Versek

 

 M__rton_L__szl___m__ret.jpg

 

Márton László

 

Élőkről jót vagy semmit

Egy fiktív könyvről

 

Képzeljünk el egy olyasféle könyvet,
Melynek tárgyától mindenki elszörnyed.
Minden gondolata halálfia:
Öngyilkosságról monográfia.
Arra irányul benne az okosság,
Miért szükségszerű az öngyilkosság.
Szerzője, attól tartok, névtelen,
És köztünk számos okból nincs jelen.
Az egyik: hogy utolsó műve rávall:
Alighogy megjelent, végzett magával,
Noha a fülszöveg még azt ígéri,
Hogy tett a gondolatot nem kíséri.
„Utópia, igaz, hogy negatív,
Előremutató gondolat-ív,
Hitvallás, élet mellett” – így a fül.
Más az, ami a könyvből kiderül.
„Nincs természetes halál” – így a szerző.
„A sorsot szerkeszti vonalzó, körző.”
Ez nem szociológiai tanulmány,
Nem buborék, mit sodor divathullám,
Nem publicisztika, nem handabanda:
Ez halálmódszertan és - propaganda.
Nem személyes életútról beszélek,
Nem vergődik, nem gyötrődik a lélek,
Nem vár senkire, nála nincs Godot,
Nincs semmilyen konkrét kapaszkodó,
Csak majszolja a halált, mint a zsemlét:
A végső jóllakás neki a nemlét.
Önkéntes megszűnés az ideál,
Ehhez tudományágat is kreál.
Nevezhetjük így: önkéntes haláltan,
Az élet zsinórmértékévé váltan.
Feszes rangsorban áll minden szereplő.
Az életkedvelés makula, szeplő.
Így legalulra kerül az a perverz,
Ki nem lesz öngyilkos, ilyet csak tervez.
Fölötte áll, alulról második,
Ki csak teszi, de nem gondolkodik.
Viszont a legfelső helyig hatol már,
Ki őrléskor egyszerre liszt és molnár,
Vagyis tudományosan indokolja,
Mi az, ami őt a nemlétbe tolja,
Míg nemlétet húzgál magához ő.
A könyv, mely erről szól, nem létező.
Ám ettől függetlenül bizonyítja,
Hogy: „Az öngyilkosság az élet nyitja”,
„Az élet elvetése axióma”,
„Életfolyamat: átmeneti kóma”,
„Soha meg nem születni volna jobb”,
„A megsemmisülés nem puszta jog,
Sokkal inkább erkölcsi kötelesség!”
(Túlélők a követ magukra vessék:
Ők a „vitálfitogtatók”, akik
Büszkék rá, hogy bennük élet lakik,
Holott már azzal is, hogy lélegeznek,
Azt mutatják: ők végképp nem léteznek.)
Ez a fiktív könyv, amennyire tág
(Kívülről látszik az egész világ
A lapjain), épp annyira beszűkült.
Egy lyuk körül keringett. Beleszédült.
A szerző mindent, amit tárgyává tesz,
Csak önmegsemmisítésként értelmez.
Földrengéskor öngyilkos lesz a glóbusz.
Magzatöngyilkosság: spontán abortusz.
Ősszel öngyilkos lesz a falevél.
Ha valaki tollbetétet cserél,
Ennek folytán öngyilkos lesz a tinta.
Olyan gazdag a példatára, mintha
Múzeum volna. Eső meg a hó
Víz öngyilkossága. Depresszió,
Mely szerzőnk szerint rosszabb a halálnál,
Mindenfajta körforgást ideszámlál.
Szerzőnk aforisztikusan tömör:
Lényegre (saját életére) tör.
Ad receptet, van jótanácsra gondja,
„A stílus maga a halál” – aszondja.
Gyors mérgeket vagy pisztolyt javasol,
S közben az abszolútumig hatol.
Abszolútum persze az öngyilkosság,
Hiszen az a halálra is orvosság,
Elvégre csakis az öngyilkolás,
Amitől a halál is tönkrevás.
A végnek vége az öngyilkos aktus;
Akkor az ördög is hiába kapdos
Az eltávolodó lélek után,
Mint a Faust végén, csak pislog bután,
És míg az öngyilkos ajkára pillant,
A lélek a segglyukon rég elillant.
Vajon a túlvilágban hisz a szerző?
Véleménye istenhitet kicserző.
Csak azt mondja, amit Jób felesége:
„Ha leprás vagy, légy Isten rákfenéje!
Átkozd meg Istent, és végezz magaddal!”
Azt mondja e lét elleni panaszdal,
Hogy a halál is csak egyfajta szerv,
Fejlő testrész, organikus keserv.
„Az élet nem sok, ám ez mind, amink van” –
Idézi Freudot, és a szeme villan:
„Sok a halál, de kevés, ami jut
Nekünk belőle: egy rövid minut!”
Mennyi sok szép halál, és mind a másé?
Így az öngyilkosság nem pazarlás-é?
Azt mondja: inkább az életet herdáld,
S az öngyilkosság kamatait elvárd!
Nemcsak az élet alá rejtett akna
Az öngyilkosság, de mesterség! Szakma!
Hogy ne legyen a teória nyers,
Szóba kerül egynéhány precedens.
Kleist, Majakovszkij és József Attila,
Mind azt mondták, hogy „nádak, erek, illa”.
Latinovits Zoltán, Marilyn Monroe:
Nekik az élet eltaposott pondró.
Werther mint irodalmi fikció
Mutatja: koholmánynak lenni jó.
Az önpusztítás aranyérmét kapja
(A tüdővészt, ha igaz, hívta) Kafka.
Az írja szerzőnk, másokra nem tolja
A saját halálát. Megindokolja,
Ám ezzel épp egyszerivé teszi,
És emiatt az élét elveszi.
Úgy képzelte, megváltás lesz a műve,
Melyben a szó halállal összenőve.
De meghalhatott-e mások helyett?
Vagy az ilyesmi épp, hogy nem lehet?
„A holtakat elárulják az élők.”
Kik a bűnöket váddal felcserélők?
A bűn már megvan, de a vád eltűnik.
A vád megvan, de hogy jutunk a bűnig?
Ítélet sok, bizonyíték kevés.
Silány torzkép lesz a leleplezés.
Talán a szerző nem élt? És nem élt túl?
Végszava – finis – visszájára fordul,
Mivel a két fő kérdés nyitva áll:
Minek az élet? Minek a halál?

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.


Főoldal

2015. október 19.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png