Pollágh Péter

 

Apropó, eltévedt ló

 

Csontos a hajam: múltas, antik.

Rég nem vagyok eladósorban.

Úgy akarok öltözni, mint egy templom.

Mondjuk jövőtől intakt blúzban,

ünnepélyes múltban;

de elkalandozok, felejtem a folytatást,

félbehagyom a próbababát.

Aztán mégis találok valamit,

de nem találom az apropóját.

Korábban nem volt ilyen,

mindig volt apropó,

mindig fontos volt.

Most már csak az van: hogy volt.

Letépném arcomról a tegnap tapétáját,

de nem enyves a kezem, más a baj vele.

Repdes. Nincs súly, mi lekötözze,

lepányvázza az eltévedtet.

A nyeretlen, kétéves foltok is csak híznak.

Régen az arcomon voltak,

aztán lehúzódott mind, mint Wartburg

a nyugati, szuperszonikus forgalomban.

Kár rád a szín

 

Minek bújsz vörös posztóba?

Kár rád a szín, ha mocskos rajtad.

Ezt mondtam a hatalomnak.

Félre is tettek, mint egy blúzt.

Teltek az évek, korcsok és telivérek.

Minden éjjel dörömböltek a szekrényben.

Engedj el, Dédi, mert szabadok vagyunk,

mondták, és egyszer csak, nagy soká:

kijöttek. Egyesével kezet fogtak,

mert nem akartam, hogy csókoljanak.

Aztán naftalinba tettek, és elmentek.

Zsabósok, pamutok, pepiták, kreppek.

Elmentek a blúzok.

A zsabósat is hogy szerettem.

Elengedtem egy egész zárt osztályt.

Végre szabadok a blúzok.

A helyükön fekszem.

Ami voltam: nincs itt.

Nem tudom, ki az, ki

csitít.

Kérlek, láz, ne légy nagy, menj össze.

Átölelek egy mackót.

Puhább, mint bármely pirulám.

Felhős az üveg, amit a számhoz tesznek,

erre emlékszem, ez az utolsó éber kép,

aztán már felhő vagyok, felső;

súlyavesztett brokát, könnyű,

öreg bárány, egetverő garbó.

Megjelent a 2012/2-es Bárkában.

---