Prózák

 

6-Jass___Judit_fot__.jpg 

 

Jassó Judit

 

Omlás

 

Nagymamával nem találkozunk többet, magyaráztam magamban a gyerekeknek. Annyi ideje van, míg a vonatállomásról visszaér a nyaralóba, és elnyúlik az ágyán, hogy megpillantsa az alkonyt a kert mögött, és végignézzen az ágyásokon. A kerti úton befelé a diófa ágáról néhány levél hozzáér a homlokához. Mielőtt belép a házba, talán odahajol, hogy lenyomkodja a pázsiton éktelenkedő vakondtúrásokat. Látványukra még ebben az állapotban is dühöt érez, de a szívlapát hátul, a sufniban van. A mama számára minden végzetesen lelassul. Ha nem ér el időben legalább a konyháig, a konyhára nyílik a bejárati ajtó, mögötte van egy kiszolgált heverő, akkor a küszöbön fog megtörténni.

            Honnan vagyok ebben ennyire biztos, kérdezné a nagyobbik lányom, Boglárka, az egzakt tudományok megszállottja, miből tudod ennyire pontosan kiszámolni? Boglárka ceruzával telefirkált könyveket és füzeteket hagy hátra. Annyit jegyzetelt, hogy megrovásban részesítették, mert az elhasznált taneszközt az iskolai könyvtár nem vehette be. Ki kölcsönözne hibátlan feladatmegoldásokat tartalmazó példatárakat? A férjem, amikor özvegységének hatodik hónapjába lép, bemegy a lányok szobájába, leül Boglárka íróasztalához, kiveszi a könyveket az asztal polcából és végiglapozza. Ha úgy érzi, ez már túlságosan sok, több annál, amit el tud viselni, öklét a szájába tömi, és nyüszít, mint egy kölyökkutya.

            Felszállunk a vonatra, a lányok integetnek.

            Két órát utazunk hazáig. Szeretném elmagyarázni Boglárkának a kérdését, gesztusokat teszek, keresem a megfelelő szavakat és mozdulatokat, bár végső soron mindegy, mennyire fog hinni nekem. Egyre homályosabb a látásunk, Boglárka leveszi és megtörli a szemüvegét, biztos benne, hogy a lencsével van a baj. Penge formájú száját konokan összeszorítja, nem beszél, gyűjti az érveket, legszívesebben a szemem közé vágná, hogy ne hazudj, anya, nem tudsz te semmit, minek erőlködsz. Kitátom a szám, azon keresztül lélegzem, tudom, mi következik, és Boglárka most biztosan téved, mert egyikünk látása sem élesedik vissza, a folyosóról visszamegyünk a fülkébe, bőrünk az ülés anyagához tapad. A nappal és az éjszaka, suttogom a lányoknak, mit gondoltok, egymást okozzák, majd ahogy az általunk érzékelt jelen, úgy a véráram is megáll, még utoljára hirtelen bevillan, amit az interneten olvastam, a hatóidőt képtelenség pontosan kiszámolni, közben fejünk a mellkasunkra hanyatlik, fulladásveszély fenyeget. A lányok fészkelődnek, ösztönösen nyúlnak egymás felé, ellentéteik az elmúlásban jelentőségüket vesztik. Nem értik, mi történik velünk, és miért nem érkezik valahonnan segítség. Boglárka soha nem lesz képes felfogni, egyetlen jel sem utalt arra, mi következik. Bori fejében, aki születésekor három perccel előzte meg a testvérét, megfogalmazódik egy sejtés, mindig jó magyaros volt, ért a szavakhoz, de nem lesz már ereje, hogy kimondja. Talán megbánok mindent az utolsó pillanatban, de az elmémben önkényesen visszafelé peregnek a képek az addig leélt életemről, felvillanó vágyképekkel és tömény fantáziával keverve, s már nincs lehetőségem, hogy elmondjam, pontosan mit szerettem volna elérni ezzel az egésszel.

            A vonatunk beér a Délibe, és mi nem mozdulunk. Talán elér egy kevés légmozgás a többi utas felől, akik szerencsések, mert megérkeztek, és most leszállnak. Arcunkra légy repül, nem tudjuk elhessegetni, a kalauz végigmegy a kocsikon, várja, hogy felnevessünk, mekkora vicc ez, ülve maradni, úgy tenni, mintha aludnánk, amikor már mindenki más elment. Csalódnia kell, mert lecsúszunk az ülésről, térdre és egymásra borulunk, a kalauz hívja a mentőket és a rendőrséget.

