Fenyő D. György

 

Széténeklés

József Attila Születésnapomra című versének utótörténetéről - másodszor

 

Egy korábbi tanulmányomban áttekintettem József Attila Születésnapomra című versének keletkezéstörténetét majd utóéletét.[1] Először összefoglalom annak főbb állításait és eredményeit, majd újabb átköltéseket szemügyre véve megpróbálom az előző tanulmány gondolatmenetét folytatva továbblépni az ott kijelölt úton.

 

József Attila sok különféle költői hagyományra, szövegemlékre, formai lehetőségre, dallamemlékre, műfaji próbálkozásra épített, némelyeket tudatosan építette bele versébe, másokat szándéktalanul. A különféle elemek összeépítésének eredményeképpen egy új minőség jött létre, a magyar líra egyik legkülönlegesebb, legdallamosabb, legegyénibb versformája, igazi hapax legomenon. Évtizedekig teljesen egyszerinek tekinthettük ezt a versformát, aztán - főleg az utolsó két évtizedben - többen is felhasználták, de úgy, hogy a felhasználás során minden Születésnapomra-átirat az eredeti verssel nagyon szoros kapcsolatot tartott fenn. Kialakultak a Születésnapomra-parafrázisok szabályai: az első sor erős szövegszerű kapcsolata az eredetivel, a születésnapra való hivatkozás, az életkor mint központi probléma, a létösszegzés mint gondolati centrum. A versek a lírai alapszövetbe epikus elemeket vegyítettek. Hasonló volt a hangnemük, elhagyhatatlan kellékük a vita, a hetykeség, a csúfolódás. Minden átirat tovább feszítette a formajátékokat: a ritmus egyezése mellett a harmadik-negyedik sorok szemtelen rímjátékának lehetőségeit a végletekig felhasználták és kitágították. Új rím-lehetőségek merültek fel: olyan bravúrokat láthatunk, amelyek az eleve virtuóz formajátékkal tovább játszanak.

Az áttekintés eredményeképpen arra a konklúzióra jutottunk, hogy az egyes átiratok egyre jobban eloldozták a formát az eredetitől, és mára a Születésnap-forma a magyar költészet egy lehetséges versformájává vált. József Attila mintegy megajándékozta a magyar lírát egy új formával, és ahogyan például a Balassi-strófa, a Zrínyi-sor, a Himfy-versszak vagy az Anyegin-strófa bekerült a költészet tárházába, ugyanúgy a Születésnap-strófa is része lett annak. Úgy véltem, hogy - miként a többi idézett versforma - ezek a versek egyre kevésbé állnak közel az eredetihez, egyre inkább eloldozódnak tőle, és már csak emléknyomokat őriznek eredetükből. Ennek a folyamatnak a végpontja Varró Dániel gyerekverse, A Bús, Piros Vödör dala, amely mint egy verses mese betétdala olyan távol áll már az ihlető verstől, hogy a forma végleges önállósodásának bizonyítéka.

Amióta tanulmányom megjelent, újabb és újabb Születésnapomra-átiratokat fedeztem föl. Részint előkerültek olyan versek, amelyekre nem figyeltem föl korábban, és sokan hívták fel a figyelmemet különféle átiratokra.[2] Másrészt pedig újabb és újabb parafrázisok születtek és születnek azóta is. Az újraírás folyamata tehát messze nem fejeződött be Varró Dániel versével, inkább új lendületet kapott.

 

I. Kultusz és apoteózis

 

Rigó Béla: Születésnapomra II. (József Attila öregkori verseiből)

Immár száz éves lettem én.

üzenet ez a költemény

esem-

esen.

 

Hálóként rángó idegen

át szellemem egy idegen

kezet

vezet.

 

Száz évem szépen elszelelt.

A kor keresztre felszegelt,

ezért

vezért

 

csinált belőlem posztumusz.

Van már négy sírom. Sok humusz

s babér

a bér.

 

Megértem azt is: Szegeden

tőlem kapott az egyetem

levett

nevet.

 

Túlnőttem minden mesterem,

annyira, hogy már restellem.

(Be szép

beszéd!)

 

Bár hivatásos híveket

néhány kikoplalt rím etet,

kudarc

e harc:

 

ma sem tanul a nép, s az a

falon-penészfolt szép haza

megint

megint.

 

Ez a mennyből jött vers hanyag.

Még nem törvény, de nyersanyag:

tüzem

üzen

 

belőle, bokrom egyre ég...

Ki jönne fel a hegyre még?

Felem-

elem.

 

Rigó Béla versének beszélője a százéves, centenáriumát ünneplő József Attila.[3] Van a versnek egy lejegyzője, írnoka is, aki a túlvilágról üzenő költő szavait felírja, mintegy közvetíti a túlvilági üzenetet.

Arra az ellentmondásra épül a vers, hogy milyen más volt a költő korabeli megítélése, mint amilyen az utókoré, illetve hogy mennyire más lett az utókor értékítélete, mint amit a költő sorsa sugall. A kor keresztre felszegelt - hangzik a versbeli József Attila önértelmezése sorsáról, vagyis életét mártíriumnak, mégpedig krisztusi mártíriumnak állítja be. Az Imitatio Christi József Attila életének és halálának egyik lehetséges, mi több, egyre gyakrabban olvasható értelmezése. Ebben az értelmezésben a költő alakja felnő Krisztuséhoz, szenvedése és halála pedig a krisztusi szenvedéstörténet újraélésévé és újraírásává válik. Nem indokolatlan ez: József Attila versének jelentésében lényeges elem, hogy a Harminckét éves lettem én mondat a krisztusi korba érés tényének bejelentése. A vers továbbolvasásából tudjuk ugyan, hogy a vers önajándékként határozza meg önmagát, hogy ironikus és önironikus hangon folytatódik, de ez az első verssor még bármiféle magasztos folytatást megenged.

Van tehát egy mártírhalált halt költő és van egy őt felemelő, megdicsőítő utókor. A vers szerint háromféleképpen történt meg a szenvedés utólagos kompenzációja: a politikai hőssé növesztés, a kultuszépítés és az istenülés útján. A keresztrefeszítésre adott első válasz a vezérré emelés:[4] ezért / vezért / csinált belőlem posztumusz. A kompenzálás másik útja a kultuszteremtés: Van már négy sírom; Szegeden / tőlem kapott az egyetem / ... nevet. A szerint a kultusznak volt személyes, költői és intézményes útja egyaránt: Van már négy sírom...- írja a kultusz személyes oldaláról, babér és mester - utal a költői példaképpé válásra; tőlem kapott az egyetem / levett / nevet - idézi fel a hivatalos, intézményes kultusz egy lényeges elemét.[5]

Ám mindezek a halál utáni válaszok szinte lényegtelenek ahhoz képest, amit a vers befejezése sugall. Mózest idézik az utolsó sorok, akinek az égő csipkebokor megjelent, s aki a hegyre felment a törvénytáblákért - ily módon egy igazi váteszt, népvezért, a kinyilatkoztatások közvetítőjét. Petőfinek A XIX. század költőiben megfogalmazott Mózes - költők párhuzamánál járunk ezzel. Ám a bokrom egyes szám első személyű birtokosa nemcsak a bokrot látó Mózes lehet, hanem a bokorban megjelenő isten is. Az ezt megelőző tüzem pedig még biztosabban magának az istennek a tüze. E magyarázat szerint tehát a földi keresztrefeszítésre az igazi válasz az istenülés: József Attila Krisztusként halt meg és a halálban istenült, az imitatio Christi a vers végén az imitatio Dei gesztusában teljesedik ki. Ezt az értelmezést alátámasztja, hogy két alkalommal is arról beszél a vers, hogy József Attila üzen, diktál, és a földi lejegyző felírja, tolmácsolja a hallottakat. Ez a kinyilatkoztatás gesztusa: ahogyan isten a Bibliát kinyilatkoztatta, és emberek lejegyezték, éppúgy a versbeli József Attila is ilyen kinyilatkoztatóként lép elénk.

