POSZT – Színházi visszapillantó
Az idei POSZT versenyprogramjának és a díjazásának ismeretében nyugodt szívvel mondható – jóllehet ez utóbbin a preferenciái, színházi ízlése és élményei szerint minden résztvevő hajlamos kisebb változtatásokat eszközölni –, hogy tartalmas volt, izgalmas előadásokat kínált az idei fesztivál. Hogy a nyugodt szív mellé mégis odakívánkozik folytatásszerűen egy „de”-vel kezdődő mondat, az nem annyira a színházi „kínálat” minőségéből, inkább a fesztivált évek óta meghatározó keretekből és elgondolásokból fakad: nagyjából tudni lehet, meddig tart az a színházesztétikai határ, ameddig a szakmára nézvést reprezentatív versenyprogram kinyúlhat (még akkor is, ha egy-egy független színházi előadás, idén pedig színházi nevelési előadás – és ennek apropóján egy, a műfajt érintő beszélgetéssorozat – be is kerül a programba).
Jó élmény volt viszont megtapasztalni , milyen az, amikor a közönség egyöntetűen fogad egy-egy előadást: elsősorban a Katona József Színház Fényevők, az Örkény Színház A képzelt beteg és a miskolci színház A tanító című előadásaira gondolok.
Ascher Tamás rendezése az értelmiségi réteg és attitűd kritikájaként is olvasható, ezt azonban nem propagandisztikusan, nem egy másik társadalmi réteg igazsága ellenében fogalmazza elénk az előadás, elsősorban nem az alagsori lumpenproletárok és az emeleti fényben élő nagypolgárok igazságtalan hierarchiáját és küzdelmét láthatjuk a Gorkij A nap gyermekei című drámáját átdolgozó (dramaturg: Radnai Annamária) Fényevőkben – és erre kezdettől fogva figyelmeztetve van a néző a színre lépő karakterek különböző fokú elrajzoltságai által. Akár kutató, akár művész, akár kovács: aki részt vesz ennek a világnak a körforgásában, egyszerre szánalmas, komikus és emberi. Ascher rendezésének a kifinomultsága pont abban áll, hogy ezeket a minőségeket egyidejűleg működtetve, bonyolult viszonyrendszeren keresztül tudja létrehozni a nézőben a világ menthetetlenségének az érzését; az előadás végén a nappaliba benyomuló, véglényszerű egyedekből álló nép artikulálatlan dühvé eszkalálódó ködös értetlensége az arisztokratikusan érzékeny, a nép egyszerű gyermekei iránt roppant megértőnek mutatkozó értelmiségiek ellen fordul. Az előadás a társadalmi rétegek közti szakadékot, a nem-értés drámáját, amely persze a szereplők közti viszonyokra legalább ennyire érvényes, remek karakterábrázolásokon keresztül építi fel: a csehovian eseménytelen történet dinamikáját az ábrázolás széles skáláján – a finom karikírozástól a groteszk túlzásokig – ívelő mozgás is fenntartja.
Fényevők (Kálmándy Ferenc fotója)
A Rusznyák Gábor rendezte A tanítónő szintén kudarctörténetről szól: a tettvágytól buzgó, az egyenlőség elveit hirdető, sugárzóan energikus fiatal lány (Lovas Rozi) belecsöppen a feudális vidék mocsarába, ahol minden férfi – a paptól a parasztmágnásig – szeretné megkapni, és mivel közülük senki nem jár sikerrel, a férfiúi sértettség egy csoportba rántja össze őket, hogy erkölcsi alapú hadjáratot hirdessenek ellene. Rusznyák rendezésének költőisége abból fakad, hogy túllépve a realisztikus kereteken azokat az indulatokat és gondolatokat is színre viszi, mintegy valóságra váltja, amik csak indulati, érzelmi szinten történnek meg a drámában: az első rész morális ítélőszéke Tóth Flóra megerőszakolásának jelenetével végződik. A szerelmi történet döntő pillanatának – amiben Flórának választ kéne adnia ifj. Nagy (Szőcs Artúr) igen megalázó körülmények között megtörtént lánykérésére – Rusznyák szintén többféle verziót enged. Flóra öngyilkosságát, az „igen” lakodalmas örömmámorát filmszerűen visszapörgetve azonban az előadás azzal ér véget, hogy a bűbájos és megalázott tanítónő veszi a bőröndjét, és távozik az ajtón keresztül, amin belépett; eltűnik „az élet bonyolult forgatagában”, hogy odahagyja a világot, aminek szereplőit elönti a góréból kiömlő kukorica. A miskolci társulat nagyszerű, finom humorral aktualizáló előadását ez a kilátástalanság teszi súlyossá: akárhogyan is döntsön benne a főszereplő, mindhárom – valóságos és virtuális – verzió a halál és a megtöretés egy-egy módozatává válik.