            Megpróbálják kitalálni az ellenkezőjét annak, ami történt.

       Csak legyen már vége. Egész nyaralás alatt erre gondoltam, mikor felültem a biciklire, és mentem a pékhez. Az anyósom ínye friss péksüteményt kívánt reggel, meleg ebédet pontban déli tizenkettőkor és egy kis nassolást az esti órákban.

            Jogom lenne kipihenni az éves fáradalmakat, nem tehetek róla, hogy a diákok, a nyugdíjasok és a pedagógusok nyári szünete egy időpontra esik. Anyósom szerint, mivel hétköznapokon csak kora délutánig dolgozom - ő ezt így tudja -, és nincsen csontritkulásom, az ízületeim pedig különösen épek, nos, Katika, te kevesebbel is beéred. A te idődben én három gyereket neveltem, mutatja az az ujjával, hármat, el tudod képzelni, az milyen? Reggeltől estig futottam. Magam elé képzelek egy futószalagot, elsuhan rajta az anyósom élete, és esténként szorongva alszom el a nyaralóban, vigasztalhatatlan vagyok, mert magam is pontosan ugyanettől félek.

       Vonattal megyünk, előre megváltottuk a jegyeket. Csomagolás közben folyton azon jár az eszem, milyen jó lesz megpillantani a Balatont, a földíszített karácsonyfa látványa szebb nála, és lassan haladok, mert csak Bori segít. Boglárka elmélyülten nyomkodja az okostelefonját, állítólag van egy fiú, aki miatt folyton Facebookon lóg, s ha eltűnik a fürdőszobában, biztosan egy újabb fotót készít magáról, megállás nélkül csücsörít és grimaszol. Egyszer zuhanyzás közben is lekapta magát, szerencsére csak derékig, a kamerának háttal. Mert az a fiú fotót kért tőle, képzeld, anya, mondta Bori ruhahajtogatás közben, és arcába futott a vér, sajnáltam, hogy ő szégyenkezik a testvére helyett, ugyan mi boldogsága lenne annak a fiúnak, ha megpillantaná Boglárka pöttöm mellét.

       Kiérünk az állomásra, busszal és metróval megyünk, Boglárka szelfizik, Bori meggypiros arccal a könyve fölé hajol. Nem örülök ennek a szembetűnő különbözőségnek, ami mostanában az eltávolodásukat okozza, hiszen sülve-főve együtt voltak, sehová nem mentek a másik nélkül, de most olyan, mintha kiütközne rajtuk egy betegség. Megpróbáltam beszélni erről a férjemmel, még tavasz elején, szombati plázázás közben, ami, ezt beláttam utólag, hiba volt, de hát nálunk az otthon szent, a férfiak pedig nem veszik komolyan az élet lelki oldalát, érdekük, hogy lehetőleg bagatellizálják. Igazából azért szóltam, hogy gondok vannak, mert szerettem volna végre nyugodtan aludni, és azt akartam, hogy legalább fejben vállaljon velem sorsközösséget, mert a férjemet kevés dolog érdekli jobban a vállalatánál. A plázában mindenütt elégedett vásárló, bennem pedig olyan érzés volt, hogy résztvevői vagyunk egy tudományos kísérletnek, és egy személyben vagyok a kontrollcsoport, akit nem tesz boldoggá sem a joghurtos gyümölcsfagylalt, sem egy új ruhadarab, ráadásul este a férjem rám mászott, szexszel próbálta kiűzni belőlem az idegességet. Kénytelen voltam megvárni, amíg elalszik, hogy bámulhassam a tévét, mert ha nála van a távirányító, össze-vissza kapcsolgat.

       Az első nap az örömé. Jó volt megpillantani a Balatont, a víz végtelen hullámzását, az anyósom kertjében a meggyet a fán, kihúzni egy sárgarépát a földből. Különösen sokat gondoltam a vízre, hogy csónakon kievezünk, és ott fog megtörténni. Aztán félni kezdtem, hogy a kellő pillanatban elgyengülök, nem tudom tartani a számat, és lehordok mindenkit. Azzal vége, mert kiadom a feszültséget, és kezdődik minden elölről. Hazavisznek, borogatást tesznek a fejemre, feküdnöm kell, mintha napszúrást kaptam volna.