S mindezt a Születésnapomra játékos formájában olvassuk. Rigó Béla verse nagyon pontosan az eredeti József Attila-vers formájában íródott, 10 versszakos, és ugyanazokat a rímszerkezeteket használja, mint az eredeti. Még abban is híven követi forrását, hogy az első és az utolsó versszak rímpárja darabol föl egy-egy szót: csecse / becse - írja József Attila az első versszakban (és eldönthetetlen, hogy ezzel egy minőségjelzős, egy birtokos jelzős szerkezetet, vagy egy játékos ikerszót tesz-e rímhelyzetbe), illetve a taní- / tani rím szerepel a vers befejezésében. Rigó Bélánál az első versszak záró ríme: esem- / esen, ahol nem kérdés, hogy valóban egy szót darabol fel a sorhatár. Az utolsó versszak ríme a Felem- / elem mondat véleményem szerint a vers legsúlyosabb pontja. A rímben ugyanis egyaránt benne van a Felemelem mondat, vagyis a túlvilágról beszélő, istenült József Attila gesztusa az emberek felé, valamint a felem szó, amivel az emberekhez lehajló az embereket a maga felének, felebarátjának, feleinek nevezi. Az istenült költő emberi gesztusával zárul Rigó Béla apoteózis-verse.

 

II. Hagyománykövető gyakorlatok

Rékasy Ildikó: Szülinapi biztató

 

Ifjabb barátnőimnek, barátaimnak

 

Hatvan (s pár) éves lettem én,

túl annyi nyáron, oly temén-

telen

telen!

 

S hogy e sok évszak elhagyott,

tán érettebb, bölcsebb vagyok

ma már.

Habár...

 

A kedvem néha szertelen,

s ha szeleburdi szellemem

kerül

felül,

 

mint egy farsangi maskarát,

úgy ölti fel kamaszkorát:

kedélyt

s szeszélyt.

 

Én is lehetnék (Isten ments!)

respektált, tisztes hölgy, decens,

elő-

kelő.

 

Ám, ha olykor hiányzik is:

ez a tekintély túl cikis -

s be sem

veszem.

 

Jobban esik a hetyke szó,

csipkedjetek, kis beste szú-

nyogok!

Nyögök,

 

de pár évig (amíg merem)

hordom a kedvenc farmerem.

Ki él,

remél.

 

Ez a vers még a centenáriumi évben jelent meg.[6] Nézőpontja egészen más, mint József Attila verséé volt. József Attila az életút elején állva, harminckét évesen összegezte azt, hogy milyen ütések érték addig, és milyen életstratégiát, magatartást, morált alakít ki abból. Rékasy Ildikó versében azonban a múlt nem ütésekkel teli, a beszélő nem áll ellentétben a külvilággal, a normákkal. A múlt ebben a versben egyrészt bölccsé érlelő, másrészt visszavágyott, szívesen tartóztatott idő. A kedvenc farmer egy kamaszlány vagy fiatalasszony viselete, a szertelen és szeleburdi szellem egyértelműen pozitív értéktartalmú, mint ahogy a kamaszkort idéző kedély és szeszély is az.[7] Miközben tehát a múlt tartóztatni vágyott, a jövő viszont késleltetendő idő. Nem mintha fenyegető vagy negatív lenne, hanem önmagában azért, mert az öregedést jelenti.

A megidézett élethelyzet ugyanis egészen más tartalmakat hív elő a beszélőből, mint amit megszoktunk: egy hatvan fölötti ember beszél benne, s valóban valamiképpen bölcsebb, rezignáltabb, érettebb ez a vers sok más rokonánál. Nem tulajdonít magának értékeket, nem állítja, hogy az én értékhordozó lenne egy ellenséges világgal szemben. Ennek a versnek inkább az a tétje és kérdése, hogyan éli meg valaki az öregedést.

A vers metaforikája Tóth Krisztina Futrinka utcáját idézi: a ruhák fejezik ki az öregedő ember vágyódását a fiatalságra: a kamaszkor mint egy farsangi maskara jelenik meg, vagyis csupán álca, játék, álruha. Ugyanakkor az öregedés elleni harc eddigi sikerét, az öregedő ember elszántságát is egy ruhaviselet fejezi ki: hordom a kedvenc farmerem. A vers hangsúlyosan nőies: azt ajánlás előbb szól az Ifjabb barátnőknek, mint a barátoknak, s a lehetséges, alternatív magatartások közül pedig egy tekintélyes idős asszony képe jelenik meg: respektált, tisztes hölgy, decens.

Mindez az önironikus, kicsit lefokozott játék (lásd a cím kicsinyítő képzőjét: Szülinapi biztató) az utolsó versszak utolsó rímjátékában kap súlyt, ott jelenik meg egy pillanatra ennek a játéknak a jelentősége. Egy közhelyet, egy latin szállóigét használ fel ez a verszárlat: Amíg élek, remélek; Dum spiro, spero. A bölcsesség versbeli megfogalmazása ugyanolyan elvont, általánosító, mint az eredeti bölcsességé. Ám helyzete egészen más súlyt és értelmet ad neki. A rím játékossá teszi a bölcsességet; a verszárlati szerep megemeli; az őt közvetlenül megelőző farmeros példa személyessé változtatja; a vers egészének gondolatmenete az öregedésről konkrét jelentéssel telíti. Ez a rím nagyon közel áll a József Attila-i taní-tani-hoz: éppúgy fölemeli a vers egészét, és éppúgy morális tartalmat tulajdonít az én magatartásának. Reméljük, mondja ez a rímpár, hogy az öregedést maskarával vagy kamaszos ruhával, önstilizációval vagy játékkal kikerülhetjük, vagy legalább elodázhatjuk, késleltethetjük.

Az utolsó rímpár nem tiszta csengésével, hanem a verszárlati helyzet kihasználásával emlékeztet József Attila rímeire. Alakilag a taní-tani legközelebbi rokona az első versszak ríme: temén- / telen / telen. Igaz, itt nem a harmadik és a negyedik sor közötti sorváltás szakít szét egy szót, hanem a második és a harmadik sok közti éles áthajlás. Az első versszak évszak-metaforikája folytatódik a második versszakban: nyár - tél - e sok évszak elhagyott. Ez éppúgy közhely, mint a vers zárlatának latin mondása, de ezt is kifacsarja a forma, nem engedi, hogy közhelyként hasson: mire a temén- / telen / telen rímsort megértjük, a telen alakban felismerjük az alapalakot, addigra már érdekessé vált a versszak.

A második versszak érzelmi váltást helyez a harmadik és a negyedik sor határára: bölcsebb vagyok / ma már. / Habár... A következő négy versszakban a rímek a játékos jambikus rím hagyományát folytatják, van köztük tiszta rím és asszonánc egyaránt. Aztán megint szétvág egy szót szemtelenül: kis beste szú- / nyogok! / Nyögök, ráadásul a rím olyan erőltetett, hogy ha lenne a kancsal kínrím terminus, feltétlenül azt használnánk rá. De csináltságában olyan szellemes, olyan éles a váltás is a két rímszó között, olyan váratlan és szemtelen, hogy ezzel a kancsal rím lehetőségeit - és a Születésnapomra-átiratokban való felhasználásának lehetőségeit - tovább tágítja.

