyamán megszerettem sok zenekart, volt aktuális kedvencem a Vágtázó Halottkémek vagy az Anima Sound System is, de akármilyen stílusban utaztam, a Kispál és Lovasi – nekem a kettő egyet jelentett – sohasem esett ki a pikszisből.
Szerencsére nem egy tipikus életrajzi könyvről van szó. Azt értem ezen, hogy Lovasi nem pusztán mint zenész-énekes kerül bemutatásra benne. Számtalan életrajzi könyv olvasójaként zavarni szokott, hogy sokszor csak a pálya legfontosabb pillanatait, a sikereket és a fordulópontokat idézik fel, a hátteret kevésbé. Úgyhogy külön köszönet Lévai Balázsnak és Lovasi Andrásnak, hogy itt az előzmények is kellőképpen ki vannak vesézve: az ősök (milyen kevesen tudnak ennyit a felmenőikről...), a (panel)gyerekkor, a tinédzserévek; a pécsi szál.
Aztán persze jönnek a zenészévek, a turnézás, csajozás, befutás és ezek személyiségformáló hatásának kötelező körei, de ebben is van humor, önirónia, lásd: „Ha visszaolvasom egy velem készített interjú első változatát, mindig mellbe vág, milyen kurva idegesítő tudok lenni. Nem győzöm szimpatikusra javítani magam.” Hősünk nem akar szerénynek tűnni, mindenről őszintén elmondja a véleményét, talán csak a feleségéről, az egykori házasságáról beszél halkabban, de ez érthető is. A Kispált körülvevő zenekarok (HS7, Quimby, Tankcsapda és társaik) is szóba kerülnek, és róluk is karakteres véleményt formál, így az egész monológ amolyan könnyűzenei kortörténet jelleget is ölt.
Számomra a legérdekesebb az, amikor a dalok keletkezési körülményeire derül fény. Az Egy az egybe Lovasi indiánmániájának és egy nagy könyvélményének (Dee Brown: A Vadnyugat története indián szemmel) „mellékterméke”; a Jutka automatikus írással készült, úgy, hogy Ózdi Rezső és Lovasi felváltva jegyzett le egy-egy sort belőle; a Szívrablás kapcsán pedig egy beteljesületlen szerelem története kúszik elő a háttérből, hogy csak hármat említsek kedvenc dalaim közül.
Milyen ritka nálunk, ha egy közszereplőnek és/vagy sztárnak van véleménye a dolgokról, átfogó képe a világról és az azt mozgató jelenségekről. Ez itt hiánytalanul megvan. Ez a bő 400 oldal egyszerre populáris és igényes, Magyarországon ebben a tekintetben is ritka madárnak számít. Nyári olvasmánynak nem is kell ennél jobb.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