            Nem állíthatom, hogy egyetlen elhatározással, egyetlen szándéktól vezérelve kezdtem volna meg a szokásos öt nyári hetet az anyósom házában. Pedig hordoztam magamban valamit abból, ami elkerülhetetlen volt, a zigóta némán növekedett bennem. Reggelenként semmi az égvilágon nem látszott rajtam. Délelőttönként sem, mert az első napokban teljesen magamra hagytak, tehát kifeküdtem a kertbe egy könyvvel, amíg anyósom a lányokkal strandolt, és egy idegen történetre figyeltem, közben csendben íródott a sajátom. Délutánonként sötét nyugtalanság vett erőt rajtam, amit egyedül én voltam képes félreérteni.

            Nem csináltam semmit, s ez lett volna a lényeg, hiszen a lányokhoz hasonlóan pihenni jöttem, a pedagógusok nyári szünete elsőbbséget élvez, gondoltam, természetes, hogy ebben az állapotban beomlom a saját súlyom alatt, mert nincs itt a férjem, és ha békét hagynak, képes vagyok teljesen elveszíteni a koncentrációt, és kikapcsolni az összes vészféket. Ám ők nem értették félre, tudták, miért nem szólnak hozzám, és engedik, hogy zuhanjak, saját mélységem és örvényem felé. Annál inkább kihasználhattak, hiszen eltelt a mesebeli három nap, lett egy kis színem, az anyósom szemet hunyt fölötte, hogy tangát húztam, és ha nem voltak otthon, monokiniben feküdtem a kertben a család kockás takaróján, és a negyedik napon, mielőtt észbe kaphattam volna, s tényleg, egyik évben sem tiltakoztam nyári sorsom és végzetem ellen, az anyósom kezembe nyomta a bevásárlókosarát, a lányaim hozták a biciklit, és én engedelmesen felültem, játékosan csengettem is, higgyék azt, hogy örülök, amiért kizárólag én játszhatom el a szolgáló szerepét, s a nappalaim többé nem a kertbe vezettek, hanem a konyha félhomályába kellett húzódnom, mint egy sebesült állatnak a vackára, mert bizonytalan, hogy felgyógyul sebeiből, és a többiek közömbösen várják, lábra áll-e, vagy örökre lehunyja a szemét.

            Éjszaka támadtak a legjobb ötleteim. Jobb híján a másnapi ebédet készítettem elő. Felszeleteltem a húst és elképzeltem. Diót törtem a mozsárban és elképzeltem. Klopfoltam a vastag sertésszeleteket és elképzeltem. Amíg a többiek ébren voltak, egy falat sem ment le a torkomon. Este minden maradékot fölettem, a sötét konyhában a villany felkapcsolása nélkül kotorásztam a hűtőben, pedig nem volt szabad zajt keltenem, nehogy magamra irányítsam nagy nehezen elaltatott figyelmüket. Miért szégyelltem volna magam, ha egyszer a fantáziám volt az egyetlen aktivitás az életemben, kinéztem a kertbe, hétvége volt, a férjem olyankor megtisztelt bennünket a jelenlétével, fölállították a pingpongasztalt, a lányok párosban játszottak az apjuk ellen, az anyósom eltűnt a part irányában, és rettegtem a pillanattól, amikor visszatér, mert mindig hozott magával receptötletet, ami miatt végig kellett nyitogatni az összes szekrényt és lemenni a pincébe, biztosan hiányzott egy hozzávaló, s bár nem mondta senki, engedelmesen belebújtam a cipőmbe és előhoztam a biciklit a ház mögül.

            Időnként elszöktem, és nem törődtem a dorgálással. Volt egy álmom, télen különösen intenzív, ha a dolgozatjavítással nyűglődtem: hogy konyakbarna legyek. Mint a férjem pornóújságjaiban a nők. Mint a kávékrém, amelybe nugátot kevertek. Másképp barnulok, ha nem csak a kertbe fekszem ki, hanem elszabadulok a házból. Mire anyósom keresni kezd, több óra telik el, és megvan a konyakbarnaság fele.