 

 

Fecske Csaba: Epilógus

 

ötvenkét éves lettem én

epilógus e költemény

sírós

írás

 

ennyi idő hogy telhetett

hová lettek napok hetek

látom

létem

 

s az idő eltelik velem

főm zavart sajdul alfelem

a múlt

kimúlt

 

helyette itt van a jelen

hiába rovom rá jelem

nem é-

nemé

 

megúsztam volna szárazon

ha nem szülsz meg s nem származom

az ám

anyám

 

lehettem volna műsoron

de nem volt hozzá hű sorom

vak ok

vagyok

 

csúnya nő kancsalít jövőm

magáévá tesz majd ha jön

csekély

e kéj

 

megmondhatom már előre

csak marék por lesz belőle

m is az

igaz

 

táncra perdülni nincs okom

hogy hazám talaját fogom

javí-

tani

 

Fecske Csaba verse érdekesen játszik azzal, hogy egyszerre utal Arany János Epilógusára és József Attila Születésnapom című versére, bár nem kétséges, hogy ez utóbbival sokkal erősebb kapcsolatban áll.[8] A központozás hiánya nem jellemző a Születésnapomra-versekre, mert ez egy másik költészeteszményre jellemző: nem a posztmodern átírás-költészetet, inkább a modernség nyitott mű-koncepcióját jellemzi. Rokona József Attila versének abban, hogy egyéni léthelyzetet igyekszik felvázolni, de ezt nem léttörténettel támasztja alá, hanem hangulatjelentéssel. Egy panaszkodó költő hangját halljuk, aki az elmúlás és a feleslegessé válás élményét fogalmazza versbe. Az epilógus-írás ténye meghatározza a versben megfogalmazott léthelyzetet is, és a vers elégikus hangnemét is.

A vers rímelése a 3-4. sorokban a játék sokféle lehetőségét aknázza ki. Van olyan ríme, amely szinte megismétli József Attila versének rímjátékát: csekély / e kéj (eljátszva azzal, hogy a csekély és a sekély szavak egymás hasadással különvált alakváltozatai). Máshol az eredeti vers rímpárjából megtartja az egyik tagot, és más hívórímet kapcsol hozzá (javí- / tani). Használ éles áthajlásokat a rímben, amelyek felerősítik a nem központozott szöveg szemantikai félreérthetőségének hatását (nem é- / nemé; belőle / m is az / igaz). Itt is olvashatunk kancsal rímet: a látom / létem rímpár Kovács András Ferenc parafrázisából már ismerős, igaz, ott egy sokkal bonyolultabb nyelvi, zenei és logikai struktúrába illeszkedik.

 

Mogyorósi László: Születésnapomra

 

Épp harminc éves lettem én,

nem ámulok már verszenén,

ahogy

ragyog.

 

Időmértékben több a kín,

mint elviselni bírna rím,

Lilla-

trilla.

 

Örökifjú a monoton

jambus, mint tenger, konokon

partot

csapkod.

 

A rím egy ráncos csecsemő,

koravén, épp hogy belenő,

s hant a

lantja.

 

Rímmel ékítek disztichont,

próbálom ezt a kicsi hont

lakni.

Hakni

 

hoz néha kétes üzletet,

csak tapsot, nem pénzt, szűzeket,

dívát

kivált.

 

Nem kérdem, vajon praktikus

vagy cifra lom a daktilus

versbe

szedve.

 

Méltósággal lép vagy tipeg,

a verslábra a kor siket,

pedig

segít

 

a WTO Olümposzán

meglátni, milyen mostohán

elő-

kelő,

 

mohó, pedig már jóllakott

bürokrata szab holnapot,

s hogy cseng

a cent.

 

(Hangom most kicsit váteszi,

ezer év vámját ráteszi

líra-

éra.)

 

S hogy mi lesz, tudom, mint a jós,

mert látom, hány protekciós

szürke

ürge

 

- s mind középiskolás fokon -

tanít egy népet, sok rokon,

s mennyit

konyít

 

a föld metrumához, amely

számára csak turistahely,

tengert

renget.

 

Homokbuckák hullámain

kéri csak számon álmaim

halom

dalom.

 

A viszonylag újabb, már a centenárium után megjelent vers egyszerre problematizálja a líra jelenkori állapotát, a világ jelenkori állapotát, a versforma jelentésképző szerepét.[9] Mindezt az én elhivatottsága, a vátesz-költő szerepe és küldetéstudata fogja egységbe. A 11. versszak reflektálja is ezt a túlzsúfoltságot, az én felnagyításának magatartását: Hangom most kicsit váteszi, mondja némi öniróniával, de azonnal ugyancsak a világ állapotával magyarázza ezt: ezer év vámját ráteszi / líra- / éra. Vagyis az önirónia legfeljebb megjelenik a versben, de nem teremt olyan hatékony ellenpontot, mint József Attila versében, vagy néhány más átiratban.

Ugyancsak zavart keltenek az olvasóban a vers formai megoldásai. Mert miközben hangsúlyos a versben a versírás önértelmezése (verszene, időmérték, rím, jambus, disztichon, daktilus, versláb, metrum), ezenközben a Születésnapomra-parafrázisok hagyományától idegen módon hanyag a verselése. A harmadik-negyedik sorok jambikus lejtése kötelező eleme a formának, ebben a versben viszont a néhány jambikus rímpáron kívül találunk trochaikusat, lassú spondeust és szinte aritmikus rímet is. (Trochaikus például a szürke / ürge, spondaikus a tengert / renget, aritmikus a pedig / segít rím.) Még olyan rímpárokat is olvashatunk, amelyekben a két rímszó ritmikai természete eltér egymástól, mint a dívát / kivált és a s mennyit / konyít rímekben. Vagyis a rímek egyáltalán nem csengőek, inkább visszafogottak vagy zavart keltőek. (Talán csak az egy Lilla / trilla a kivétel.)

A szövegszerű utalások hagyományát követi a vers: a valószínűleg két legismertebb sor idézi: egyrészt a versindítást, másrészt a - s mind középiskolás fokon - / tanít egy népet sorok felidézik a szállóigévé vált kifejezést. Emellett rájátszik más József Attila versre is: a S hogy mi lesz, tudom, mint a jós sor a (Csak az olvassa...) parafrázisa:

 

Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,

mivel a semmiben hajóz

s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

 

A két vers szemléletének és lírai személyiségének különbségére élesen rámutat a személyrag különbsége: Mogyorósi László versében a tudás birtoklása, a jóslás képessége is a lírai én jellemzője, József Attila visszafogottabb, szerényebb lírai személyiséget állít elénk.

 

III. Második parafrázisok

 

 

Tóth Krisztina: Futrinka utca

 

Harmincnyolc év, futó fonál.

Az ember rojtokat talál

- hanyag

anyag -

 

e földi, pöttyös kis ruhán

mit hord és igazgat sután,

kinek,

minek,

 

ha egyszer úgyis visszabont,

feslik simából fordított,

a Kéz,

ha kész

 

már érzi, úgyse lesz soha

ha nem lesz léte otthona,

akar,

akár

 

a színpadon a kesztyűbáb

játszani valami saját

mesét,

mi mást,

 

füstölgő kéményt, házikót,

Futrinka utcát, bármi volt,

örök

körök

 

után is fölvesz kis kötényt,

hisz telefonált az imént

Cica-

mica,

 

hogy Tádé meghűlt és beteg,

úgyhogy van dolga rengeteg,

legyen

egyen-

 

letesen befűtve a tökház,

vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,

halál

ha lel

 

utat is hozzánk, nem vagyunk

futó fonál, csak filc, magunk

helyett.

Helyet

 

foglal középen, integet

és onnan csókol Titeket

Böbe

baba!

