Sopotnik Zoltán
Varázshegy és rádió
Már két éve írom A kortárs magyar irodalom pohárszedői című poszthumán botrányesszémet, több száz oldal lesz, nehezen haladok vele. Nekem a több száz is több ezer, sőt tíz oldal is ezerré tud szélesedni, befelé írok, vagy lefelé. A nyár meg szorongás-szüret. Az esszém után egy külföldi kiadó is érdeklődik, valamiért izgalmas lehet számukra, hogy az én cinikus kamerámon keresztül lássanak rá az irodalmunkra, és annak, khm…, életére. Mondják, szerezzek ügyvédet, mondom, dehogy kell, itt mindenki kedves és érti az iróniát, az értő iróniát meg főleg. Ettől a hazugságtól azért városok omlanának össze, ha épp egy fantasy-ban lennénk, ha lenne annyi tartalom az életünkben, teremtő plusz. Így csak a csillogás a szemekben, hogy értik, nyakatekert, de értik.
Az esszé berekesztve a melegben, inkább olvassa ilyenkor az ember szolid fia a Varázshegyet, ami azért lassan ellazít és lesimogatja a szellemről a bájos fölösleget. Elkezdem, a századik oldal tájékán járva meg párhuzamosan egy Philip Pullmant, és Hamvas Béla Naplóját. Később egy komor Jo Nesbø is betántorog, belém tölt egy sarkvidéki prostituált-konyakot, amire a Maria Mancini szivar, lássuk be, elég korrekten melegíti fel a szív körüli izmokat. Ettől nekem is nő a kezembe egy olyan decens kés, amivel ajtót, ablakot vághatok a világok között, csak a közhely járataitól rettegek. Komoly, fáradt hivatalnokként ülök le a fotelbe, és daimonként állok fel onnan – fura egy állat a létezés.
Átlépek a visegrádi táborba, így nem nehéz, valahol a hintaszék és a konyhaasztal között hamar meglesz a pont, az átjáró, amelyben azért vonatot, lassú, holtfáradt kompot vizionálok. Volt három szigorú(an) tőmondatom az írásról – hogyan is lehetne több bárkinek is – azt hazudtam szét négy nappá, közben belül ment a Tolnai-rádióm, csak később tudtam meg, hogy az, vagy az is lehet. A beszélgetés alatt felmentem a szobámba, kinyitottam ablakát, lefeküdtem ágyamra és becsuktam a szemem – házunk mögött volt a program, kellően hangosan és zengősen folyt, rá lehetett feküdni érzékeny hullámaira. Ahogy Tolnai-rádióztam, azt vettem észre, nincsen különbség a kérdésekre adott válaszok és a felolvasott versek között, az egész egy nagy költemény, bizonyos pontokon átúszik a vers a válaszokba, majd azok a versekbe, kiegészítik egymást, kiharapnak egymásból, új jelentések képződnek vagy porladnak szét a semmiben. Minden szép, mint egy mániában, akár egy pozitív mánia kellős közepén. Tolnai-szép.
Hazatérve forró nyári fürdő a kádban, és újra a Varázshegy a kézben, olyan a könyv, hogy lassan, nagyon lassan olvasom, soha ne legyen vége. Pár hét után kinyitom a kétszázadik oldal környékén, és belezuhanok megint, úgy van megírva, hogy nem kell gondolkodnom, mi is volt eddig, meg mi, meg hogy, egyből és pontosan ott vagyok, ahol abbahagytam, abban a lelki zuhanásban, kevés mű tudja ezt így. Thomas Mann misztikus volt, valamilyen szúrós értelemben mindenképpen. Nekem az.