A tanítónő
A harmadik nagy közönségsikert (is) besöprő előadás a Mohácsi testvérek A képzelt betege volt: az Örkény Színház előadása sokak emlékezetéből előhívta a pár évvel ezelőtti pécsi előadást, részint az élmény erőssége, részint a rendezés és szöveg tekintetében működő azonosságok miatt. Mohácsiék Moliѐre-átirata folyton idézőjelbe teszi a halált, aki az előadásban többször is megfordul Argan (Gálffi László) nappalijában. A rettegett halál (Debreczeni Csaba) itt egy szóvicc (Re Noir) – eleve egy félre-értés –, akiről kiderül, nemhogy diszlexiás, de olvasni sem tud, ezért aztán nagyvonalú tévedésekbe gabalyodik. Ehhez az elegancia képébe bújt, esetlen vaksághoz kötődnek az előadás legszebb fordulatai: amikor elérkezik a végső pillanat, Argan egy hirtelen ötlettől vezérelve a halál noteszéből a saját öccse, Béralde (Znamenák istván) nevét „olvassa ki”, aki épp házasodni készülne szerelmével, a szolgálóval (Szandtner Anna). Amikor a néző már beletörődne ebbe az igazságtalanságba, egyszer csak ismét visszatér a halál, hátán Béralde-dal, hogy a furfangos öcs cselének köszönhetően magával vigye a jelenlévőket, a teljes szereplőlistát. Mohácsiék előadásában az is külön izgalmas nézői élmény, ahogyan a szellemesebbnél szellemesebb, és idétlenebbnél idétlenebb viccek, poénok, el- és mellészólások lassú hömpölygésében – Kovács Márton zenéjének meditatív kíséretében – felépül az előadás világa, kibontakozik benne minden létező emberi kisszerűség, gonoszság és ármány. Minderre az előadás egy nem értékelő, megértő pillantást vet: ez a fókusz hozza létre és oldja fel a történet tragikumát: mintha inszektárium volna a teljes színpad, aminek terepén rovarok viadalát követnénk.
A képzelt beteg
Az idei POSzT egyik különlegessége volt, hogy a versenyprogramba egy színházi nevelési előadás is bekerült: a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciója, a Hosszabbik út Nick Hornby Hosszú út lefelé című regényének adaptációja. A választott anyag érdekessége, hogy olyan karaktereket és életutakat állít a nézők (diákok) elé egy szélsőséges élethelyzet keretén belül, akikkel az életkorból kifolyólag könnyű azonosulni (egy nem túl sikeres rockzenész sráccal és egy problémás, szerelmi csalódáson átesett fiatal lánnyal), illetve akikkel – egy magánéleti kudarccal küzdő, bukott tévésztárral és egy fogyatékos gyermekét egyedül nevelő anyával – ez az azonosulás a társadalmi távolság miatt nem magától értetődően könnyű, és egy közeledési folyamatot kíván. Grigor Attila rendezése – az előadást megszakító csoportos foglalkozások mellett – kizárólag a színészi munkára alapoz: a karakterformálás egyszerre közvetlen és abszurd módon elrajzolt, ezt a két szélsőséget a színész zsűri legjobb női alakításával díjazott Hay Anna hitelesen egyesíti a játékában.
Székely Csaba-drámából készült előadás nélkül egy ideje nincs POSzT: amióta a szerző feltűnt a drámaírók egén, megállás nélküli kihívást jelent a rendezők számára. A kaposvári és pécsi színházak közös előadásaként létrejött Bányavakság hozadéka, hogy végre bebizonyíttatott, magyarországi színész is mély értéssel tudja megalkotni a román rendőr figuráját: Köles Ferenc nyelvileg is bravúrosan játssza Florint. Bérczes László rendezésének megkapó eleme a díszlet, ami a történet szűkebb és tágabb közegét – a szokásos szoba-konyhát és a székely falusi világot – stilizáló, kazettás mennyezetű, perspektivikusan szűkülő, dőlt térbe helyezi.
Bányavakság (Kálmándy Ferenc fotója)
Az idei POSzT válogatásával kapcsolatban persze felmerülhetnek kérdések – talán nincs olyan válogatás, ami kérdés nélküli –, akár az is, hogy az egyes színházakból meghívott előadások az adott színház évadjának legkiemelkedőbb alkotásai-e. Császár Angela és Sándor L. István válogatásában azonban szerves helyet kaptak a meghívott produkciók – és ha van további, a régóta kijelölt keretek között járható útja a fesztiválnak, az mindenképpen a szakmaiság szempontjainak érvényesítésén keresztül vezet.