 

Ha egy költő másodszor is ír Születésnapomra-parafrázist, annak jó oka lehet. Főleg úgy, hogy Tóth Krisztina előző verse, a Porhó az életmű centrumában helyezkedik el: egyáltalán nem csak mint valami játékra tekint a költőnő a versre, hanem életműve szerves részére, ennek a versnek a címét emelte kötetcímmé is. Ha tehát a Futrinka utcát vizsgáljuk, az összehasonlítás során nemcsak a József Attila-verset, hanem Tóth Krisztina saját korábbi versét is bázisszövegnek kell tekintenünk.[10]

Mindkét Tóth Krisztina-vers az élet múlásáról, az öregedésről, a lassú, szinte észrevehetetlen öregedésről szól. Harminckettő, harmincnyolc - mindkét vers azt vizsgálja, hogyan tudja tetten érni az ember az idő múlását, saját öregedését, az élet szertefoszlását. A Porhóban létösszegzést olvashatunk, rövid és epizodikus léttörténettel, a Futrinka utcában szintén létösszegzést, a teljesnek érzett létezés utáni nosztalgiával.

Az első vers központi metaforája a vers címét adó porhó volt, amely szétporlik vagy szétolvad az ember kezében, amely így az emberi életet illékonynak, megfoghatatlannak, elporladónak mutatja. Persze ez a metafora egyszerre szépnek, könnyűnek, fehéren ragyogónak is mutatja az életet, az is benne van a szó asszociációs körében, hogy a létezés egyedi szépségét érzékeltesse. De a vers mintha nem erre helyezné a hangsúlyt, hanem arra, hogy minden elporlik.

A Futrinka utca középponti metaforája a ruha, a szövet, a ruhaanyag. Amit ez kiemel: az élet különféle elemekből van összeszőve, de ahogy a ruhaanyag is felfeslik, lebomlik, leszalad, ugyanúgy az élet is olyan szövet, amely a használat során elhasználódik, elkopik, kirojtosodik. A földi, pöttyös kis ruha olyan létezés-metafora, amely egyszerre fejezi ki az átmenetiséget és az egyszeriséget, valamiféle esetlegességet. Talán nincs közvetlen genetikus kapcsolata a versnek Kosztolányi Dezső versével, mégis ideidézem az Ének a semmiről egy versszakát, mert a földi létet éppúgy ruhának, az emberen ideiglenesen rajta lévő ruhának ábrázolja:

Szokatlan-új itt ez a köntös,

pár évre szóló, szűk, de göncös,

rossz gúnya, melyet a könny öntöz,

beh otthonos lesz majd a régi,

a végtelen, a bő, közömbös.

 

Kosztolányinál egy háziköntös, Tóth Krisztinánál egy nagyon nőies ruha, a kis pöttyös szoknyácska vagy ruhácska (amilyent a bábfilmben Böbe baba is viselt) az ember földi életének jelképe. És nemcsak nőies, hanem kislányos is ez a szoknyácska, ami újabb jelentésdimenziót nyit: a nagy Kézhez képest az ember ebben a versben mindenképpen nagyon kicsiny: gyermek, kislány. Vagy talán csak kislány-báb, amit valamely sokkal nagyobb létező a maga kénye-kedve, vagy csak a maga törvényei szerint mozgat.

Ez a gyermeki lét-gondolat nyitja meg a vers második felét: a saját mesét mi magunk játsszuk a földi életben, és mi keresünk hozzá nálunk kisebb alakokat, figurákat, bábokat. Így jutunk el a Futrinka utca mesevilágába, a bábokhoz, Cicamica, Tádé, Mazsola és Böbe baba világába. Bálint Ágnes meséje a hatvanas-hetvenes évek világát is idézi, egy infantilis, de otthonos, barátságos, kedves, kicsit didaktikus, de erőszaktól mentes, familiáris mesevilágot. Nem a hatvanas éveket nosztalgiázza vissza a vers, és szó sincs semmiféle történelmi nosztalgiáról benne, csak azért ezt a mesét idézi meg a vers, mert ennek emberközeli, meleg Tökház-otthona alkalmas arra, hogy felidézze azt a létezést, amelyben valaki otthonosan mozoghat, és amelyet otthonosan mozgathat is.

A vers fordulópontján szerepel a saját mese igénye, s a kesztyűbáb metaforája, amely összeköti a ruhaanyag és a mese motívumait:

 

akar,

akár

 

a színpadon a kesztyűbáb

játszani valami saját

mesét,

mi mást,

füstölgő kéményt, házikót,

Vagyis a saját élet idegenségének, szertefoszlásának, más általi irányítottságának érzésére válaszul a vers azt mondja: az ember ebben a szétmálló földi életben is szeretne saját világot teremteni magának, valami olyant, amit ő igazgathat, ami az otthonosság érzését kelti benne.

A Futrinka utca első szava, a Harmincnyolc az egyetlen utalás a többi születésnapi versre, a születésnap témájára. Olyan ez a szó, mint egy ugródeszka: innen rugaszkodik el a vers, hogy a harmincnyolc évessé válás élményét kidolgozza. A vers ritmikájával, az erős jambusokkal, a megteremtett hangélménnyel híven követi mind a Születésnapomra, mind a Porhó által kijelölt utat. A rímek azonban még sokszínűbbek: a következetesen jambikus és játékos rímek elképesztő változatosságot mutatnak. Az első versszak a rímelés szempontjából is kiindulópont, elrugaszkodási pont: a hanyag / anyag rím olyan, mint József Attila tiszta rímei. A kinek / minek zavarba ejtően egyszerű, szinte még nem is rím. A harmadik versszakban a Kéz, / ha kész rím minimális hangzásbeli különbsége azonban éles ellentétben áll a két szó közötti nagyon bonyolult szintaktikai viszonnyal (egy inverzióval hátravetett alany után egy alárendelt tagmondat kezdődik, amelyet egy közbevetés azonnal megszakít). A negyedik versszaktól pedig következnek a rafinált kancsalrímek: akar, / akár majd az egy mássalhangzóval és egy szóhatárral megzökkentett mesét / mi mást rímpár. Aztán ismét tiszta rímek következnek: örök / körök, Cica- / mica, legyen / egyen- - de e harmadiknál fennakadunk. A versszakhatár ugyanis egy szót vág el, és ahhoz, hogy az iménti szép rímhatás érvényesüljön, az olvasás vagy felolvasás során teljesen el kell tekintenünk a szöveg értelmétől. Az egyen- // letesen enjambement használatával pedig már azt állítja a vers, hogy a rím kedvéért - legalábbis ebben a rímre épülő versformában - grammatikailag mindent szabad, például szólhat így egy verssor: letesen befűtve a tökház. Ezzel a rímmel ismét új rímlehetőségeket nyitott meg Tóth Krisztina, amelyek tovább folytathatóvá teszik a Születésnapomra-versformát. A három utolsó versszak rímei között az első ismét egy kancsal rím: halál / ha lel, a második ismét a mondathatárral és a mássalhangzó-hosszúsággal játszik: helyett. / Helyet. A záró rímpár, a Böbe / baba a maga természetességében végtelenül rafinált. Egyrészt felerősíti azt a gyermeknyelvi vonulatot, amely a versen végigvonult, a házikó, a kis kötény, a Cicamica, Mazsola nyelvi rétegét. Másrészt talált rím, talált tárgy, nem más, mint egy meseszereplő nevének rímmé tördelése - megkockáztathatjuk, talán a vers kiindulópontja lehetett, versihlető szó-párja. Olyan kancsal rím, amelyben az első szó után meg kell állni, ahol nem lehet a Böbe után nem hagyni egy icipici szünetet, amitől ez a vers végi poén még emlékezetesebb, és - a vers jelentésének birtokában - még fájdalmasabb

 

Varró Dániel: Harminckét éves múltam

- önfelköszöntő költemény -

 

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sinen
se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
emitt.
De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
diós
briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
csupa
hupa,

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"
Ez, öcs,
a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
alap
a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
Szar ügy,
farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
sem ács,
se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
badar
madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
korú
ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
azúr
az úr.

