Balogh Tibor
… avagy a sablon nem stimmel?
Gondolatvetés a Békéscsabai Jókai Színház 2013-2014-es évada okán
A XIV. POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) három legizgalmasabb előadása a határainkon kívülről, Újvidékről és Erdélyből érkezett. Az anyaország színigazgatóinak, művészeti vezetőinek évadtervező képzeletét rendre megfertőzi a parlamenti választások kampányhangulata. Ez történt a 2013-2014-es szezonban is. Elmaradtak a kiugró teljesítmények: vagy azért, mert izgalomszűrt, konfliktuskerülő, a puszta népszerűségre törő rutinprogramot állítottak össze, vagy azért, mert ügybuzgó acsarkodással fosztották meg művészi hatóerejüktől a kitűnő színészekkel játszatott, remek darabokat. A Békéscsabai Jókai Színház nem futott bele egyik útvesztőbe sem, de a higgadtság kevés volt ahhoz, hogy az országos (pécsi) megmérettetésre érdemes színpadi produkciójuk szülessen.
Mégis országos megmérettetéssel indult az évad. Mindjárt szeptemberben, a Vidéki Színházak Fesztiválján, a fővárosi Thália Színházban mutatkozott be az előző szezon csúcsvállalkozása, a Lear király. Az előadás utóbb meghívást kapott a németországi Zittauba, a Gerhart Hauptmann Theaterbe is, ahol a Békéscsabán kedvelt és megbecsült rendező, Szalma Dorotty a művészeti igazgató.
Egy harmincas éveiben járó angol, Chris Rolls tette le a saját Lear-rendezéseinek reménybeli sorozatában az első névjegyét, s fiatalsága dacára, bennem az érett kétkedő benyomását ébresztette. Rendezése leginkább a román származású, de évtizedek óta az USA-ban élő Andrei Șerban emlékezetes munkájához, a csak női szereplőkkel bemutatott Learhez hasonlítható. A bukaresti Bulandra Színház előadásában a lányok az őrült király víziójaként jelennek meg; előbbre való a cselekménynél az állapot. Az önmaga fölé növekedett hatalom a téboly, a téboly felismerése, pedig a megvilágosodás maga: Șerban az individuum látomásfolyamává teszi az előadást. Ez történik Békéscsabán is, azzal a különbséggel, hogy itt az individuumok sokadalmának attraktív show-ja szerveződik kollektív tébollyá. Rolls arra a kérdésre kereste a választ a reneszánsz Shakespeare-drámával, hogy mit is jelent királynak lenni. Nála a királyság és az erő szoros kapcsolatban áll az üzleti szférával, a maffiával és az informatikával: ilyen világot tettek a színpadra: tőzsdepalota és kaszinó: úgy forognak a tekintélyparancsoló márványoszlopok, mint rulett asztal pörgetőjében a golyók: a forgandóságnak nem rendje, hanem szeszélye van. A szeszély rendje kormányozza a világot.
Jó ideje, a békéscsabai színi-élet minden területén a fejlesztő akarat érvényesül. Kétségkívül elérkezett építkezésében arra a szintre a társulat, hogy az előadásának más, elismert produkciókkal történő összevetésben is szemlélhető arca van. Ha egy produkció kiállja a hasonlítás próbáját például Șerban Learjével, s mégsem kelti fel a POSZT versenyprogram-válogatói figyelmét, akkor két eset lehetséges: vagy nagyon lámpalázas, félszeg formát futottak a színészek a válogatók láttán, vagy az ő értékegybevető sablonjukkal nem stimmel valami.