Pistával a strand bejáratánál találkoztunk össze, csütörtök volt vagy péntek, nekünk bérletet vett a férjem egész nyárra, ő a kezében csörgette a belépőjegy árát. A lányok nyaggattak, előre engedtem őket, nem is néztem, merre futnak el, és a forgó után megálltam, vártam, míg Pista is átér, erősen hozzányomta a csípőjét a forgóhoz, kattogott a fáradt fém, hirtelen lelassult körülöttem minden, ugyanakkor gyávaság öntött el, ha megismer is Pista, csak odaköszönünk egymásnak, és ő balra megy, én meg jobbra, de nem így lett, mert lerítt rólam, hogy még mindig keresek valakit. Dehogy történt így, hiszen jól ismertem őt, csak a szokásos pesszimizmusom öntött nyakon. Pista meglátott, és köszönés helyett átölelt, adott a fülem mögé egy puszit, és rögtön olyan volt, mintha még mindig együtt lennénk, csak azt játszottuk, hogy én előbb érek be, mintha versenyeztünk volna, s ő hagyja, hogy nyerjek, legyen meg az örömöm, miért ne bolondozhatna az ember akkor is, ha elmúlt negyven éves. Integettem a lányoknak, letettük a plédet, ők fintorogtak, mert kezet kellett fogniuk egy idegen férfivel, és elmentünk fürdeni közösen, paskoltuk, fröcsköltük egymást, kettőnk közül pedig én voltam nagyobb zavarban. Pistáról sugárzott a nyugalom, és már vállig ért a víz, mire elkezdhettünk beszélgetni, fél szemem mindig a lányokon volt, mutattam, merre ússzanak, Pista nagyon halkan beszélt, mintha egy könyvből olvasta volta.

            Rám akkor került sor, amikor lángosozni mentünk, öt perc alatt elhadartam az elmúlt húsz évet, közben sűrűn vonogattam a vállam, ilyenkor magam is elhittem, nekem lett rendelve ez az egész, amit a sorsomnak nevezek. A lányok visszamentek fürdeni, s a délután hátralévő részében egészen olyan volt, mintha a közös gyerekeink lettek volna, ahogy ültünk a parton, kezünkre hátradőlve, a lábunk felhúzva, tenyérrel-talppal a forró betonhoz érve, mint egy kedves és nagyon boldog család, ahol mindenki őszinte lehet egymáshoz, kívülről az látszik, ami belül van, nincs mit magyarázni rajta, mindannyian ismerünk ilyen embereket, belülről érezzük a boldogságukat, pontosan úgy, mint a hazugságot. Lapos oldalpillantásokkal többször végigmustráltam Pistát, jóképű és izmos volt, szívesen letepertem volna, már a pózt is láttam magam előtt, s mint aki érzi, mire gondol a másik, megsimogatta a kezemet, ujjam az ujjába akadt, mint a kampó, szerettem volna minél tovább megőrizni ezt a pillanatot, de a lányok kijöttek a vízből, nyafogtak, hogy nem találják a törölközőjüket. Előttük mégsem tehettünk úgy, mint a friss szerelmesek. A strand kijáratánál elköszöntünk egymástól, mi jobbra mentünk, ő meg balra, soha nem volt ennyire kínzó a napillat, a kókuszos krém és a vattacukor elegye, vártam, hogy fölrobbanjon az orromban, és hazafelé az orrom tényleg elkezdett vérezni, összepöttyöztem vele a dekoltázsomat.

Eljött a sokadik este, és a konyhában, az ajtó mögött, a heverőn talált, ültem, szorosan átölelve magam, mint aki attól fél, eldől, és a földre zuhan, gubbasztottam a retkes konyhában, pedig anyósom makulátlan tisztaságot tartott, amikor feltűnt a csend. Először azt hittem, belülről érzem, de rá kellett jönnöm, a ház csöndes, nem én, és jeges rémület öntött el, tudtam, éreztem, hogy valamiből kimaradtam, még mielőtt átbotorkáltam volna a nappaliba, és megtaláltam a cetlit, rajta Bogi írásával

Vidámparkba mentünk!

sok-sok mosolygós arc a betűk körül, amennyi csak kifért. Gondolkodás nélkül felültem a gépre, és kibicikliztem az éjszakába, el a szabad strandig, az öklömmel nyomtam vissza a kicsorduló könnyemet, úgy éreztem magam, mintha meghaltam volna, és nem volt egy kurva ember ezen a földgolyón, akinek mindezt elmondhatnám, akivel gyászolhattam volna magam egy kicsit. Elhajtottam a vidámpark mellett, és leköptem a fényeit, és mintha láttam volna a férjemet dodzsemezni, de nem azt a kedves, aranyos fiút, aki valamikor volt, hanem a számító üzletembert, aki már arra is talált érveket, hogy holnap miként adagolja be nekem ezt az egész cserbenhagyást, persze a lányok nem látják még, hogy ők az apjuknak csak egy projekt, túl késő lesz, mire szembenéznek vele, s mi lenne, ha el sem jutnánk odáig?