 

Varró Dániel is másodszor fordult a Születésnapomra vershez. Ám míg Tóth Krisztina két ebben a formában írott megszólalása lényegében egymást folytatja, Varró Dániel két megszólalása egészen más tendenciájú. A Bús, Piros Vödör dala lényegét tekintve a versforma kitágítását jelenti, mert hiába jelenik meg benne a létösszegzés eleme, ám más regiszterbe teszi a formát: A Harminckét éves múltam nagyon sok szempontból nagyon hűen követi József Attila versét. Önfelköszöntő költeménynek nevezi a verset a szerző egy műfajmegjelölő alcímben és a beszélő önmaga harminckettedik évét köszönti benne.[11]

Ha azonban ennyire hű az eredetihez a parafrázis, akkor a tartalmi különbségek még beszédesebbek. Például az első versszak igéje: József Attila lettem én-je a a jövő idő felé kacsint, Varró Dániel múltam el-je viszont a múlt felé. Lesz vagy múlik: mintha zártabb világról és életpályáról szólna Varró Dániel verse. És valóban a vers egésze arról szól, hogy mi minden nem valósult meg az életben, milyen alternatívák és lehetőségek zárultak már be, mi minden nem lesz már a beszélőből. József Attila versét olvasva az az ember érzése, hogy egy fiatal ember áttekintve az életét életstratégiát vált, Varró Dánielét olvasva pedig az, hogy egy fiatal ember most válik középkorúvá. A volna lettbe billen át - írja a harmadik versszakban, sehogy se rendelkezhetem / e lett / felett - olvassuk a 8. versszakban, a múlt pár passzusát / nem költhetem már... át - áll a kilencedikben, a jövő sincsen nyitva már - áll a tízedikben, Mi nem lettem, már nem leszek - a tizenegyedikben. A létigék kerültek domináns helyzetbe Varró Dániel versében, a múlik, a volt, a lett, és ezek tagadásai. A cím persze szójáték is egyben: a múltam egyrészt létige (lásd: lettem én), másrészt főnév („ez az én harminckét éves történetem").

A kérdés tehát az: mi mindent mondhat magáénak ez a fiatal-középkorú költő. Az első válasz az, mint a rájátszással megidézett Kosztolányié:

 

Van már nejem, van kisfiam,

s jut asztalomra kifli, jam,

diós

briós.

 

Emlékezzünk a Boldog, szomorú dal kezdő soraira:

 

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

 

Kosztolányi létösszegzése hatott József Attilára: kimutatható a rokon élményt megfogalmazó Most harminckét éves vagyok... kezdetű vers hatása a Születésnapomra versre.[12] A Mim van? Mit értem el eddig? kérdésére a válasz Kosztolányinál is, Varró Dánielnél is van egy lajstrom arról, mivel rendelkezik az ember (egy pozitív lista), s egy negatív lajtrom arról, mi mindent nem ért el valaki, mi mindennel nem rendelkezik. A Boldog, szomorú dalban ez a kettő nagyon élesen szétválik, és egy ellentételező versszerkezetet hoz létre. Varró Dániel versében folyamatosan jelen van egyrészt az, hogy mi minden nem lett a beszélő (mondjuk így: egy negatív lista), másrészt az, hogy mi minden olyan valósult meg, ami nem jelentős (nevezzük ezt lefokozó listának). Csatában mégsem hulltam el, / sinen / se nem. Sem Petőfi, sem József Attila halálát nem mondhatja magáénak, vagyis a két nagyon fiatalon elhunyt költő-előd tragikus és kultúránkban példának tekintett halálát nem halta, és fiatalon már nem is halhatja. Nem lett sem valamiféle gyermekien romantikus életpálya megvalósítója (tűzoltó, juhász), sem szorgos és hasznos polgár (Nem végzek munkát, kétkezit). S a lefokozó lista: az élete nem nagyszerű, csak gügye ügy, nem elszelelt, csak elslattyogott, az élet tartalma kis ez / kis az, és kérdés, hogy van-e mit létösszegezni: De mit? Ez a köznapivá lefokozás jelenik meg az önmegnevezésekben és az önábrázolásban is: Dani, öcs, madár, alig közép-/ korú.

Mivel József Attila versében van jövő, ezért van perspektíva és életstratégia is: Én egész népemet fogom ... / taní- / tani! Ilyen életprogram van Varró Dániel versében is, és éppúgy a befejező versszakban:

 

fejem fölött a kerge-szép

azúr

az úr.

 

Vagyis programja mélyen költői program: a francia szimbolisták óta a végtelenség jelképének tekintett ég, az azúr jelenik meg ebben a zárlatban. Természetesen nem eredeti metafizikai súlyosságában, hanem varródanis lefokozottságban. Az azúr szerepeltetése utalás a költő első kötetének címére, a Bögre azúrra, és magában foglalja azt az átstilizálást, amivel ott, az első kötetben köznapivá és apróvá fokozta le, ugyanakkor familiárisan kedvessé formált. Egy bögrényi azúr, egy kicsike a végtelenségből, de éppen csak annyi, amennyi a kakaós bögre felszíne, és annyi felhő van csak rajta, amennyi tejszínhab lehet a forró kakaón. Egy olyan versről beszélünk, amely eleve egy 1937-es József Attila versre játszik rá, így talán nem önkényes az ugyanekkortájt keletkezett Ars poetica kezdő képének megidézése sem: hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején! Vagyis a mulandósággal és a nagyszabású életlehetőségek elmulasztásával (akár programszerű elmulasztásával) szemben itt önmaga költői identitásának és még inkább fiatalkori költészetének megőrzése áll - ez az az érték, amely ellentételezni tudja létösszegzés során felismert hiányokat és jelentéktelenségeket.

Eddig már két József  Attila versre hivatkozhattunk mint Varró Dániel művének előképére: az alapszövetet jelentő Születésnapomra címűre, valamint az Ars poeticára. De evidensen megjelenik az Altató emléke is a 11. versszakban, szintén tagadásként (emlékezzünk csak: ott a gyereknek megígéri az altatót mondó felnőtt, hogy mi minden lehet, például tűzoltó vagy - vadakat terelő - juhász; itt a felnőtt arról is beszél, hogy ezek a gyerekkori vágyak sem valósultak meg. József Attila jelenléte nemcsak szövegekben, de a megidézett magatartásban, életlehetőségben is megjelenik az első versszak sín-képében. A másik megidézett költő Kosztolányi, mind a létösszegzés és lajstromozás gesztusa, mind a szövegszerű rájátszás egyértelműen a vers pretextusává teszi a Boldog, szomorú dalt. Petőfire az első versszak csatában elhulló költőjével utal, igaz, szövegszerűen inkább Arany A walesi bárdokja jelenik meg a versolvasó emlékezetében (elhullt csatában a derék - csatában mégsem hulltam el).