Töprengve haladó István, töprengve zendülő
Koppány
A 2013-2014-es évad tíz darabja között – egészen a legutolsó saját bemutatóig (Koldusopera) – hasonlóan versenyképes teljesítményt nem fedeztem fel. Az új évad első premierjeként bevitték a főtérről a kőszínházba a nagy sikerrel játszott István, a királyt. Tavaly harminc éve született Szörényi Levente és Bródy János rockoperája. A megemlékezés méltó alkalmának ígérkezett, hogy a jubileumi bemutatót a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében tartsák. A színrevitelre a zeneszerző Alföldi Róbert felkérését javasolta Rosta Mária producernek. A jegyeket szinte az árusítás kezdetén elkapkodták. Augusztus 20-án fő műsoridőben sugározta az RTL Klub a több kamerával rögzített előadást, s az adott idősávban ez volt a legnézettebb tévéprogram Magyarországon. Aztán hamar kiderült: még mindig a hagyományos a legjobb. E produkciója okán, a csabai színház futólag feltűnt a politika-színházi csatamezőn. Szemben az Alföldi Róbert által színre álmodott, sokat kárhoztatott szegedi előadással, Zsuráfszky Zoltán szerényen, hagyományos megközelítésnek nevezte a magáét, és ebben – a legnemesebb tartalma szerint értve a szót – igaza van. Jelen lehettem a tizenötezer nézőt vonzó főtéri előadáson. A közönség ugyanazzal a szellemi – észbeli és érzelmi – nyitottsággal fogadta a művet, mint mi a nemzedéktársaimmal az eredetit. Kultuszmű volt, nem lehetett nem beszélni róla akkor, ahogy ma sem. Mi még masszívan dialektikus materialista, de már korrekt légkörben nevelkedtünk. A történelemtanárainktól tényként kaptuk: rég kihalt volna a magyarság, ha nem formál keresztény államot István. Vitáink az árnyalatokról bontakoztak ki: Sarolt anyai hatalma István felett; István műveltségével összeegyeztethető volt-e a hajlíthatatlansága; meddig ésszerű a kegyetlenség, és mi a kegyetlenkedés; átmenthetők lettek volna-e a kereszténységbe a pogány kulturális értékek. Ugyanazok a kérdések foglalkozattak bennünket, mint amelyek a főtéri nézőt/hallgatót a négyévestől a hetvenévesig.
Nagy Erika és Presits Tamás az István, a királyban
Az István, a király időállósága minden bizonnyal annak a következménye, hogy szerzői kiváló érzékkel súlyozták ki a mű egészén belül az igazságfaktorokat. Ha híven interpretálják, nem lesz közönséget megosztó az előadás (megosztó = élesen elválik a rajongók és az elutasítók tábora). A történet szereplőihez fűződő érzelmekről inkább az egyén életkori jellemzői (pl. családon belüli, majd az azon kívüli lázadó korszak) vagy a személyiségi alapvonások döntenek. Az igazságarányokat megbillentheti az, ha valamelyik szereplő hanganyaga szerényebb az előírtnál, vagy a játszók színészi képzettsége nem hasonló. Ezeket az esetleges egyensúlybomlásokat azonban korrigálni képes a nézői figyelem kontrollja.
A békéscsabai előadás érvényes volt az ünnepen, s az maradt leszűkítetten, a kőszínházban is. A monumentalitás összetartó erejét átvette a helyi szín varázsa. Zsuráfszky, Presits Tamással a címszerepben, valójában újrarendezte a darabot. Szűkebb térben, de saját emberekkel. A szerepformálás megítélésekor mindig hozzáadódó értékként jelenik meg a közvéleményben a művészek helyi kötődése, adott esetben – Presits mellett – a Koppányt alakító Szomor Györgyé és a leányát, Rékát játszó Gubik Petráé, nem beszélve a Balassi Táncegyüttes sikeréről. A koncepción ugyanakkor nem változtatott a rendező. Istvánja töprengve haladó uralkodó, Koppánya töprengve maradi zendülő, Réka pedig a megértés és a részvét hangján szólva, szeretné az egymásnak feszülő energiákat egymásért valóvá alakítani. Szörényi Levente általában vállalhatónak, s helyenként zseniálisnak tartotta a bemutatót.
