Győrei Zsolt
A nem ingó dóm és a Domingo
Katedrális Kutná Horában
Aki Franciaországban járt, pláne nem csupán Párizsban, attól elvárják, hogy visszatértekor a gótikus katedrálisokról is megemlékezzen (nem baj, ha csak a Loire-menti kastélyok után, de lehetőleg még a sajtok előtt). Aki viszont Csehországból érkezik haza, hiába hangsúlyozza, hogy nem csupán Prágában időzött, a gótikus katedrálisok iránti érdeklődést mégsem lobbantja fel. Kő vízköpők helyett króm sörcsapok tükröződnek a hallgatóság szemében, fanyar tömjén helyett keserű komló rezegteti az empatikus orrcimpákat. Jövő héten fut be a Guszti a francia buszos körútról, ja, meg Imréék Olaszországból, majd akkor hűsölünk a régi, vízköpős templomok elmesélt árnyékában. Most azt mondd meg: a plzeňi sörgyárnak tényleg máig megvan a címkéken látható hárompillérű portálja?
Meg hát. Ugyanakkor Csehország több városában, így Plzeňben meg České Budĕjovicében (sőt néhány más helységben is, ahol furamód nincsen sörgyár) olyan szemet-szívet gyönyörködtető gótikus katedrálisok szöknek az égig, hogy a Jóistennek (már, ha van) a rossz napjain (már, ha vannak) elég lehet rájuk pillantania, hogy visszatérjen a magába vetett hite – hiszen akit ilyen szépen szeretnek, azzal mégse lehetnek olyan nagy bajok. Hiába, sóhajtja belátón, igazán örökkévalót csupán a múlandó képes alkotni, az örökkévalónak csupán múlandókra futja.
A Szent Jakab templom
Ilyen örökkévaló szépség lehetett valaha, valameddig, a Szent Jakab katedrális is Kutná Horában. A középkori városka legrégibb temploma a két domb egyikén magasodik, a főtér felől gyalogszerrel érkező turista hamar és könnyen botlik bele. Rögtön végig is csinálja a kötelező fotó-kűröket: az oldalhajó bő kétharmada jobbról, majd balról, az égnek szökő torony egészen alulról, szinte függőlegesen tartott géppel… Azután, éppen amikor a legcsúnyább vízköpőt kezdené kiszemelni egy közelihez, az asszonya megütögeti a vállát, és a háta mögé mutogat. Bosszankodva rezzen fel az ihletből, hátrafordul, és rádöbben, hogy asszonyának (mint tegnap este a szállodai törülköző szagának megítélésében is) igaza van. A katedrális nem itt van, ez a kopottas Szent Jakab csak azt a pontot hivatott jelezni, ahonnét a legszebb kilátás nyílik a másik katedrálisra. Az igazira. A Szent Borbála a másik dombon, alul öt, középen három, felül egy hajójával valóságos katedrális-költemény – zokogó strasbourgiak és orvietóiak adják egymásnak a kilincsét. Egy emberöltővel később épült a Szent Jakabnál, úgyhogy kis ideig annak is kijutott a tündöklésből – de azóta is ott áll, megingathatatlanul, nézi a Szent Borbála homlokzatát messziről, a turisták hátát közelről, és aligha oly elégedett a múlandósággal általában, mint a mindkettejükben gyönyörködő Jóisten.
A Szent Borbála templom
Opera Bécsben
Vettem volna jegyet a Nabuccóra, de a számomra elérhető kategóriában nem maradt. Viszont a Staatsoper nagystílű gesztussal kivetítőt szerelt fel odakünn, és azon lehetett élvezni élőben az előadást – a címszerepben Domingóval, akiről nem könnyű röviden és egyszerűen beszélnem. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az operákat, s amit csak elénekelt, azt mindmáig az ő előadásában igyekszem megkaparintani. Temérdek opera temérdek felvételén működik közre, Verditől Mozarton, a bel cantón, a francia romantikán és a verizmuson át, egészen a még vele is elviselhetetlen Wagnerig. Nemcsak csodálatosan zeng, nemcsak pompásan mutat és játszik, az elénekelésen túl el is hitetve a zenébe oltott drámát, de olaszul, németül, spanyolul, franciául és angolul vagy százötven főszerepet volt képes megtanulni, és színpadon vagy stúdióban világgá kiabálni – ez körülbelül olyasféle teljesítmény, mintha egy leány negyvenkilenc törpével érkeznék a Hófehérke-versenyre.
Az is páratlan jelenség, hogy még hetvenhárom évesen is énekel. Énekelt persze a nagymamám is ilyen idősen (sőt), de lényegesen kisebb és kevésbé műértő közönség előtt, s közel sem összehasonlítható repertoárból merítve – általában nyolc-tíz magyar nóta utolsó két sorának a „de” szócskával összekötött ismétléseire szorítkozott. Domingo viszont, félszáz nótás esztendő után, amikor a magas hangok cserbenhagyták, továbblépett, s Verdi bariton-szerepeire tért át. Mostanában azokat az apákat, bátyokat és vetélytársakat szólaltatja meg, akik elől egykor elvitte a nőket. Lassan-lassan az összes nőjét átengedi az ifjú tenoroknak.
Ha valaki baritonként kiabálja végig az életét, akkor persze nincs mit fájlalni ezen. De ha évtizedeken át tenorként, mégpedig az operatörténet egyik legfényesebb tenorjaként tündökölt, akkor annál inkább. Soha nem lesz olyan bariton, amilyen tenor volt. Akadnak persze, akik a hangos ováció közben halkan mérgelődnek ezen, s az emelt főt emlegetik, amellyel illenék végre visszavonulnia. Hanem neki, aki nyilván pontosan hallja, miket suttognak felőle a tapsviharban, úgy látszik, mást jelent az emelt fő. Egy meg-megremegő hangú öregembert láttam-hallottam aznap, aki a közönségnek meghajolt, de az elmúlás előtt nem hajtott fejet – még ha a szemében ott bújócskázott is az a szomorú fény, amit a Szent Jakab-templom hosszú ablakai sugároznak alkonyatkor.
Az Útról való rovat korábbi tárcái:
