Orcsik Roland

Antigoné zsigeri realizmusa

Idén a szervezők és a rendezők a politikai, vagy más szavakkal a metapolitikai színház kérdéseit állították középpontba. Nem is csoda, hiszen éppen az alternatív civil szféra kapta a legtöbb pofont az utóbbi időben – a fesztiválból pedig kiderült, nemcsak Magyarországon. Sajnos a szlovén Via Negativa MandićGép című darabjáról hézagosan tudok nyilatkozni, mert éppen a magyar nyelvű feliratot kellett kezelnem a szövegközpontú előadás alatt. Amennyit láttam belőle, úgy tűnt, határozott és lehengerlő előadás volt. A munkámért nem pénzt kértem, hanem azt, hogy korlátlanul nézhessem a fesztivál előadásait.

A fesztivál díszvendége, Urbán András a Tea for two tréning programjának keretében egy héttel a bemutató előtt hozta létre a Hallasd a hangod! – Antigone reloaded című előadást a színházi kurzusban résztvevő fiatalokkal (a thealter.hu honlapján megtekinthető a közreműködők névsora). A fesztiválnyitó eredmény igazi ökölcsapás lett: Urbán a shock to the system jegyében akciószínházat alkotott Szophoklész drámájából. Urbántól ugyanígy fontos volt a Rózsák című előadás, mely Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című poémájából készült előadás újragondolása. Sok esetben Nagy József JEL-színházának eszközeit használta, forgatta ki Urbán az abszurd, brutális és finom víziójának megalkotásához.

Urbán harmadik, az Újvidéki Színház társulatával készített Neoplanta című előadása után pedig a darabról szóló kerekasztal-beszélgetésen vettem részt. Az előadás Végel László kiváló regénye, Neoplanta avagy az Ígéret Földje alapján jött létre. A kerekasztalozáson Végel, továbbá az előadás dramaturgja, Gyarmati Kata, illetve a Noran Kiadó igazgatója, Kőrössi P. József társaságában beszélgettünk a fesztivál egyik főszervezőjével, Balog Józseffel. Többek között a posztdramatikus metapolitikai színház lehetőségeiről, Végel korábbi darabjairól, Urbán világáról, díjakról és zombikról esett szó.

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium Gyűlölni nem… című előadásának az Antigoné aktuálpolitikai szatíraként értelmezése lett a tétje. A kamasz gimnazisták a „profi” színészeket megszégyenítő hiteleséggel, lelkesedéssel és bátorsággal játszották el az antik történetet a gondtalannak tűnő, napsütéses Klauzál téren, ahol a darabot naponta előadták. Nem emlékszem már, elhangzott-e, az én fejemből mindenesetre nem mozdul ez a kőkemény szophoklészi mondat: „Nem város az, mi egy ember tulajdona.”

Pintér Béla kétszer is bemutatott Titkaink című remeklése precíz dramaturgiával és kiemelkedő színészi munkával óriási sikert aratott. A narratív előadás empátiával, iróniával és kritikusan beszélt a Kádár-korszak bukott és ajnározott hőseiről, tragédiáiról, a mizéria befejezetlenségéről.

A szegedi Metanoia Artopédia Jég-doktrinák – variációk a náci retorikára című darabját akkora érdeklődés övezte, hogy ráadást kellett csinálni, s akkor is többen állva nézték végig a Horthy- és a Szálasi-korszak politikai „szcénájának” tömény megidézését. A rendező Perovics Zoltán a magyarországi holokauszt-történetet nem az áldozatok, hanem az elkövetők szemszögéből mutatta meg. A minimális, fekete és fehér vászonból álló díszlet és Wagner kísérteties zenéje hátborzongató, ugyanakkor komikus militáns atmoszférát teremtett. Erdély Perovics Andrea hihetetlenül intenzív jelenléte irányította a figyelmet, aki szinte végigüvöltötte a darabot, anélkül, hogy a ripacs színészek pótcselekvési hisztijét juttatta volna az eszünkbe. Őt kiegészítette egy másik kiváló színésznő, G. Erdélyi Hermina, aki hol egy haldokló csecsemő, hol pedig a haldokló Krisztus asszociációkat keltette (a piéta nővérke-anya szerepét pedig a rendkívül koncentrált Diószegi Ágnes vállalta). Perovics, ismertebb becenevén Peró is részt vett az előadásban, civilként, ahogyan Jeles András az Auschwitz működik című darabban, illetve Tadeusz Kantor több előadásában is, mintegy jelezve, hogy amit látunk, nemcsak színházi probléma. Az előadás a szociológus Lencsés Gyula által összeállított kérdőív kitöltésével kezdődött, mindenki kapott egyet belőle az elején. A rasszizmusra vonatkozó kérdések azóta is bennem dolgoznak, jó lenne, ha szélesebb körű társadalmi párbeszéd alakulna ki róluk.

         A színházi fesztivál alatt pedig elolvastam Roberto Bolaño Vad nyomozók című nagyregényét, Kertes Gábor kiváló fordításában. Minden nyáron eldöntöm, hogy elolvasok egy hosszú regényt, mert ilyenkor kevesebb a munkám, így képes vagyok hosszabb időre elmerülni egy könyvben. S miután két jó barátom, Bencsik Orsolya és Lanczkor Gábor is eszementül lelkesedtek Bolañóért, nem volt vitás, hogy Szentkuthy Praeje ismét csúszik egy évet. Orsitól kaptam kölcsön a Vad nyomozókat, olvasás közben folyton éreztem hajsamponának illatát. Így számomra Bolaño dromedár könyvének súlyát némileg oldotta a samponillat könnyedsége. A regény különlegessége nekem abban állt, hogy sem nem mondat-, sem nem történetközpontú. Nincs benne görcsös művészkedés, mégsem üresek a leírások, események. Nem is tudnám igazából meghatározni, mi lenne a regény központi esztétikai ideológiája. Sodró, lendületes, „zsigeri realizmus”, amire az egész regény hiába keresi a definíciót. Mintha Kerouacot összegyúrtuk volna Borgesszel és Bernharddal. A regény lazán kikerüli a politikailag korrekt unalmat, a rasszista paranoiát. A karneváli iróniának köszönhetően a zsidók ugyanúgy ki lesznek forgatva identitás-jelmezeikből, akárcsak a mexikóiak, a költők és mások. A mű ettől korántsem lesz súlytalan és süket az egzisztenciális problémákra. Mindenképpen szeretném majd valamikor újraolvasni, már ezért a gondolatért is: „Abban a pillanatban az összes nyelvet gyűlöletesnek éreztem. Ezt most értelmetlen így elmondani, tudom. Minden nyelv, minden mormolás csak ideiglenes eszköz arra, hogy kiszámíthatatlan ideig megőrizzük identitásunkat. Tulajdonképpen az az igazság, hogy nem tudom, miért éreztem őket gyűlöletesnek, talán azért, mert abszurd módon eltévedtem abban a két hosszú szobában, mert eltévedtem egy régióban, melyet nem ismertem, egy országban, melyet nem ismertem, egy kontinensen, melyet nem ismertem, egy hosszúkás, furcsa bolygón, vagy talán mert tudtam, hogy aludnom kéne, de mégsem ment. Aztán tapogatózni kezdtem a falat keresve, majd leültem a földre, és hatalmasra nyitottam a szemem, hátha látok valamit, de nem láttam, azután pedig összekuporodtam a földön, becsuktam a szemem, és azt kértem Istentől (akiben nem hiszek), hogy ne betegedjek meg, mert holnap hosszú gyaloglás vár rám, aztán elnyomott az álom.”

Az Útról való rovat korábbi tárcái

 Főoldal