Darvasi László
Lángszámolók vidám dilemmái
Valóban kitüntetett mesterség a
lángnyelvszámolóké.
Fontosabbaknak impozáns máglyák,
vízköpőikkel tomboló katedrálisok,
a tűz futkosó kakastaréjával rikoltozó hidak,
buta csordáival hamvadó puszták,
a tűzben bálozó, betűikkel kórusban sikoltozó könyvek,
más jelentékenyeknek fölizzó menhelyek,
tűzbe boruló táncintézetek jutnak.
Vagy egy kertészet ide-oda futkosó, százszínű lángjai,
hogyhogy lángok közt bújócskázhatnak a kertészek?!
A szónoklat éget, a szónok hideg.
Perzsel az ég, hideg könnyeket hullajt
alávöröslő kocahasából.
Pernyék óriás lepkéi
keresnek morzsaszemeket
a lugas asztalain.
Ég a tó, a horgász lángot tűz a horogra,
őrjöngő lángnyelvet akaszt meg,
botjánál nagyobbat.
A szív, persze.
A szív lángjai, füstje,
egyéb kipárolgásai.
De legyen olyan is,
kinek restanciája annyi,
hogy egy távoli, didergő világsarok
egyetlen gyufaszálnak univerzális hőségét
vegye, mint holmi leltárt, számba,
újra és újra.
Ezt számolom, kérlek.
Megszámolom, újrakezdem, kérlek.
Rikolt Betlehem kakasa, vörösbe
fulladó rézfurulyahangon
azt ott, azt ott, azt ott!
A semmi billegő sárga foltját.
A semmi semmijét, a semmiből jött mindent,
azt a satnya, semmire sem való, fölszögelhető lángot,
amely elég önhitten,
de bárki fagyra váltnak szórná a hőjét.
Azt ott!
Azt ott!
Ha ebben a gyufaszál-fényben,
mely sehogy sem akar kihunyni,
valami jót, de határozott melegséget
érez a megfigyelője,
azt hitnek nevezik.
De hit az is, s talán annak felsőbb foka
ha az elfüstölt, üszkösre dermedt gyufapálca teteme
fölött még mindig látja,
még mindig számolja
ez egyetlen, madárkaromnyi lángot.
Nincs kétsége csöppnyi sem.
Azért nem fagyott meg,
mert még mindig,
még így is
érzi a fekete pernyefolt,
a hamvadt kakaskarom sohasem volt,
örökké lesz melegét.
Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.
