Vámos Miklós, békéscsabai estjén
Júniusban már-már kötelezőnek tetszik a kérdés: mit visz magával, mit olvas a pihenés napjai-hetei alatt a költő, író, irodalomtörténész. Mi ezzel szemben arra vagyunk kíváncsiak, mit hoztak magukkal szerzőink a nyaralásból – mit olvastak, mit láttak, mit hallgattak, mit néztek, milyen benyomások érték őket: mivel gazdagodtak.
Vámos Miklós
(fakció No. 25)
Őszvég
Az ember egyszer csak kezdi szívére venni az öregséggel kapcsolatos vicceket és humoros történeteket, amelyeken korábban annyit röhögött. Mondjuk, azt, amit még a jogi karon hallott, akkor vénséges vénnek látszó professzora mesélte (negyvenhárom volt, hah!): erőszakos nemi közösülés bűntettét tárgyalja első fokon a harminc körüli bíró. A tényállás szerint két percig volt a szállodai szobában a vádlott és a sértett. Két perc, az elég! – marasztaló ítélet születik. Fellebbezés után másodfok, a tanácsban negyven és ötven közötti bírák. Két perc, nem sok! – ők csak nemi erőszak kísérletében találják bűnösnek a vádlottat. Törvényességi óvás nyomán a Kúriára (akkoriban: Legfelsőbb Bíróság) kerül az ügy, ahol hatvan fölötti, tekintélyes jogászok ülnek. Egyhangú a döntés: Két perc kevés! – minthogy pedig e bűncselekménynek előkészületi szakasza nincsen a BTK szerint, fölmentés a vége. Hihihi, hahaha!
Az ember rápillant a saját, ceruzát markoló kezére, s képtelen értelmezni a látványt. Hogyan keletkezett ez a kráterekkel és girbe-gurba árkokkal vert, sötétbarna foltokkal teli ismeretlen domborzat? Hm, a másik is ilyen. Mi történt, amíg az ember nem figyelt oda? Pedig a test aránylag legszalonképesebb részéről van szó. A többi igazán felejtős, főleg a lábszáron dudorodó erek.
Az ember kénytelen fölfigyelni önmagára, ami sokkal kevésbé szórakoztató, mint a többieket lesni. Utóbbinak szakmaszerű változata a realista prózaírás. Javakorban (eufemizmus) szembe kell nézni alapkérdésekkel. Megfogalmazni, hogy voltaképp mi a lényege a lefelé vezető spirálnak, amelynek a becsületes neve öregség. A test idevonatkozó változásait tisztábban láthatja az ember másokon, mint saját magán. Az ágytárs példának okáért váratlanul középkorúvá hanyatlik, egyszerre gyérülő és fogyatkozó hajjal, szétfolyó vagy száradó törzzsel, négyzetes arányban növekvő fogorvosi számlákkal, míg az ember tulajdonképp még fiatal, vagy legalábbis… A tükör elé áll, alsóneműben, nézegeti a látványt, hasát észrevétlenül behúzza, hát, nem rossz, nem annyira rossz, nem olyan nagyon rossz… – gondolja erőltetett mosollyal, és csak alig hallhatóan fűzi hozzá: még.
Az ember egyre nehezebben veszi rá magát, hogy (fél)pucéran mutatkozzék strandon, sportpályán, kajakban, zuhanyozóban. Saját személyének jelentőségét messze túlértékelve azt képzeli: mindenki őt nézi. Ha valamely kisebb vagy nagyobb közösségben bárminő okból ismerik, a helyzet még kritikusabb, aligha képes szabadulni a kényszerképzettől: minden szempárból ez sugárzik: Istenem, de megöregedett ez is! Ellenségesen pattogtatja tekintetét az arcokon: na és? mi van akkor? nincs olyan paragrafus, hogy én ne vénülhetnék! már nyugger vagyok! mikor legyek öreg, ha nem most? ne skubizzatok ennyire, mert kiszakad a retinátok!
Az ember számára hatvan fölött kínzás az uszoda vagy a plázs, és a wellness inkább badness. Önmaga ellensége, ha ilyesfajta helyszínre tervez nyaralást – márpedig kénytelen, a fia, illetve a párja kedvéért. Sovány vigasz, hogy Ausztriában várhatóan kevésbé tűnik föl, hogy ő az. Arra azért gondolhatott volna, hogy a mostani gazdasági helyzetben a személyzet fele magyar, Graz vonzáskörzete csak egy ugrás a magyar határtól. Az ember sóhajt, macht nichts, ő úgysem nyaral, csak nyaraltat, ötödikes fiai kifejezetten imádják eme Aquaworld jellegű szállodát. Üröm az örömben, hogy miattuk az embert egyhangúan nagypapinak szólítják (Großvati – ráadásul scharfes sz-szel, ha igaz), annyi baj legyen, ezt azért már megszokhatta, így jár, aki ötven tájt gyermeknemzésre adja a fejét, vagyis a… hm.
Az ember a látványmedencében (tulképp mi itt a látvány?) húzza ki a végtelennek tetsző időt, míg a fiai a bonyolult csúszdarendszereknek viháncolnak. A forró víz feladata az volna, hogy ellazítsa őt testben, lélekben. Ehelyett valamiféle rejtélyes okból növekvő feszültséggel – sőt ingerültséggel – mered arra a két hat körüli lányra, akik a közelében tempóznak, rózsaszín karúszókban (karúszó? de baromi szó), egyikük óvatlanul belé is rúg. Az osztrák szülők bárvigyorral örvendeznek, a lánykák vízfelszínen maradását ünneplik. Mi a túró? – hörgi az ember, figyeljenek má’ a kölykeikre, vigyék a gyerekmedencébe a két kis idiótát! – ráncokba ugró tekintettel próbálja felhívni az érintettek figyelmét, hogy ne zavarják köreit. Amazoknak ez föl sem tűnik. A bamba alsó-ausztriainak hitt párról kiderül, hogy felső-szlovákul beszélnek, ettől az ember dühe rasszizmusba csap át: durva szlovákok, nem elég, hogy leköröztek bennünket, már eurójuk is van, pluszba’ lökdöstetnek a porontyaikkal!
Az ember, ha fiatalabb volna, nyomban észre térne. Eszébe jutna, hogy amikor az ő gyerekei végre megtanultak úszni, repesett a boldogságtól. Most agyába sem ötlik, hogy húsz tájt még úgy érezte, minden medence az övé, akkor is, ha csak úgy beszökött a Római strandra a hátsó kerítés résén át. Arra sem emlékszik, hogy harminc körül ellágyult, ha bölcsis vagy óvodás emberkéket látott, épp volt egy olyan az ő lakásában is. Kár, hogy elfelejtette: negyven és ötven között még mosolygott azokon az öregeken, akik méregbe gurultak, ha valamelyik vajpuha strandlabda fejbe találta őket a Széchenyin vagy a Csillaghegyin, bezzeg ő nyájasan visszadobta a serdületlen feladónak.
Az ember orvul betölti a hatvanat, és ha egy dagadt osztrák (ukrán, szerb stb.) véletlen nekimegy, esetleg a lábára lép, már hiába kér elnézést a tettes, nem enyhül meg, képtelen mosolyogni, biccentésre sem hajlandó, tőle hiába várnak olyasmit: semmi baj! (kein Problem! Ce n’est pas grave! It’s OK!), ehelyett sziszeg az orra alatt: ha még egyszer nekem jössz, bameg, leütlek!
Az ember titkon reméli, hogy a nála legalább harminccal ifjabb külföldi, akinek nemcsak a hasa szakadt alaposan tagba, hanem a válla is, nem érti a magyar szót. Az sem veszélytelen, hogy a hangsúly túlságosan kifejező. Ám a húshegy szelíd mosollyal így szól: bocsika! – magyarul. (Ha ugyan ez magyarul van.) Lesajnálón végigméri azt az öregembert, aki megfenyegette, nyilvánvalóan gyönge viccnek minősíti a leütést, pontosan érzékelve az erőviszonyokat. Tovább lép, nem támad. Ugyan miért? – teszi föl az ember megalázva és megnyomorítva. Világos. A nagydarab honfitárs még fiatal.
Az emberbe most tőrdöfésként fájdul a fölismerés: az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah… hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek. Szelídülése akkor kezdődött, mihelyt túllépett a szülein, azaz szert tett saját háztartásra, munkára, ágypartnerre, gyerekre. Az undoksági görbe pedig abban az életszakaszban hajlott újra fölfelé, amikor az őt követő nemzedékek a nyakára hágtak, elfoglalták a jobb házakat, autókat, munkahelyeket, ágytársakat, megnemzették a saját – minden eddiginél erőszakosabb – utódaikat.
Az ember elemez, fölállítja az aggulás matematikai képletét: negyvenes évek végétől kettővel szorzandó az undoksági koefficiens, ötventől hárommal, hatvan fölött négyzetes emelkedéssel – öt esztendőnként. Sóhajt az ember óriásiakat, ebből következik, hogy neki többé már nem lesz felhőtlen a nyár, így lényegében nem is nyaralhat, csak őszölhet (egyúttal őszülhet, ha marad még haja egyáltalán), mind borúsabb lelki fellegek alatt.
Őszvég. Amit meg kéne becsülnie. Hiszen közelít a tél.
Az ember ezt hozta haza Bad Waltersdorfból (Stájerország), 2014 júliusában, az amúgy jól sikerült nyaralásból.
Korábbi Útról való:
