Ferdinandy György
Nyári jegyzetek
(Könyvhetek…)
Az Ünnepi Könyvhetet – ki ne emlékezne rá! – tavaly elverte az eső, idén pedig megfojtotta a hőség és a tömeg. Tegnap is, ma is fehér holló a vevő, pályatársakkal, olvasókkal találkozni pedig egyre nehezebb.
Ha legalább az idegenvezetők után nyomuló turistacsoportokat ki lehetne szúrni! A bámészkodó külföldieket, akik abból, ami itt, a Vörösmartyn folyik, egy szót sem értenek! Tessék megfigyelni: a fel-alá hullámzó emberáradatból hányan vesznek kézbe egyetlen facér kötetet!
A barátok idén is egymás standján hagyják dedikált könyveiket. A szolnoki Eső mindenese, Jenei Gyula is ide, a pultra tette a két kötetet, amit elhozott nekem. A „Mintha ugyanaz” válogatott verseit, és a „Munkák, metaforák” íróportréit. A beszélgetéseket.
A versek java részét már ismerem. Írtam róluk, tucatnyit le is fordítottam. A „Donde estaría” (Ahol állnék) csinos kötetének az Újvilágban is sok száz spanyol ajkú olvasója van. Így, a régebbi és a legújabb versekből összeálló válogatással mégis igazi újrafelfedezés ez a másfélszáz oldalas kötet. Az édesanyától búcsúzó „Jó lenne már” versciklusánál megrendítőbb sorokkal például ritkán találkozik a mai versolvasó.
Még meglepőbb, hogy az íróportrék gyűjteménye is érdekes, izgalmas találkozásokat tartogat. A tíz beszélgetőtársban az a közös, hogy valamennyien az Eső köréhez tartozó szolnokiak. Budapest-központú irodalmi életünkben még elképzelni is nehéz, hogy egy ilyen nehezen körvonalazható régiónak ennyi kiváló, tehetséges betűvetője van.
Tíz művelt, nyitott író mondja el ezeken a lapokon viszonyát önmagához, és a világhoz. Egyszerű, tiszta beszéd valamennyi. A ma divatos gyűlölködés pedig egyik interjúalanynál sem nyer létjogot.
Józan, paraszti ész? Tanulhatnánk tőlük, székesfővárosiak.
(Gyűrött angyalok…)
(Barna T. Attila: Régi kintorna dallamára. Versek, Magyar Napló, Budapest, 2013)
Vannak ilyen élhetetlen (majdnem azt mondtam: ügyefogyott) emberek: félszegen ácsorognak a nyomuló tömegben, nem jöttek el, akiknek (biztos, ami biztos!) már jó előre dedikálták új verseiket. Botladoznak hát, tanácstalanul, elhajigált jelzők, hasonlatok között. Kézbe kell venned vékonyka füzetüket, bele kell olvasni (mit beleolvasni! átfutni a hátlapon lapuló szöveget!), hogy észbekapjál: vigyázat! Ez az ember nem akárki! És hogy egy igazi költő adta kezedbe ezeket a régi kintorna dallamára eldúdolt (eldadogott) verseket.
Ami engem illet, nem tudok ezekről a megrázó írásokról szépeket, okosakat (hozzájuk illőket) mondani. Mellbe vág ebben a szövegben „a szadista börtönőr, a kulcsait csörgető fogatlanul vigyorgó magány”, a „múltban élő pofájába gúnyosan vigyorgó Jelen.”
Ki hát Barna T. Attila? Juhász Gyula késői utódja? Ladányi Mihály unokája? Hajléktalanjaink igrice? Van szösszenete, ami Seress Rezsőt juttatja eszembe, a Szomorú vasárnapot két ujjal pötyögtető géniuszt.
Hát csak így. A halál, az elmúlás. A kórtermek fülledt levegője. Nem ír róla szebben, hitelesebben napjainkban senki sem. Csak a nővérkékről, ezekről a „gyűrött angyalokról” szóló szép, igaz sorokért is érdemes kézbe venni ezt a rendhagyó verseskötetet.
(Folyóiratok…)
Van-e ország a világon, ahol immáron évtizedek óta rendszeresen több tucat színvonalas irodalmi folyóirat jelenik meg? Nálunk ez megszokott jelenség, már-már természetes. Folyóirataink ráadásul egy idő óta egyre fényűzőbb köntösben jutnak el a (sajnos) egyre mérsékeltebb számú olvasóközönséghez. A legtöbben tematikus számokkal jelentkeznek: nemcsak az olvasók, az írók száma is véges (korlátozott). Ilyen körülmények között elkerülhetetlen bizonyos elszürkülés, monotónia.
Másrészt viszont – és erre az Ünnepi Könyvhét kiváló alkalom – új folyóiratokat fedez fel magának a megátalkodott olvasó. Olyanokat, amelyek elkerülték a figyelmét (amelyeknek még csak a létezéséről sem tudott).
Én két ilyen izgalmas fórumot fedeztem fel idén. Elsőnek a balatonfüredi Tempevölgyet, amely immár hatodik évfolyamába lép. Az idei második szám eddig hozzáférhetetlen Hrabal-dokumentumokat közöl, tanulmányokat Szabó Magdáról, Jókairól. Háborús (1914-16-os) antológiák emlékét eleveníti fel, Kristóf Ágota és Gömöri György egy-egy könyvét ismerteti.
Ami a legmeglepőbb, számomra ismeretlen szerzők szépprózája kap helyet a 2014-es második számban. Jó írások. Érdemes beszerezni a Tempevölgy újabb (és régebbi) számait.
Második felfedezésem egy zsidó kulturális folyóirat, a Múlt és Jövő. A negyedévenként megjelenő kiadvány gazdag anyagából: Vajda Mihály tanulmánya, Kertész Imre, Heller Ágnes olvasónaplója, megemlékezés Borbéky Szilárdról és Mallász Gittáról, az 1944/45-ös életmentők egyikéről.
Érdekes a már-már feledésre ítélt erdélyi szombatosokról szóló írás, de számomra a legmegrendítőbb dokumentum: a Múlt és Jövő mustrát közöl fiatalon elpusztított (ismeretlen) zsidó költők verseiből. Ígéretes próbálkozásokat. Egy alaposan megkésett tisztelgés a holokauszt áldozatai előtt.
(A tehetetlenség melankóliája. Nagy Pál: Emilienne könyve, Kortárs, Budapest, 2014)
Nehéz egy olyan pályatársról írni, akivel ugyanabban a malomban őröltünk fél évszázadon át. Párizsi magyar írók voltunk, és úgy gondoltuk, barátok, még ha nem is találkoztunk évekig. És nem értettünk egyet semmiben.
Próbálok csak erről a könyvről, Emilienne könyvéről írni, de hát ez még az elbeszélőnek sem sikerült maradéktalanul. A francia asszony nála is csak statiszta. A főszereplő: az író, akiben – a szeretett lény halála után – felébred a megbánás, a nosztalgia. A tehetetlenség melankóliája.
A történet maga banális. Egy fiatal, szerelmes nő rájön, hogy soha nem lesz gyereke. A férfi, akihez az életét kötötte, „írni fog mindenáron. Nem fér bele az életébe egy gyerek.” Csak a sikertelen, csalódott, álmukat feladó írók keresnek a népes családban menedéket – állítja makacsul, önfejűen.
De lehet-e ennyire önző egy – az elbeszélő állítása szerint – határtalan szerelem? A magyar fiú és a párizsi lány kapcsolata lassan, fokozatosan tönkremegy. Emilienne másokkal éli le az életét.
Az elbeszélő lankadó libidóját okolja. „Már nem kívántuk egymást” – jelenti ki kategorikusan. Mindent végigpróbál, az alkoholt, a meleg tengerek mámorát, csak élettársát, az anyaságra vágyó, gyermek után sóvárgó fiatal nőt nem veszi észre. Gyáva és kegyetlen, egy kalap alatt.
Elkerülik az írói sikerek is, de erről nem beszél. Rossz lóra tesz, idejétmúlt avantgarde irányzatokat követ. Nem ismeri fel, hogy olvasók (katarzis, párbeszéd) nélkül herélt minden irodalom.
Az Emilienne könyve dokumentum és emlékirat. Ami megrázóvá teszi, az a sorokból sütő őszinte fájdalom. A ragaszkodás dokumentuma: a hűségé 1956-hoz, az elhagyott, aprócska hazához. Az íráshoz, természetesen.
Nem érdemes sajnálkozni, hogy az Emilienne könyve bizony gyakran magyartalan, fordítás ízű. Egy olyan író munkája, aki más szövegkörnyezetben élte le az életét. Az apróbb hibákat is akadékoskodás lenne felsorolni. A sok voltot, vagyot. A hiányzó névelőket. Hiba – sajnos – a francia szövegben is akad. A Magyar Műhelyről szóló utolsó húsz oldal pedig fölösleges. Emilienne-hez kevés köze van.
Íme, egy megrázó munka. Egy minden irodalmiaskodástól mentes vallomás. Emilienne, a francia asszony, még egyszer, post-mortem, ebben is besegített.
(Öt nap Hajdúböszörmény…)
Fiatalokkal foglalkozni mindig szerettem. Harminchat éven át tanítottam a trópuson. A tantermek levegője ma is hiányzik nekem.
De hogy egy íróiskolában? Eddig eszembe se jutott, hogy az írást (a mesterségemet) tanítani lehet. Ebbe a slamasztikába, úgy tudtam, magánúton, önerőből dolgozza magát bele, akinek ez a sors jutott. Látomás kell hozzá, így Füst Milán, és indulat. Csupa taníthatatlan dolog. Nem árt még egy csipetnyi tehetség – ezt sem tantermekben osztogatják – meg hát ugye kitartás, eltökéltség. Ebből az utóbbiból minden műkedvelőben van egy nagy adag.
Azután, a termékeny sérülések! A művészet a sérülteké – mondja megint csak Füst Milán. Ezt szolgáltatná az iskola?
Amerikai találmány – ez volt a dologról a véleményem. Amíg csak meg nem hívott egy ilyen – hogy is mondják – íróiskola.
*
Az ember összevissza hablatyol. Aztán, egyszer csak tucatnyi gyerekkel találja szemben magát, és attól kezdve minden szavának súlya van. Mindegy, hogy a Nagyalföld szívében vagy a trópuson.
Hajdúböszörmény – hiába fekszik a Kárpát-medence kellős közepén – hogyan is mondjam? – nem esik útba senkinek. Mégis – vagy talán éppen ezért – itt alakult meg a Hajdúsági Kör, amely az idén immár harmadik írótáborát rendezi. Középiskolás korú fiatalok jönnek itt össze évről évre, hogy jó nevű írókkal, költőkkel találkozzanak.
Az én csoportom tizenöt főből áll. Tíz lány és öt fiú. Mind írogatnak, hozzák magukkal a kézirataikat. Négyszer két óra időnk lesz megismerni egymást. Sok és kevés. Nincsen semmi kötelező: sem tananyag, sem tanmenet. Én állítom össze a műsoromat.
Nem akarom most itt felsorolni a hét eseményeit. Egy Déry-novellát, a Szerelmet olvassuk el. Megbeszéljük. Az apa és a fiú találkozásáról az író már nem beszél. Ezt kell tovább írniuk. Ez lesz a házi feladat.
Másnap mindenki felolvassa a dolgozatát. Tizenöt verzió, akad közöttük érzelmes, de kevés a banális, a sablonos. Egy fiú szóban mondja el, még nem írta le.
Egy remekművet olvasva sok minden szóba kerül. Olyan dolgok, mint az Arany-idézet, hogy az igazat és ne csak a valódit, meg hogy az irodalom nem prédikál. A prófétáknak engedi át ezt a feladatot.
*
Közben, az esti órákban, gazdag műsorokon vesznek részt a fiatalok. Koncertek, felolvasások, cigány-költők versei, színdarabok. Jót mulatunk Popcorn John-on, a János vitéz modern változatán, Muszka Sándor székely humorán, a slam poetry kabaréműsorán, amely a politikusokon élcelődik. Itt, távol a székesfőváros tilalomfáitól, lám, még ezt is szabad!
Hamar elszáll ez az öt nap. Az utolsó órán az is elhozza a Déry-novella folytatását, aki tegnap – dixit – még nem írta le. Ez, talán mondanom se kell, a legjobb szöveg. Ebből a csendes fiúból akár még író is lehet.
Hát csak így. Nem tudom, vannak-e máshol is ilyen írótáborok. Ilyen okos és lelkes fiatalok. Talán mindenütt. És talán csak az iskola rontja el őket. Többek között erre is gondolok.
Kár, hogy a fővárosi média nem vesz tudomást rólunk. Politikusok acsarkodásával etetik a népet. Miközben valahol Mucsán születik, él és virul egy ilyen fontos, tartalmas mozgalom.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