Varró Dániel hivatkozásaira az jellemző, hogy feltűnőek, hogy mindenki - vagy mondjuk így: minden iskolázott versolvasó - számára ismerős szövegekre, és általában azok ismert helyeire utal. Nem a rejtvényfejtés, nem is az egyszeri és különleges kapcsolat rádöbbentésének izgalma hatja át a versolvasót, inkább a felismerés öröme. Saját műveire is így utal: egyrészt a vers befejezése a Bögre azúrra, másrészt a 12. versszak badar / madár majdnem-kancsal ríme a Maszat-hegy Badar madárhatározójára. Hogy önmagát badar madárként határozza meg, beleillik abba az önlefokozásba, amit mindvégig képvisel a vers: nincs mit létösszegezni, csupa csip-csup ügy és esemény volt az életemben, apróságok, kis ez / kis az. A nyelvhasználat is ezt erősíti: olyan hangsúlyozottan élőbeszédszerű a szöveg, hogy attól minden egzisztenciális élmény is könnyűvé - könnyen kommunikálhatóvá és ironikusan-önironikusan átélhetővé - válik.

 

IV. A megtagadás gesztusai

 

(...)

 

Orbán János Dénes: Születésnapomra, Házi feladat (vers)

 

Harminckét éves lettem én -

kötelező e költemény,

s bravúr

az úr.

 

Poétánk többé nem kadét,

de tudja meg ismét a nép:

örök

kölök.

 

Tíz éve a szabados füstöt

látván kiátkozott a püspök,

a vád:

„Galád

 

versedben csupa bűn terem:

szabadság, szépség, szerelem,

lator

a toll."

 

Voltam „posztfreudi szexmajom"

a kritikusi tollakon;

halom

barom

 

nem látta a fasztól az erdőt,

mordályt emelt, s úgy hitte: meglőtt,

holott

szopott.

 

Harminckét évem elhagyott,

ámde panaszra nincs nagy ok,

a vad

szabad,

 

a rím minden fűzőt kibont,

fölajz a vers, a lány sikong,

s rohan

Johann,

 

s bár sohasem lesz tananyag,

fonnak néki pad alatt

azért

babért.

 

2005-ben, a József Attila-centenárium évében sok Születésnapomra-parafrázis jelent meg. Kötelező e költemény - sóhajt föl Orbán János Dénes, és miközben megírja a maga Születésnapomra-átiratát, rögtön dekonstruálja is az eredeti formát, és - ami még lényegesebb - a benne megfogalmazott magatartást.[14]

A szinte szállóigeszerűvé vált első sort érintetlenül hagyja Orbán János Dénes, hogy egyrészt onnan induljon, másrészt erősen arra reflektáljon a vers során. A versbéli magatartás is rokon József Attiláéval: egy dacos, hetyke, fiatal költőt hallunk, aki az őt ért támadásokra válaszol, és szembeállítja a maga értékrendjét a hivatalosságéval és a bírálókéval. Éppúgy, mint József Attila, ő is saját szavaival idézi meg azt, aki megtámadta, jelen esetben a kiátkozó püspököt. Önmagáról - megint csak József Attilához hasonlóan - mint költőről beszél: a második versszak poétánkja a Születésnapomra költőnkjére rímel. És szintén József Attilát követi az ellentételező versszerkesztés: a bírálatokra adott válasszal, saját értékrendje büszke vállalásával felel a bírálatokra.

De ennél a pontnál egészen más irányba kanyarul a vers. József Attilánál ugyanis a támadásokra adott válasz az egész népét tanító, a felnőttség értékét hangsúlyozó taní-tani. Orbán János Dénesnél a vers nem tanít, hanem elcsábít: minden fűzőt kibont; fölajz; a lány sikong. A rím nem tanít, hanem hódít; a vers nem a népét tanító költő alkotása, hanem az önmagát itt már nem poétaként, hanem familiárisan Johannként említő költő eszköze a nők megszerzésére. A hódítást követő záró gesztus önmaga értékének kijelölése: fonnak néki pad alatt / ... babért. Önmaga értékét nem hivatalos értékkének, verseit ellenbeszédként határozza meg, ennyiben József Attila magatartására is rímel a szöveg (József Attilánál: nem tanár leszek, hanem költő, Orbán János Dénesnél: nem tananyag lesz a vers, hanem titokban olvasott, pad alatti, „underground" irodalom). Ám el is tér tőle: József Attila versében az ellenbeszédnek morális tartalma van: a versírás tétje az „egész népem"-hez szóló üzenet, Orbán János Dénesnél a beszélő költői babérja.

 

V. Gyermekköltészet

 

Varró Dániel verses meséjének, a Túl a Maszat-hegyennek egy betétverse, A Bús, Piros Vödör dala megteremtette azt a lehetőséget, hogy e versforma a gyerekköltészetben is felhasználható legyen. Ott többek között az legitimálta a forma kiválasztását, hogy a kötet legtöbb verse más művekre és formákra játszott rá. S ha nem botránkozhattunk meg a dantei tercina vagy az Anyegin-strófa alkalmazásán, akkor miképp utasíthattuk volna el a Születésnapomra versformáját. Ha azonban egy versben már elfogadta az olvasó, hogy lehet gyermekverset írni ebben a versformában, akkor az meg is nyitotta az utat más költők előtt.

 

Kiss Ottó: Iván öt

 

Ma pont öt éves lettem én,

tortát ehettem, s ettem én,

finom,

bírom.

 

Jövőre meg már hat leszek,

megint ilyenkor azt eszek,

kapok

hatot

 

gyertyából is, és fújhatok,

akár a mérges dúvadok,

a cél:

a szél.

 

Egy évre rá meg hét leszek,

addig tán nem is étkezek:

kivár

Iván.

 

Aztán meg sorban: nyolc, kilenc,

ha azt megérem, mit fizetsz?

Csakis

csokist!

 

Utána úgyis tíz leszek,

nem hámozok, nem hímezek:

az ám

a szám!

 

De hát ma még csak öt vagyok,

felülről néznek - ők nagyok -,

tekint-

ve kínt.

 

Ha tízből öt már van nekem,

hány öt kell még, hogy tíz legyen?

Arány-

talány.

 

Kiss Ottó versében a születésnap élethelyzete indokolja a formaválasztást, ezért a versindítás emlékeztet leginkább József Attila versére.[15] Az első sor után azonban elkanyarodik tőle. Kiss Ottó igazi gyerekverset ír, olyant, amelyben nem kacsint össze a költő az olvasóval a gyerek feje fölött, nem játszik el azzal - amivel például Varró Dániel eljátszott -, hogy a versforma használatának humora, a rájátszás ténye külön élményforrás legyen. Nem: attól kezdve, hogy a címet egy felnőtt írta és Ivánról egyes szám harmadik személyben beszélt, a felnőtt eltűnik, és egy gyerek szól belőle. A vers logikája is a kisgyerek felnövési vágyát formálja meg, és azt a gondolkodásmódot rekonstruálja, hogy a gyerek az idősebb életkorokra vágyik, ám azokat ugyanolyannak képzeli, mint amilyen ő maga az elképzelés pillanatában. Vagyis egy ötéves gyerek beszél, aki vágyik arra, hogy idősebb legyen, de felnőttebb állapotait és minden születésnapját ugyanolyannak képzeli, mint amilyen az ötéves.

Mivel ez a vers nem kizárólag abból táplálkozik, hogy az olvasó felismerje a József Attilára való rájátszást, ezért a forma nem is áll előtérben. Kiss Ottó híven követi és használja a formát, de nem úgy, hogy használatára fel akarná hívni a figyelmet. Inkább úgy, mint bármilyen más formát használna, hiszen minden versformának megvan a múltja, története, megvannak a gondolati és érzelmi konnotációi, ám legtöbbször mégsem ezeket állítja előtérbe a vers. Talán csak a verszáró Arány- / talány rím után érzi azt az olvasó, hogy valami megfejtésre váró talányt kapott: benne van az arány-talan szó is, benne a talán kérdése, benne a két nem gyermeknyelvi, nagyobbaktól ellesett szó, az arány és a talány összerántása.

 

VI. Alkalmi költészet

Az alkalmi költészet megnevezés némiképpen pejoratív, holott tudjuk, sok jelentős mű megrendelésre, konkrét alkalomra készült, és mind terjedelmét, mind formáját, mind létmódját, mind tartalmát erősen determinálta az az alkalom, amelyre készült. Ha olyan versekre gondolunk, mint Csokonaitól a Halotti versek, amely halotti búcsúztatónak íródott, Vörösmartytól A Gutenberg-albumba, amely köszöntőversnek, Petőfitől a Nemzeti dal, amely egy népgyűlésre készült szónoklatnak, vagy éppen József Attilától a Hazám, amely egy folyóirat-szám bevezető versének készült, akkor felmérhető, hogy önmagában az alkalmiság nem esztétikai értékmérője a versnek.

Az alkalmi költészeten belül külön kiemelhető a születésnapi köszöntők hagyománya akár az elit költészetből - mint például a nyolcvan éves Freudot köszöntő Amit szívedbe rejtesz -, akár a családi, társasági költészetből. Magát a Születésnapomra-verset is ilyen alkalmi versnek tekinthetjük, miközben az önfelköszöntés gesztusa egyúttal meg is kérdőjelezi a műfaji hagyományt. Lackfi János 2008-as alábbi verse azonban inkább beleilleszkedik a familiáris költészet hagyományába.

 

Lackfi János: Születésnapotokra

Természetesen a Kaláka együttesnek

 

Negyven éve a pelikán

mindig új lemezt tojik ám,

bolond

korong!

 

Negyven éve alszik vakon

pókháló mellett a falon

a légy,

s a négy

 

fiú derekán pörög a

tanári kari karika -

Kalá...

Kalá...

 

Kaláka-lázban ég e táj,

a "hej, ráérünk!" kóceráj,

s a tág

világ.

 

Dajkáltak sok-sok nagymenőt,

sok játszótársuk nagyra nőtt,

s ma már -

szamár!

 

Ám szerencsére gyermeke

Kalákát dúdol ernyede-

tlenül,

s derül.

 

Hány éve már, hogy a ladik-

ról csimpolyaszó hallatik,

heje-

huja,

 

együtt ropja, bősz port kavar

e zenékre tót, rác, magyar

s mulatt:

s mulat.

 

Jaj, hány éve, hogy Anna Lee

angyali képe fancsali,

halott,

holott

 

e számos éve kis Kató

oly indignáltnak mondható,

ha nyers

a vers.

 

Hány éve tizenkét fokú

skálán cincogat az uku-

lele,

s vele

 

billeg a bábu-lábú szék,

egyensúly nincsen semmiképp,

csak épp

zenék.

 

A nandut oly rég kergetik

cikcakkban, gitárral pedig

lelő-

hető.

 

De most már versemből elég,

megbocsássák nekem, ha lég-

nemű

e mű!

 

Ne légyen senki sem süket,

fogják ők egész népüket

Dani,

Vili,

Bali,

Gabi!

 

Lackfi János költeménye tehát igazi születésnapi felköszöntő,[16] ajándék, meglepetés, csecsebecse. Vagyis éppen úgy ajándék, ahogyan József Attila írt róla. Köszöntő abban az értelemben is, hogy utalásrendszerét az ajándékozó, a megajándékozott és az a közösség érti igazán, amely előtt az ajándékot átadja. Ha valaki ismeri a Kaláka együttest, akkor tudja, mely dalaikra hivatkozik.[17] Ha más nem ismeri, az nem baj, hiszen az ajándékozó adja és az ajándékozott kapja a verset, ezért bátran lehetnek benne összekacsintások, utalások, „belső poénok". Ez az alkalmiság megenged mindenfélét a versben: sok szándékos erőltetettséget (cincogat az uku- / lele), értelmetlenségeket (Kalá... / Kalá...), játékos rímeket (s mulatt: / s mulat; holott / halott). Tartalma szerint laudációt olvashatunk, az ünnepelt vagy ünnepeltek érdemeinek felsorolását, felépítése szerint lajstromot mindarról, amiért ünneplik.

A versformát a születésnap alkalmán kívül legitimálhatja az is, hogy az ünnepelt, a Kaláka együttes megzenésítette József Attila versét - vagyis a szövegszerű hivatkozásokon túl a vers még egy Kaláka-dalra játszik rá, nem a szöveggel, hanem a versforma felhasználásával, ez pedig a Születésnapomra. A Kaláka-dal[18] zenei anyaga egy kávéházba helyezi a verset: egy strofikus, egyszerű dallamot játszanak, erős a szaxofon jelenléte a műben, a harmadik-negyedik sorokat visszhangszerűen megismétlik. Vagyis a sláger, a kuplé, a sanzon zenei világát idézik fel. A verset nem a tragikum, hanem a játék és a könnyedség felől értelmezik, és némi önironikus lemondást érzékeltet az előadásmód.

Még egy ponton találkozik József Attila versével Lackfi János köszönője: a befejezésben. A Ne légyen senki sem süket, / fogják ők egész népüket két sor után József Attila verszárlatát várnánk: taní-tani. Egyrészt szemantikailag ez következik, másrészt versemlékezetünk is ezt a rímet hívja elő (hiszen előtte áll az egész népüket rímhívó kifejezés). A taní-tani helyére azonban a vers a Kaláka együttes tagjainak névsorát illeszti: Dani, / Vili, / Bali, / Gabi. Ezzel a köszöntés csúcspontjára helyezi a felköszöntöttek megnevezését, és azt mondja, hogy a taní-tani gesztusa azonos a Kaláka együttes munkásságával, annak lényegével, hogy Dani és Vili és Bali és Gabi tevékenységének lényege egész népük tanítása.

 

VII. Összegzés

 

Régóta tudjuk, hogy az irodalomban egy feldolgozás, átírás, értelmezés nem lezár egy problémát, egy elemzés nem helyez el és magyaráz meg egy verset örökre, hanem inkább új kapukat nyit. Amiről sokan írtak, arról érdemes megint írni, és idővel, továbbá az újabb és újabb szövegek megjelenésével egyre érdemesebb lesz még többet írni; amiről új és érdekes szövegek készültek, arról még többen érzik úgy, hogy egy újabb szöveget kell hozzáírniuk. Az irodalom végtelen hosszú kommunikáció, amelybe bekapcsolódva egyre több mondanivalója lesz az embereknek, és minél többeket hallgat meg ebben a kommunikációban, annál több mindenre akar- tudatosan vagy öntudatlanul - reagálni.

Az eredeti vers konvencióteremtő erejét láttuk: sem formájától, sem a benne megjelenített élethelyzettől, sem a megfogalmazott magatartástól és moráltól, sem a felépítés logikájától, sem a befejezés gesztusától nem tudott szabadulni az, aki ezt a versformát ki akarta próbálni. De a konvenció követése egyúttal a konvenció rendszeres megtörését és újraírását is magával hozta. Bizonyos versek új formai lehetőségeket teremtettek, például a kancsal rímet. Mások az élethelyzetet kitágították vagy átértelmezték, például a születésnapi önköszöntés vershelyzetét más életkorokra vitték át, vagy megfosztották a versindítást a jelenetezéstől. Megint más versek a léttörténet felmondását megszüntették vagy újrafogalmazták, például ironikusan, lefokozóan vagy támadólag hoztak fel élettörténeti eseményeket. Bizonyos versek követték a befejezés morális emelkedettségét, mások ezzel fordultak szembe, például találunk elégikus hangú versbefejezést.