*
A közönség vidéken színházhatalmi tényező. Az Budapesten is, de a kétmilliós főváros és a milliós agglomerációja (azok a települések, amelyekre egy-egy színházi előadást követően az utolsó vonattal még haza lehet jutni) biztosítja a nézőválasztékot, s a művészeti intézmények (társulatok, befogadó színházak) viszonylag a tetszésük szerint alakíthatják ki a műsorukat, választhatják meg stílusukat: arculatukkal markánsan elkülönülhetnek a többiektől. Az egyéb városok színházi menedzsmentjei annál kiszolgáltatottabbak a lakosságnak, minél kisebb a település lélekszáma. Kisvárosban a produkciónak hamar híre jár, és hiába a plakát, szórólap, sajtórokonszenv; amelyik előadásnak a szájpropaganda rossz hírét költi, attól elfordul a publikum.
A közönség mindenekelőtt azért színházhatalmi tényező, mert választópolgár. Ha az önkormányzat olyan társulatot támogat az adóforintok tetemes hányadával, amelyre a lakosság nem büszke, akkor a hangulat a regnáló politikai erő ellen fordítható. A professzionális lakossági büszkeségkezelés ezért fenntartói elvárás a kisebb városokban. (A nagyobbakban a települési bevételekből történő áldozathozatal több irányú, több a büszkeségforrás: a futballcsapat kijutása valamelyik nemzetközi kupába, vagy egy új villamosjárat beindítása leveszi a terhet a színházról, nem fojtogatja az abszolút dicsőségkényszer.) A Békéscsabai Jókai Színház számára normatíva, hogy folyamatosan lakossági büszkeségbázis legyen.
A dicsőséghalmozás egyik útja a látványos intézményfejlesztés. Egyedülálló itt Fekete Péter találmánya, a porondszínház (cirkuszi sátorba rendezett darabok), a stúdiószínház a maga fantasztikus gépészeti leleményeivel, és a stúdió felől nyíló, szabadtéri színházzá alakítható udvar. Vidéki viszonylatban kiemelkedően fejlett a műszaki arzenál. Sokat tud a kép-animációs és fényprogram, de a legtöbbet az a surroundra hasonlító hangrendszer, amelynek a komplett telepítése folyamatban van a színházteremben.
Az igazi városkincs azonban a saját színész, aki helyben – mindig ugyanott – veszi a perzselt körmöt a kocsonyához, a savanyúkáposztát a zsírégetéshez, vagy a gyógynövényeket a teáihoz. Aki eleven tartozéka az utcaképnek. A városkinccsé válás alapja az, hogy a színész szerepeljen, a szerepléseit sokan lássák, és a szerepei révén megszeressék. Ez a követelmény szinte automatikusan kényszerpályára állítja az évadműsor tervezőjét. A kényszer nem feltétlenül az alkotók kedve ellenére való, hiszen ki ne szeretné az ovációt, a megkönnyezett előadásokat. Olyankor van baj, ha kiszorulnak a programból a színházi formanyelv megújítását célzó kísérleti darabok, a színészek szakmai fejlődését szolgáló műhelyprodukciók. Utóbbiak nehezen illeszthetők a repertoárba: bármennyire sikeresek, kevés érdeklődőt vonzanak, létrehozásuk fajlagos költsége viszont a népszerű nagyszínpadi bemutatókénak a többszöröse. Az országos szakmai elismerés ugyanakkor szintén dicsőségforrás, tehát a veszteségvállalás nem felelőtlen. (Más – nyomasztó – kérdés, hogy a színházi közvéleményt formáló kritikusok figyelme hiányzik, nincs kellő fogékonyságuk a csabai színjátszás fejlődésének jelei iránt.) Az évad bemutatóinak kiválasztása a fenti elvárások és ambíciók összefüggés-hálózatában értékelhető.