            Majdnem elütöttem valakit, szembejött velem a járdán, kikerültem, és gurultam tovább, de futott utánam, hátranéztem és láttam, hogy Pista az, úgyhogy fékeztem, és levágtam magam a földre az egyik ház előtt, az ágyások közé, belém állt néhány tövis, ijedtemben rózsafejekbe markoltam, sírtam, hogy ez nem igazság, már megint kimaradtam, erre Pista határozottan fölhúzott, vont maga után, közben tolta a biciklimet, az idegtől vacogva lépkedtem mellette, és soha többet nem akartam visszamenni az anyósom házába.

            Ültünk egy fűzfa alatt a parton, hőség, szélcsend volt, állt a levegő, agyatlan vagy, mondta Pista, erre rácsaptam a karjára, mert több együttérzést vártam volna, mire ő kicsavarta a csuklómat, és lihegve dulakodtunk. Miért nem volt jó neked otthon, kényelmesen, minek izgatod magad fölöslegesen, mondta Pista, de én nem tudtam és nem akartam válaszolni egyetlen kérdésére sem. Ide figyelj, mondta, és megragadta az államat, tudod, mi az, hogy erős felindulás, sejted, milyen, ha az ember agyában úgy felforr a víz, úgyhogy maradj nyugton, üldögélj a fenekeden, hallod, örülj annak, amid van, és kétszer jó erősen pofon vágott, hogy csengett tőle a fülem és magához húzott, és hosszan ölelkeztünk. Megöltem a feleségemet, hallod, mondta később, megöltem, és amikor megláttalak benneteket itt a strandon, tudtam, hogy csak a rohadt sors tréfája, te is lehettél volna, hallod, annak köszönheted, hogy életben vagy, hogy szakítottál velem, úgyhogy becsüld meg magad, én tíz évet ültem, ugye, nem gondoltad volna rólam, ugye most azt hiszed, viccelek? Teljes révületben bicikliztem hazafelé, néhány órával azelőttig elhittem, hogy Pistát az újrakezdés miatt sodorta ismét utamba az élet, nem tudhattam az ellenkezőjéről, és előre gyűlöltem mindenkit, aki lebeszélt volna róla, pedig milyen pedagógus az, aki összeköti a saját és a lányai életét egy gyilkossal?

       Belém vágott a felismerés, hogy én jövök. Egyszer az életben úgy fogom alakítani a dolgokat, ahogyan én akarom. Hazamentem, levágtam a biciklit a kapuba, ideges lesz a férjem, ha meglátja, és nem lesz mire hivatkoznom, de én olyan eufórikus állapotba kerültem attól, amit eldöntöttem, hogy kitört belőlem a zokogás, bementem a konyhába, lerogytam a heverőre, az öklömet harapdáltam, és már nem gondoltam rá, hogy majd kialszom magam, nem érdekelt az idő, amely mindent felépít, és új esélyeket hoz, hanem az idő érdekelt, amely mindent elpusztít.

            Hazautazás előtti éjjel végigmegyek a házon, megnézem az alvókat. Arra gondolok, ilyen lehet, végre mindenki saját magával lesz elfoglalva. Csak testek, amik egymásra törnek, összezúzódnak az igyekezettől, párolog belőlük düh és kétségbeesés, megnőnek és eltávolodnak, s ha olykor elérem őket, úgyis ellöknek maguktól.

            A szánk szélén kiüt a méreg habja, bugyborékol, ahogy majd a vér is, hosszúakat pislogunk, látásunkat roncsolja a folyamat, Boglárka észrevesz egy aprócska fényt a szememben, ami fölébreszti benne a bizonyosságot, mégiscsak látható volt előre, ennek így kellett történnie, mindez már régebb óta eldöntetett, hogy koncentrikus köreinket mindig egyazon középpont körül róttuk, és végül ez a centrum rántott magába engem, de ha mégsem, úristen, még utoljára belém vághat a felismerés, ha mégis mindent rosszul értelmeztem, és a jelek épp ellenkező okból jöttek, mi van, ha nem teljesítettem alapvető kötelességemet, és mentettem meg a lányokat a saját anyjuktól?

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. március 11.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szerkesztőségi információ - címváltozás Több száz program a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásáronDarvasi László és a Magyar sellő BékéscsabánKonferenciával emlékeznek Oláh Jánosra a PIM-ben
Ütőér
Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái
Versek
Tóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiakHodossy Gyula verseiLackfi János: A húsvirág zsoltára
Prózák
Szil Ágnes: Egyforma, ugyanolyanTóth László: A fiatalember csúcsformábanDragomán György: Vulkánvizes lágytojásZombimedvék támadtak a migráns selyemfiúkra
Kritikák
Az azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújraHideg bűnök - Székely Csaba: Idegenek
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA