Céltalanul korzóztam az árnyas, platános főutcán, ezerszer is bejártam a hűs városi promenád minden szegletét, megpróbáltam feltűnést kelteni. Következményt akartam, eredményt, hogy élek, legalább azt, hogy félre kelljen állni miattam, az is valami, egy jel, hogy létezem, hogy nem lehet mindig kihagyni a számításból. Tizenhat voltam, és csurig reménytelen vágyakkal, melyekről senki sem akart tudomást venni, pedig én kapkodós hévvel szerettem bele az első szembejövőbe, örökös hűséget fogadva neki, ha egy pillantásra is méltatott.

Így vonszolta el magát az egész nyár.

Ezután évekig azt hittem, a tavasz csak elmúlást hozhat, az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent. Föltétlenül és csak azt. Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz, az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen, szédült és vágyakozó. A nyár a kötelező nagy érzések évszaka, míg az ősz a spontán és valódi örömöké.

Mára megengedő nosztalgiával ámulok vágyakozó magamon. Mert már semmiben sem vagyok biztos. Nincs szerelmes és rideg évszak, a lélek szunyókál vagy liheg, egy elvesztett szerelemnek nincsen ideje. Csak tere. Az elherdált boldogságot hotel szobákban, idegen városok főutcáin látom, pincérek, séfek köszönömjében hallom, és ott van, hát persze, minden félrecsúszott nyakkendőben, vagy a háton tüdőformában átizzadt ingemben, mikor egy szerelmes éjszakáért átvezettem az országon…

Az udvarlások izgalmában nem fontos az idő. A kánikula lényegtelen, csak a pad, az utcaszeglet, az első tágas motelszoba számít. A nosztalgia magányossá tesz, a magány pedig megint csak tér, és nem idő. Valamiért úgy emlékszem, mintha a szerelmes terekben nem lett volna senki, rajtunk, szerelmeseken kívül.

Az idő mindig valóságos, a rossz döntések keserűsége jelzi, hogy a perc létező dolog, szenvedni hónapokon át lehet, tűrni a savanyú vágyakozást. Várni, hogy elmúljon, hogy enyhüljön.

Szakítás után üres maradtam mindig, mint egy kipakolt, elhagyott lakás. Maradt a szekrények, a szőnyegek sziluettje, a közös élet körberajzolt tere, megannyi szétfolyó emlékkontúr… de lám, már megint nem tudok az időről beszélni. Talán, mert nincs emlékem róla, a szerelmes éjszakák, végigszerelmeskedett hajnalok úgy folynak össze, mintha egyetlen pazar ölelés lett volna mind, és bárhogy is kárhoztatom magam érte, elkopnak belőlem a tények. Kuporgatom, őrzöm a maradékot, mint egy vénségére fukarrá vált duhaj.

Eszembe jut egy Kleist novella, ami egy gazdátlan árnyékról szól, egy bizonyos Székely János nevű erdélyi író is feldolgozta az ötletet, jár-kel az árnyék, és nem talál magának társat. Akárkihez hozzáragad, azt kitagadják a társadalomból. Végül megáll a hegytetőn (Székely változatában), és a déli napfényben addig nyúlik, míg semmivé nem válik. Még az elmúlás is térbeli dolog.

Milyen konokul változnak meg a helyek! Legalább a falak, a korridorok, az árkádok maradnának ugyanolyanok. Ne fessék be a korlátot, ha egy szerelmes asszony hozzáért, a makadám út örökké rázzon, ha egyszer végiggurultam rajta egy szerelmes nővel… De nem, minden kifordul, levedlik, és deformálódik.

Csak a női szív rögzít, a férfi örökké magát sajnálja, és színpadiasan vergődik. A férfi szív afféle, mint az Alföld, a női meg olyan, mint a Balaton felvidék, badacsonyi titkos utcaközök.

A szerelemben nincsen generálszervíz, éves javítás, karbantartás, egyetlen módszer létezik: a magányos utazás. A távolban, egyedül kiismerheted magad, és az segít. Ha hetekig kénytelen vagy leltározni, akkor nincs menekvés. Három éve Berlinben ért a nyár, már két hónapja ott éltem, mikor magamra maradtam, és egyedül mérlegeltem végig a vénasszonyok nyarát. Azóta is abból tudom, mire jutottam. Nem tudok konkrét tanulságokkal szolgálni, csak Prenzlauerberg kocsmákkal tarkított mellékutcái vannak a fejemben, a vágyakozással belakott idegen sarkokra emlékszem, az ismeretlen ismerősökre, akiknek csak azért köszöntem, mert hasonlítottak egy itthoni valakire. A terek. Megint és mindig csak terek. Nyár van. Valahol.