Szilágyi Zsófia
Nem rongyolódik
Nehezen jövök le róla – mármint a FISZ-táborról. Bár napok óta a síkföldön, abban a világban, ahol nem értik, miért ellenállhatatlanul vicces a királykobra és a véredény szó, senki sem mondja be a megafonba, hogy ebéd-ebéd-ebéd, nem folytatnak vitákat referencialitásról és ideologikus előfeltevésekről, még mindig elvonási tüneteim vannak. Jobb híján maradnak a pótszerek: helyszíni tudósításokat olvasok, pedig általában ki nem állhatom a műfajt, nézegetem a fotókat. Rengeteg van.
Sanya sárkányt ereget a mogyoróhegyi mezőn, ez a kedvencem.
Gogol Az őrült naplójában a szumassedsij (сумасшедший, hadd álljon itt cirillel is) szót használta, amelyet úgy bonthatunk föl, hogy ’elment az eszétől’ – nem a főhőst hagyta ott az ész (pedig magyarul ezt mondanánk: elment az esze), hanem ő lépett arrébb, és így lett látszatra őrült, valójában az egyedüli normális egy abnormális világban. Ilyenek lehettünk mi is, eszementek helyett kivonulók: fent Visegrád tetején, távol mindentől, saját szabályok közt, ott, ahol már a reggelinél irodalmi proszeminárium zajlik, ahol elmész pisilni, majd a bejutásra várva még megbeszéled Csehy Zolival, milyen is a te szemináriumod, a kritikai, és milyen az övé, a líra-. Olyan univerzum jött létre Mogyoróhegyen, amelyben kimondható az a mondat, hogy „Kossuth-díjas alszik ma a házban, nem kéne kitakarítani egy kicsit?”. Végtelennek látszó beszélgetésfolyam hömpölyög szerdától vasárnap hajnalig – beszélgetünk a szemináriumokon, a vacsoránál, a hangfal mellett állva, a fűben fekve. Ha meg nem beszélünk, akkor beszélgetéseket hallgatunk, jön Szvoren Edina és Grendel Lajos, Tompa Andrea és Tolnai Ottó. Szombaton már ábrándozom arról egy kicsit, milyen érdekes lenne, ha most nem ülne mellém senki, és csöndben lehetnék pár percig – de aztán, persze, nem így történik, és jól van ez így. Ez a tábor azt az öt napot hozza el az évben, amikor a legkevesebbet olvasok és alszom, de (talán) a legtöbbet foglalkozom irodalommal.
Úgy voltam táborlakó, hogy közben mégis tanár, féltem néha, nehogy úgy járjak, mint Novák Antal az Aranysárkányban, amikor a „közvetlen viszony ápolására” teadélutánokat rendezett. Szerencsére a teázás aligha jellegzetes helyzet nyáron és a FISZ-táborban. A nálam 10-15 évvel fiatalabbak pedig, ha irodalomról beszélnek, egyértelműen felkészültek és okosak, eszem ágában sincs nem komolyan venni őket – de már akkor sem legyintgetek, ha arra panaszkodnak, miért nincsenek közös nemzedéki tapasztalataik, és milyen jó nekünk, hogy volt úttörőnyakkendőnk és rendszerváltásunk. Nem tudom, elcserélnék-e egy november hetediki ünnepséget egy félbehagyott Kacsamesékre, de legalább megértem, miért is lehet nyomasztó a hiány.
Kosztolányi Aranysárkányának végén Csajkás Tibor és Huszár Bandi visszaidézik azt a sárkányeregetést, amellyel a regény kezdődött (nekünk), és a gimnázium utolsó éve (nekik).
„- Emlékszel? Mekkora sárkány volt. Maradj. Milyen hatalmas, gyönyörű sárkány. Hogy röpült. Emlékszel?
- Aranyosra festették a harmadikosok.
- Azok, a harmadikosok. Három méter hosszú volt a szárnya - mondta Tibor, lehunyva szemét. - Az aranysárkány. Maradj, maradj. Emlékszel? Mi lett vele. Vajon megvan-e még?
- Alig hiszem - szólt Bandi álmosan, és itta az utolsó pohár édeset. - Az ilyen papírból van. Egy nyár, két nyár és vége. Hamar elrongyolódik.”
Tudjuk, persze, hogy a két egykori sárszegi gimnazista nem a sárkányról beszélget, hanem az emlékeikről. Azok pedig nem rongyolódnak. Ahogy a mieink sem.