*
A stúdiómunka népszerűsítésére irányuló törekvés jegyében, felnőtt bérletbe ágyazva (csempészve) tűzték műsorra Tennessee Williams drámáját, az Üvegfigurákat. Seregi Zoltán rendezése korrekt munka, nagyban épít a főszerepeket játszó színészek – Kara Tünde, Kovács Edit és Tege Antal – kreativitására. Alkotótársi közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna megteremteni egy olyan cselekmény életszerűségét, amely alapjaiban posztdramatikus. Bonyolult narratívarendszerben tudósítanak a szereplők az emlékezetük és a jelen valóságának kapcsolatáról, illetve kétkedésükről az emlékeik valósága felől: arról, hogy csakugyan megtörtént dologra emlékeznek-e, vagy a tárolás folyamatában kerekedett megtörténtté bennük a most tényként előbukkanó múltképzet. Az önmaga hitelességét kétségbe vonó emlékezet az egyik oldalon – pofonegyszerű sors a másikon: az enyhén nyomorék autista lány félszeg kapcsolatteremtési kísérlete egy férfival, majd visszahúzódása a maga kereste egyedüllétbe, az üvegfigurái közé.
Kara Tünde és Tege Antal az Üvegfigurákban
Ulrich Hub Nyolckor a bárkán című művét Koleszár Bazil Péter rendezte, a vállalkozás arra volt hivatott, hogy a tolerancia fontosságára, a másság elfogadására tanítsa a kisdiákokat.
Fodor Zsóka, Medgyesi Mária és Nagy Erika közreműködésével adták elő Kulcsár Lajos Zserbótangóját (rendező: Seregi Zoltán). Könnyen utaztatható, nem költséges, de népszerű produkciót akartak.
*
Összetartozás a szeretetben
Sütő András drámája, az Advent a Hargitán az első gyertyagyújtás napjához igazítottan került Békéscsaba közönsége elé. Az 1986-os ősbemutató rendezője, Sík Ferenc emlékének ajánlotta előadását a Jókai Színház. A város szülötte – a Nemzeti Színház főrendezője és a Gyulai Várszínház művészeti vezetője – érdeme, hogy akkor nem omolhatott rá a darabra az elnémító akarat jéghegye.
Tragikus kifejletű szerelmi dráma. Egy leány elmegy hazulról a kedvesével, s az apja pofonja miatt nem fog visszatérni soha. Egy másik leány, engedelmeskedve szülője akaratának, nem ahhoz a legényhez megy férjül, akit a szíve kamaszkorában választott. Az apát a várakozás fogja elemészteni, a szerelmes legény a halálba rohan. Korunk fiatal nézője nehezen érti, miért keltett ez a mese államközi hisztériát. Sütő András ekkor már Romániában nem publikálhatott; műveit – alkalmasint a Várszínház igazgatója, Havasi István segédletével – a határon átcsempészve, Magyarországon jelentették meg. A Nemzetiben harminc percig szólt a taps, a színészek nem hajoltak meg, így tiltakoztak, amiért a szerző nem lehetett jelen a bemutatón. Kubik Anna lement a nézőtérre, mintha őt keresné, a hárászkendőjét leterítette, az jelentette Sütőt. Bátor dolog volt, s nagy események előjele: fél évre rá Magyarországon újratemették Nagy Imrét, négy év múlva Romániában kivégezték a diktátort.
Az Advent nem tartozik Sütő direkt politikai/történelmi példázatai közé. Konkrétan a Nagy Romlás egy ideges hegycsúcs, amely könnyen jéglavinát ereszthet az alatta hangoskodókra. Ez a szólásszabadságról vall. Ilyen nevű hegy nincs a térképen (csak a Kis Romlás a Nagy Küküllő mellett), a Nagy Romlás az a bennünk bujkáló félelem: a kiáltás jogától megfosztott emberé, aki fennhangon nem mondhat ki semmit sem. Tágabb értelemben az adventi készülődés, a karácsony jelentősége a székelység körében, fejeződik ki szépséges nyelven, poétikusan: az összetartozás a szeretetben, s ellentéteként a gyűlölség, az egymástól való eltávolodás, az idegen kultúrába keveredés.
A békéscsabai előadás létrehozói ráéreztek arra, hogy ez a darab sokkal több tartalmat hordoz annál, mint ami miatt be akarták tiltatni a románok, s vonakodtak a bemutatót engedélyezni Magyarországon. A boronaház gazdáját erdélyi színész, Szélyes Imre játssza. Archaikus mondattagolásra való képessége eleve arra hívatja el, hogy tőle hallgassuk a képes beszéd fontos tételeit. „Elviszed, Uram, rendre az élőket, és nagy haragodban megtetézed a büntetésünket. Nem lehetünk immár együtt halottainkkal sem. (...) Az élőket messzire veszed, halottainkat ismeretlenségben tartod, hogy ezzel is növeld a mi magányunkat... Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára? (...) És ha már így jársz el mivelünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? (...) A te hatalmad, Uram, a hallgatás. Miért téveszted azt össze a mi kényszerűségünkkel? Szelídítsd meg, Istenünk a hótornyaidat és add vissza nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! (...)” Szélyes Bódijának azonban nem csak a család szétforgácsolódása, a kivándorlás, az idegen kultúrától való megfertőződés veszélyét érezve emelkedik pofonra a tenyere, hanem kiérződik mozdulatából a férfiféltékenység és az, hogy az özvegy férfi a magány előrevetülő árnyékában, fél a leánya elvesztésétől. A pofon ugyanakkor lelkiismereti válság előidézője, innentől kettős meghatározottságú lesz a személyisége: meglett, hagyományokban nevelkedett és hagyománytartó ember léte dacára felismeri: a sivár környezetben nem lehet megmaradni, tenni kell azért, hogy a fiatalok ne szökjenek ki a hegyek közül. Rékának, a jégmadárkának tett szerelmi szállásadói szolgálatával igyekszik jóvátenni a leányával szemben elkövetett bűnét, azt, hogy nem visszaváróan – jó szóval, hamuban sült pogácsával – eresztette útnak.
Máriát – Babócsai Réka megformálásában – a pofon avatja felnőtté. Diszkósan pörgő lelkű modern fiatalnak tetszik, az ütés azonban hirtelen felnőtté teszi, s a feltörő indulata megmutatja az ősei természetét: sértődésében engesztelhetetlen, konok: hiába farag ki a fenyőfára minden évben egy-egy gyertyát az apja, a huszonhatodik, a magától fellobbanó kettős lángja sem a visszatérését jelzi, legfeljebb annyit, hogy unokája született.
A magától kigyúló gyertyafény nem az első csoda, van a darabnak két feltámadója is: apa és fia, a Zetelakiak. A Rékába szerelmes Gábor apja, Dániel kétnapi halottságból ébredve kikelt koporsójából hajdan, s nagyon megszidta a ravatalánál állókat, amiért nem siratják őt kellően. A feltámadást harmadnapra történtnek tódító apa meséjét akkor halljuk, amikor számon kérni érkezik, miért fogadta be a házába Bódi Rékát a kommendált udvarlóval. Szőke Pál, Szélyes autentikus székely tempójához igazodó, a humorforrásokat fegyelmezetten kimerítő alakításával járul hozzá az előadás stílusegységéhez. Tragikomikusra hangoltan visszafogott a második eljövetelekor is, amikor a jégomlásban odaveszett fia életéért elégtételt követel.
Szélyes Imre és Kara Tünde az Advent a Hargitánban
A Szélyes Imre szövegeihez köthető sűrű balladai hang jótékonyan ötvöződik a szerelmesek mókás-kegyetlen szerepjátékával. A Kara Tündéé lényegében négyes szerep: önmagán túl, eljátssza a leánykérőbe érkezett Gábort fogadó édesanyját, majd húsz évet öregedetten a maga leányát, és a leánya anyját, amint a feltámadott vőlegény hozzá fordul Kisréka kezéért. Dicséret Kiss Zsuzsanna jelmeztervezői leleményéért!
A békéscsabai feldolgozásban a Réka nem szólójáték, hanem Czitor Attila Gáborjáéval, a legapróbb részletekig összecsiszolt duett. Amikor egymásnak feszülnek, eltűnnek a szemünk elől Lenkefi Réka egyébként körültekintően stilizált díszletének helyi színei: a külsőségek irányából, a fiatal lelkek birodalmába érkezünk. Réka az alakoskodásban kedvét lelő érettebb leány. Jégmadár, aki karomnyomokat hagyva topog a hóban, amikor tessék-lássék igyekszik valahová, de szárnyal, ha röpíti a hangulata. Nincs ínyére, viszont kíváncsisága ellenére sem, hogy kipróbálja az anyja kommendálta legényt, Stég Antalt, ugyanakkor van bátorsága bevallani a megesettségét Gábornak, majd kikaparni őt a jég alól és feltámasztani. Gábort szorongató, zsigeri féltékenység gyötri, mielőtt tudná is, hogy erre oka/alapja van. A játszópajtási szerelmet vágyja vissza, az emlékei börtönében él, a nagykorúak erotikus varázstevő képességéhez nem növekszik fel soha. Infantilis, és bujkál benne az anya nélkül nevelkedett férfiak önkéntelen kívánsága a nőből sugárzó anyaszeretet iránt. Réka erre nem vevő. A kamaszszerelem emlékeit feltámasztva hódítani akaró Gábor minduntalan lepattan a pajzsáról, amelyet – paradox módon – a hajlékonyságából vont maga köré: belelovalja a leánykérő szerepjátékokba az önmagához mint édesanyjához leánykérőbe küldött legényt, hogy megleckéztesse, ám abban a pillanatban, amint riposzt érkeznék, hirtelen visszavonulva a szerepből, játékon kívülre, a valóságba helyezi magát.
Modern játék, mintha egy mai feldolgozású Peer Gyntöt látnánk, amelyben a cselekmény több pontján kiléphetünk a valóságból, s mondhatjuk, hogy a főhős álma mindaz, ami onnan következik. A békéscsabai Adventben minden bennünk van – a táj gyönyörű ürügy. Színészpárok egymást támogató/építő és ösztönző munkájának eredménye a siker. Rendezőként Rubold Ödön jegyzi, aki Zeteleki Gáborként (Funtek Frigyes és Bubik István után) maga is játszott a Nemzeti egykori előadásában.
*
Egy fiú férfivá válásának története két felvonásban, családi színház keretében: Arany János – Zalán Tibor Toldiját Tege Antal színművész rendezte, Toldi Miklós szerepében Katkó Ferencet, Györgyként Bartus Gyulát (Jászai-díjas) láthatta a közönség.
Régtől tudjuk, a könnyebb műfaj a nehezebb. Ebben a stílusban alkotni hatalmas vállalás. Farsangra vígjátékot vállalt a társulat, Goldoni Chioggiai csetepatéja került színre. Társulatépítő program, jutalomjáték öt színésznőnek. A feladat még megterhelőnek bizonyult.
Bartus Gyula színművész szerző-rendezőként mutatkozott be. Lovak című musicalje előadására vállalkozott a színház.
*
A tolvajlás költészete
„Az utókor állandóan szembesíti magát Brecht téziseivel és állandóan keresi azok hatástalanításának lehetőségeit” – fogalmazott az 1986-os debreceni Koldusopera-előadás recenzense, máig érvényesen.
Bertolt kényelmetlen fickó lehetett, valószínűleg az augsburgi gyáros apuka sem igazán lelkesedett harcos szocialistává érő gyermeke irányvétele láttán. Az ő meghökkenésénél talán csak a szovjet ősbirodalom esztétáinak ellenszenve volt nagyobb: a kapitalizmus gépezetét leleplező műveit ideológiai alapon elvtársinak kellett tekinteniük, az üzenetformálás módja – a nézői együttérzés kialakulását csirájában elfojtó (elidegenítő) hatások (kifelé beszélés, sarkosság, pedagógustónus) – azonban ellenkezett az ábrándos (költői) színház orosz ideáljával.
Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház fiatalon legendássá lett művészeti vezetője, 1981-ben színre vitte a darabot Budapesten, a Nemzeti Színházban. Igen rövid időre, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette akkor a társulatot. Az egyébként az első pillanattól az utolsóig széthúzó kompánia ez alkalomra összefogott, és teljesítményükkel igen magas színvonalon megfeleltek a dialektikus színház kritériumának. Persze, a színházi dialektika természetéből fakad, hogy esztétikai állításokból és tagadásokból (ízlésfeleselésből) gyúródik ki az egység. Az ízlésfeleselés eklektika, az eklektikusság eredménye pedig lehet remekmű, vagy zagyvalék.
Azért helyénvaló itt felidéznünk az orosz színház és Brecht sajátságos viszonyát, mert Katkó Ferenc, a békéscsabai előadás rendezője a kijevi egyetemen, az orosz iskolán nevelkedett, s vizsgamunkája a Koldusopera. A vizsgabizottság delegált professzora, a premiert követő koccintáson kijevi fesztiválmeghívással fejezte ki osztályzatát, amiből arra következtethetünk; az élete első nagyszínpadi feladatát teljesítő Katkó megtalálta, majd mindvégig fenntartotta az egyensúlyt a szemtelenségben és száraz viccekben tételezett brechti „új stílus” játéktradíciója, és a lélektani realista szituáció-kibontás követelményén nyugvó tanintézeti elvárások között, ami közben ellenállt a kísértésnek, hogy a publikum könnyzacskóira apellálva, operettesítse Kurt Weill zenéjét.
Az operett-szériák bűvöletében gyakran feledésbe megy, hogy Brecht egyik meghatározó, a színházi formanyelv fejlődésének a későbbiekben irányt szabó művéről van szó; ebben mutatkozik meg először teljességében az úgynevezett epikus színház képlete. Ezért minden bemutató értékelése a szakmai kritériumok számbavételén alapszik: mekkora a mulattató hányad, mennyiben viseli magán a produkció a brechti stílus típusjegyeit. Persze, abban nem lehetünk egészen bizonyosak, a szerző nem pusztán önmaga mulattatására, vagy kabaréigénnyel kevert-e a darab szövetébe bizonyos dramaturgiai csavarokat, motívumokat. Abszolút karikatúrahelyzet például, hogy Bicska Maxi egyik törvényes felesége a londoni rendőrfőnök lánya, a másik pedig a londoni alvilág fejéé Ne firtassuk, mennyi itt szerzői részről a társadalomkritikusi elhivatottság, az apapukkasztó szenvedély, a megrendelő elvárása iránti hajlam: az igazi remekművek attól azok, hogy a hatókörük szerint multifunkcionálisak: ösztönadta szellemi termékek, zseniális blődlik. Katkó rendezése pontosan megcélozza ezt a nemes értékingoványt.
A londoni koldusmaffia főnöke kötélre akarja juttatni Bicska Maxit, a kiscsoportos gengsztert – Borovics Tamás játssza –, amiért az szeretett leányát, Pollyt házasságba csábította. Szándékát nem tudja keresztezni Maxi hajdani bajtársa – jelenlegi bűntársa –, London rendőrfőnöke sem. A bigámista rabló mégis sértetlenül lép ki az akasztófa alól. A királynő, a koronázása napján (annak emlékére) kegyelmet, nemesi rangot és birtokot adományoz neki. A világháború végén megszállt, hatalmi tömbökbe rendelt európai kis országok színpadain mindmáig kulcskérdés, hogy a Hamlet-előadások végén, a nagy öldöklés tetemeinek látványára betoppanó Fortinbras szerepét kire osszák az addig fellépett színészek közül. (Kicsi, de fontos feladat, mégsem/nem szabad pár mondat miatt egy jó színészt egész estére lekötni.) A rendezői választásnak üzenete van arról, ki hívta be Dániába a norvégokat, és felszabadítóként, vagy hódítóként érkezett-e az idegen sereg? A Koldusoperában ugyanilyen kulcskérdés, ki legyen a királynő kegyelmet hozó lovas hírnöke? Ki járta ki a kegyelmet? Szimpla kegyúrnői gesztus-e, vagy súlyosabb a konstelláció: talán a hatalomba beépült maffia befolyása érvényesül? Melyik maffiáé, ha igen?
Fejes Kitty koreográfus és Katkó érzékletesen elkülöníti a koldusok, tolvajok és utcalányok szervezetei alkotta bűnhálózatot, úgy azonban, hogy együttesen, elegyedésükben az utca népét alkossák. Titokzatos erő: rongyokba, testmunkási kosztümbe bújtatott alakok – a változatosság Rátkai Erzsébet jelmeztervezői képzeletét dicséri – várakoznak fenyegető közönnyel a Fekete Péter által tervezett, csővázdíszlet képezte árkádsor alatt, hogy majd előnyomulva, mozdulatokká formálják a songok hangulatát. Hullámzó a hangulat, s ami hullámzó, az hullámoztatható. A kétszintes építmény felső traktusa a hatalmi ágak képviselőinek helye. Innen oktat és prédikál Jonathan Jeremiah Peachum, a „Koldusok barátja” című cég tulajdonosa. A darabbeli társadalom legmagasabb szervezettségű egysége a koldusbirodalom. Tege Antal uralkodik a baloldali emelvényen: lenyúl az alattvalóiért, hogy magához emelje őket, vagy porig alázza: misztikus, mágikus, eszelős lény, a Gogol és Dosztojevszkij világához köthető figurák rokona. Uralkodói párja Kara Tünde, aki megrögzött iszákost alakít, ezzel adva magyarázatát, miért jelent pótolhatatlan veszteséget az okos, rátermett Polly kiházasodása a cégbirodalomból, miért Peachum apuka csillapíthatatlan dühe Maxi iránt.
A jobboldali emelvény a rendőrségé, ahol jellemző a fejetlen rohangászás, és a teljes vertikumot átjáró korrupció. A Maxira bálványaként felnéző rendőrkapitány pontos könyvelést vezet a betörések hozamából kapott sikerdíjairól, a helyettese pedig egy kialkudott összeg fejében, a siralomházból is kiengedné az akasztandót. Tigris Brown szürke tigris, a bűn eminenciása. A szerepet magára vállaló rendező az, aki a királynő lovas hírnökeként, az egyik nézőtéri ajtót feltépve, gyalogszerrel megérkezik. Közülünk, tehát mintegy a köznép és a nézőközönség szószólójaként olvassa fel a kegyelmi rendeletet: közszolgaként, közakaratot teljesít. Ebből is okulhatunk.
Katkó Ferenc Brownja nem kegyelemszerző alkat. Ki lehetett akkor a megmentő? Kocsma Jenny szépségesen exponált búcsúénekéből, a Salamon dalból az a sejtelmünk támad; hátha a Maxit rendőrkézre adó, sértett szerető lelkiismerete ébredt fel; ő vetette latba kéjfőnöki kapcsolatait: „Azt hittük tán, szép e szenvedély, / Bár hírünk azóta csak nőtt / És hozzánk méltó senki sincs. / A sírba szenvedélyünk viszi őt, / Mely szép erény, de jobb, ha nincs.” Kisfaludy Zsófia szerepformálása nem egy lepukkant bordély madámját idézi, kifejezetten fenséges tartású, arisztokratikus szajha: bármit elérhet, ha akarja.
Borovics Tamás és Gubik Petra
A Salamon dal tiszta eléneklése kapcsán említem, de vonatkozik a méltatás az előadás kidolgozásának egészére: a zenei vezető Gulyás Levente és segítője, Rázga Áron korrepetitor társalkotóként jegyezhető azért a munkáért, amelynek eredményeként autentikus zenekari és énekhangzást kap a közönség: Gubik Petra (Polly) vagy Köböl Lilla (Lucy) játékát nem csak a prózában nyújtott teljesítményük alapján tudjuk kedvelni. Összességében jó színvonalú, országos figyelemre méltó, értékes vizsgamunkát láttunk, és láthatnak majd a színház bérletesei a következő évadban.
Az évad utolsó bemutatója volt Dés László-Geszti Péter-Békés Pál: A dzsungel könyve című Szombathelyen már előadott musicalje, immár a szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciójában.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