A vers eredetileg az autonóm költészet birodalmához tartozott, mert habár alkalmi költeményként keletkezett, mégis egzisztenciális súlya, a megszólalás egyedisége és ereje oda kötötte. A széténeklés során amellett, hogy megmaradt az autonóm költészet területén, a legkülönbözőbb költészeti területekre is átkerült: írtak ilyen formában köszöntő verset, búcsúverset, gyerekverseket, irodalomtörténeti szerepverset.

Amikor előző tanulmányomat befejeztem, akkor úgy éreztem, hogy feldolgoztam a Születésnapomra utóéletét. Ma, sokkal nagyobb anyag áttekintése után már az látszik, hogy ezzel nem a probléma megoldása és lezárása felé tettem egy lépést, hanem a probléma és a lehetőségek további kinyitása irányában. Azt gondolom, hogy idővel nem kevesebb lesz a Születésnapomra-átirat, hanem egyre több, és egyre elágazóbbá válik az a történet, amely József Attila remekművével kezdődött.[19]

 

---

[1]Fenyő D. György: Egy különleges versforma mint költői hagyomány (József Attila Születésnapomra című versének utótörténete). Új Forrás, 2005. október. 64-83. old.

A tanulmányban az alábbi verseket elemeztem:

[2]Tanulmányom megírásában sokan segítettek, munkájukat ezúton köszönöm: hálával tartozom mindenekelőtt Kőrizs Imrének, aki rendkívül alapos megjegyzéseivel, továbbá hatalmas gyűjtő munkával segítette írásomat, valamint Gábor Samunak, Mozer Tamásnak, Dobszay Ambrusnak, Várady Szabolcsnak és Róbert Zsófiának.

Kőrizs Imre és Várady Szabolcs hívták fel a figyelmemet arra, hogy az az ám - hazám rímpár nem is Kassáktól származik (miként én azt első tanulmányomban Tverdota György nyomán állítottam), bár valóban ő is idézte kritikájában, hanem Vas Istvántól. Vas István Levél a szabadságról című 1934-es verse így kezdődik:

Nekem is int a szabadság, végre, barátom, az ám,

Munkátlanság, szellemem üdve, valódi hazám!

Kassák Lajos kritikája megjelent a Nyugat 1936. évi 8. számában ...És a legfiatalabb korosztály címmel (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00607/19213.htm).

Időközben megjelent a Születésnapomra-parafrázisok egy részének iskolai feldolgozása: Pethőné Nagy Csilla: József Attila. Szövegértés - szövegalkotás 11-12. évfolyam 9. füzet. Tanári útmutató. Bp. 2008. SuliNova - Educatio. 28-33. old. A fejezetben tárgyalt művek: Tóth Krisztina két parafrázis-verse, Orbán Ottó és Kovács András Ferenc költeményei.

Szintén megjelent néhány más tanulmány is:

[3] Rigó Béla: Születésnapomra II. (József Attila öregkori verseiből). Elhangzott 2007. december 3-án a Gát utcában tartott megemlékezésen. Köszönöm Rigó Béla segítségét, hogy rendelkezésemre bocsátotta a vers legautentikusabb szövegét.

[4] A befogadástörténetben többször és többféleképpen is megtörtént József Attila vezérré emelése, gondoljunk akár a Petőfi - Ady - József Attila költői fősodor koncepciójára, akár a szocialista költészet hagyományának kiemelésére.

[5] A Van már négy sírom sor egy másik változatban így hangzott: Lett három sírom... Az utalás mögött négy sír és öt temetés áll: József Attilát 1937-ben Balatonszárszón temették el először (1937-1942). Utána 1942-ben elhozták hamvait Budapestre, a Kerepesi temetőbe (1942-1959). Később áthelyezték a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjába (1994-2005), majd ennek megszűntetésekor ismét visszahelyezték korábbi sírhelyébe a Kerepesi temetőben (1994-2005). A centenáriumi év alkalmával végül családi sírba helyezték a Kerepesi temetőben (2005-).

[6] Rékasy Ildikó: Szülinapi biztató. Bárka, 2005. 2. sz. 21. old.

[7] A szertelen / szellemem rím rájátszás a Születésnapomra közelében keletkezett Ars poeticára, amelyben a szertelem / szerelem rímpárba ékelődik a szellem szó.

[8] Fecske Csaba: Epilógus. In: Fecske Csaba: Jelölni tűntömet (Versek 1975-2000). Miskolc - Szolnok, 2002. Felsőmagyarország Kiadó - Szépírás Kiadó. 209-211. old.

[9] Mogyorósi László: Születésnapomra. Bárka 2007/3. sz.

[10] Tóth Krisztina: Futrinka utca. Élet és Irodalom, 2005. december 21.

[11] Varró Dániel: Harminckét éves múltam. Élet és irodalom, 2011. február 4. Köszönet a megtalálásért Gábor Samunak.

[12] Előző tanulmányomban írtam e kapcsolatról: Egy különleges versforma mint költői hagyomány (József Attila Születésnapomra című versének utótörténete). Új Forrás, 2005. október. 64-83. old.

[13] Orbán Ottó: Születésnapomra. http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_197.html

[14] Orbán János Dénes: Születésnapomra, Házi feladat (vers). Korunk, 2005. 3. szám - József Attila 100 http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2005&honap=3&cikk=7830

A vers utolsó versszaka nem található a Korunkban. Viszont megtaláltam egy olyan szövegváltozatot is, amelyben megvan a lezáró versszak, és bár nincs rá garancia, hogy valóban a teljes változat az autentikus, mégis azzal dolgozunk. Az utolsó versszakot idézi: Selyem Zsuzsa. Nervous System. Az év irodalmi kampánytalkshow-ja. http://welemeny.transindex.ro/?cikk=8535. 2008. november 25.

[15] Kiss Ottó: Iván öt.  Aranysityak. Friss gyerekversek. Szerkesztette Lackfi János. Bp. 2010. Csodaceruza Kiadó. 80. old.

[16] Lackfi János: Születésnapotokra. Élet és Irodalom, 2008. április 25. 17. sz.

[17] A hivatkozott versek sorban: Robert Desnos A pelikán; Radnóti Miklós: Éjszaka; Weöres Sándor: Szajkó; Petőfi Sándor: Pató Pál úr; Arany János: Népdal; E. A. Poe: Lee Annácska; Heltai Jenő: Mert dalaimnak...; Simkó Tibor: Ukulele; Kányádi Sándor: Három székláb; Tamkó Sirató Károly: Nandu.

[18] Csak az egészség meglegyen, 2003.

[19] Előző tanulmányom egy olyan lábjegyzettel ért véget, amelyet utólag írtam hozzá, és amelyben a tanulmány megírása eltelt időben megjelent versekre tettem utalást. Most ismét ilyen lábjegyzettel kell hogy munkámat lezárjam, a történet ugyanis valóban egyre szerteágazóbb lett. Rövid felsorolás az azóta megjelent - vagy azóta hozzám eljutott - szövegekről:

A Folyóméter - folyóiratfigyelgető című honlapon 2011.02.20.án megjelent Szántó Domingo aláírással egy Születésnapokra című cikk, amely egy vers-kollázzsal összegzi az addig összegyűlt szövegeket.

(http://folyometer.blog.hu/2011/02/20/szuletesnapokra)

További alkotások:

Két latin nyelvű szöveg: egy fordítás és egy parafrázis:

• József Attila: In natalem meum. Fordította: Fehér Bence. http://www.geocities.com/latinra/hortum.html
• Zoltanus Rihmer: In natale meum. Lyukasóra, 2005. április. 18. old.

Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.

---