Orbán János Dénes
Janus a Hargitán
Bár már közeledik az idő, midőn a székely szarvas beléhúgyik a patakba és azzal vége is a nyárnak, tulajdonképpeni nyaralásról szó sincs. Én ugyanis a nyaralást csak egyféleképpen tudom elképzelni: a tengerparton. Bár hegyek között nőttem föl, és kikupáltságom ellenére nyakas székely vagyok, betegesen imádom a tengert, és folyamatosan Horvátország, Montenegró és Ciprus annektálásán töröm a fejem.
Így a Hargitán lenni nem számít nyaralásnak, főképp, hogy gőzerővel kell melóznom. Úgyhogy a válasz könnyű: egy verseskönyvvel fogok visszatérni a hegyről.
A feladatot a Magyar PEN Clubtól kaptam, az ötlet a Szőcs Gézáé volt: Janus Pannonius bőrébe kell bújnom és átköltenem a verseit, olyanszerűen, mint ahogy Faludy tette Villonnal. A cél: a rideg klasszikusként elkönyvelt, pontosabban tankönyvelt poétát fölmelegítve tálalni a magyar olvasónak, akit a borzalmas tankönyvek és a legunalmasabb verseket tartalmazó gyűjtemények riasztottak el az első magyar költőtől.
Meglepő, hogy milyen jól sikerült az agymosás és az elhallgatás. Bár a cenzúra rég megszűnt, a magyar olvasók jelentéktelen hányadának van tudomása arról, hogy Janus Pannonius zseniális malacságokat vetett a papírra, szinte száz gyöngyszemét a pajzán, obszcén, csípős költészetnek. Azt sem tudják, hogy mennyire antagonisztikus figura volt, biszexuális bordélytöltelék, Európa-hírű poéta és sztárbölcsész, ugyanakkor dúsgazdag püspök és Magyarország legnagyobb hatalmú politikusa Mátyás király és nagybátyja, Vitéz János után. Ő volt az első költőnk, latinul írt, valami uncsi verseket a békéről meg egy mandulafáról – ezzel nagyjából ki is merülnek az ismeretek.
Bezzeg kortársa, Villon (egy időben éltek, Villon 2 évvel volt idősebb Janusnál) kultuszköltővé vált Magyarországon. Míg Pannoniust csak a szakik és a nagyon elszánt olvasók vásárolják, a Faludy-átköltés félszáz kiadást ért meg, és több százezer példányban kelt el. Villon a szabadság és a szókimondás ikonikus, legendás, populáris költőalakjává vált, míg kortársát, Janus Pannoniust csak a szakma becsüli, holott olyan dolgokat írt le, melyektől Villon is elpirult volna, mesterségbeli tudásban bizony Villon fölött állt, és geniusában sem maradt el tőle.
Hát igen. Szakítunk mi, magyarok, irodalmi marketingben. Legelső költőnk a 15. század legnagyobbja, Villon mellett, mégsem ismertetjük meg kellőképpen a világgal, sőt, mi magunk sem ismerjük.
Pedig az Ursula iszonyatosan tágas pelcsáját vagy az üzekedés közben bélfurulyázó Lúciát megéneklő költemények világszámok. És ki merészelte a magyar irodalomtörténetben az érintettek közül ezt így leírni: „elég gyakorta űztem egy-egy farcicerét ramaty buzikkal”? És ki bátorkodott kioktatni III. Frigyest, a hatalmas német-római császárt, meg kigúnyolni több pápát? Ki dugta az isteni és megfelelőképpen hiú Mátyás orra alá ravasz panegirikuszát, melyben valójában kigúnyolja a király töketlenségét?
Villon nem annyira a fordításoknak, mint inkább Faludy átköltésének köszönhetően vált kultuszköltővé Magyarországon. A szakma persze elítélte Faludy György szokatlan merényletét, hiszen jóformán semmi köze nincs az eredeti Villon-versekhez. Ám az eredeti Villon megértéséhez jegyzetek, magyarázatok tömkelege szükségeltetik (mint ahogy Pannonius költészetének egy részéhez is). És az, hogy megértjük, még nem azt jelenti, hogy magunkévá is tudjuk tenni, hiszen számos dolog csak Villon jelenének kontextusában nyert értelmet. A verset elsősorban érezni kell – erre alapozott Faludy, amikor nem az eredeti textust, hanem a hangulatot adta vissza, a szenvedélyes pörgést, a túlfűtöttséget – és bebetonozta Villont a magyar köztudatba.
Géza barátunk abban reménykedik, egy hasonló merénylet pozitív hatással lesz a Janus Pannonius-recepcióra. Legyen néki igaza.
Én a magam részéről iparkodom. Úgymond apokrifokat költök át, fiktív verseket. Mindenekelőtt kiszabadítottam a poétát a klasszikus verselés zubbonyából. Bár imádom az antik metrumokat, ne feledjük, a magyar fülnek hűvösebben, ridegebben, monotonabban cseng, mint a hangsúlyos-magyaros vagy a nyugat-európai időmértékes verselés. Az antik metrumok, hogyúgymondjam, hűtik Janus népszerűségét.
A hangulatot próbálom visszaadni, az életérzést. Azt az életérzést, mely hasonlatos volt a Villonéhoz, hiszen ugyanazokban az években éltek és alkottak, ugyanazon kulturális hatások érték őket, és Janus ugyanúgy lázadó volt, mint Villon, bár egy ravaszabb, látszólag konformistább kiadásban.
A 16. század tökös, agresszív, szenvedélyes, cinikus és mélyen érzelmes, ugyanakkor racionális életérzése ez; a témák, motívumok pedig ma is aktuálisak.
A poéta születésnapján, augusztus 29-én a kinyomtatott könyvvel kell prezentálnom Pécsett, a PEN Club-gálán, melynek keretében kiosztják a Janus Pannonius nemzetközi költészeti díjat. A kötetet Gyulai Líviusz illusztrációi díszítik, jelenünk Misztótfalusi Kis Miklósa, könyveim gyönyörűségesítője, Kopacz Attila a tipográfus, aki már bíbelődik a könyv első felével, míg a másodikon még éjt nappallá téve dolgoznom kell augusztus közepéig. A könyv címe: A költő, a ringyó és a király – Janus Pannonius apokrif versei Janus Transsylvanicus átköltésében.
Ezek után illik egy kis ízelítőt is adni.
Előbb legyen egy komorabb:
PRO CONSTANTINOPOLI DIRUTA
Konstantinápoly elestéről
A stratēgos a trójai háborúból tanult,
de nem a görögöktől. És mindhiába az erény,
Palaiologos császár és a génuai Giovanni
Giustiniani vezérnek életáldozata,
a félhold zászlaja leng a Hagia Szophia tornyán.
Egy erdőelvi ágyúöntő, Orbán
volt a kulcs, kit elűztek a királyok,
de megvásárolt a szultán, és az ágyúszörnyek
falat döntöttek a keresztény álmok
s a kutyafejű valóság között.
Mesélik, hogy a harmadik vezér,
Loukas Notaras kegyelmet eszközölt.
Ám harmadnap a szultán értesült,
a hercegnek világszép kamasz fia van,
és háremébe megkívánta őt.
A fajtalanságot a hontalan
megtagadta, s fiával egyetemben
másnap hajnalban lefejeztetett.
Míg mi nyugaton jeget aszalunk,
keleten írnak egy más fejezetet.
Nem birodalmak: világok csapnak össze,
nem pénzre, vérre: valami másra megy.
S én nem szeretnék krónikása lenni,
époszba gyúrni e szörnyű töltetet.
Következzék egy ittas-szerelmesebb, antik geometriával fűszerezve:
GEOMETRICA
Mértani
Íme a kör. Az átmérő végeit
egy nékünk tetsző ponttal kötjük össze,
s a háromszög eme utóbbi csúcsa
köztudottan egy derékszöget képez.
E felvezetés a laikusnak furcsa,
nem sejtheti, mi köze is a téthez.
Thalészi ám a fordított tétel is,
beszélni róla nem illik semmiképp,
de megsúgom: egy ajzott harmadik
szükséges itt is, két pont nem elég.
Vezényszóra a körvonalra lépünk,
és tartjuk a szöget, holnap hajnalig.
Hóharmatig. Végzeted s végzetem
püthagoraszi: én a négyzeten,
meg te az önnön magad szorzatával,
kitesszük őt, bár ím, hatványkodik,
szóba nem áll a két részeg diákkal.
Mily találó: mi ketten befogók,
és vágyainknak ő az átfogója.
Elragadó, hogy bölcsészek vagyunk,
s ily idomokat vizelünk a hóra.
Végül pedig egy véresen gúnyos pszeudo-epigramma:
IN FUREM SUORUM CARMINUM
Költeményeinek tolvajára
Könyved, Vallinus, kiköpött mása az enyémnek,
de nem csak a könyvkötő, a poéta is lopott.
Büszke is vagyok, hisz kiket így imitálnak,
azokból nőnek a klasszikusok.
De ha pennám lenyúltad, nem kéred kölcsön,
teljesítendő az esti penzumot
a mentulámat? Akárcsak a versben,
a különbséget nem érezné nejed
− a formában. Csupán a geniusban,
mit sem lopni, sem tanulni nem lehet.
A helyiek furcsállják az idevetődött költőt, elbújni nehéz, mert a kerítések csak szimbolikusak, a házban meg nem akarok ülni. Poétává válásom óta Székelyföldön már sokszor elhangzott az alábbi párbeszéd-séma valamely verziója:
– S akkó magának mi a foglalkozása?
– Hát, kéremszépen, én költő vagyok.
– Na jó, jó, de mit dógozik?
Hogy ebben mi a munka, elég nehéz megmagyarázni a székelynek, úgyhogy el is könyvel rögtön valami léha csudabogárnak. De azért nincs rossz véleménye rólad. A székely sokkal toleránsabb nép, mintsem azt gondolnánk, kivéve persze, ha a románokról van szó.
A boltba ki kell menni időnként, vagy borvízért a forráshoz, nem lehet kikerülni az érdeklődőket:
– Na, ma éjjel hány izét írt?
– Hármat, kezicsókolom. Otthon legfeljebb egyet tudnék írni egy éjszaka. Nagyon jól megy itt az írás.
– De tudja métt? Met itt erős a levegő – mondja büszkén a székely néni, és azzal végképp szívébe zárja a poétát.
Az Útról való rovat eddigi tárcái
