Prózák

 

 13.Herny__k_Zs__ka.JPG

 

Hernyák Zsóka

 

Tobzoska

 

Szerencsére még azelőtt elvesztettem az eszméletem, hogy láthattam volna, hogy a síkos, pikkelyes, fekete lény kicsúszik belőlem. Csak fájdalmat éreztem előtte, először apró alhasi görcsök formájában, majd erősebb, kínzó lökésekként, de nyomni, mivel nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell tennem, nem nyomtam. A gyíkszerű, halva született lény, ahogy később mondták, nem volt egészen emberi, de állatszámba sem ment, összegömbölyödve talán egy tobzoskához hasonlított leginkább. A fekete páncél, ami a testét borította, olyan kemény volt, hogy lágy és kellemesen emberi részeiről nem tudtak beszámolni. De szeme volt, kérdeztem, talán igen, válaszolták, én pedig csuklottam egyet, jelezve, hogy jobban tettem volna, ha nem kérdeztek semmit. Azóta mindent megtettem annak érdekében, hogy pótoljam a mulasztásom. Az ilyesmit, ha iszonyatos is, ha nincs is kedvemre, jobb látni, jobb megvizsgálni minden oldalról, hogy aztán a későbbiekben visszatérő rémálmokban beazonosítható alakot ölthessen, gondoltam, és kutatni kezdtem. Megfigyeltem az állatkertekben alvó és futkosó tobzoskákat, a természetfilmekben táplálkozó és szaporodó tobzoskákat, és mivel a környékünk nem természetes élőhelye a pikkelyes páncélú állatnak, a szabadban sunyin bujkáló sündisznókat is számba vettem. Amit szerény ismereteim alapján biztosan állíthatok, az az, hogy a tobzoska nem, vagy csak nagyon ritkán tanyázik női méhekben. Volna-e rá mód, kezdtem, de az eltorzuló arcokból ítélve, vagy mód vagy hajlandóság nem mutatkozott arra, hogy ellenőrzött körülmények között újra kinyomjak magamból egy ilyen lényt. Kérem, értsék meg, hogy ebbe belepusztulok, tettem hozzá, és a hallgatás, ami válaszul érkezett jelezte, hogy a legjobb megoldás számomra ez lenne. Meghalni mégsem lenne legjobb, döntöttem el két heti álmatlan forgolódás után, és jobb ötletem nem lévén a nappali szoba közepére állítottam a kengyeles széket. A székbe ültem, a lábaimat a kengyelhez szíjaztam és becsuktam a szemem. Mikor kellőképpen ellazultam, az alhasi fájdalmakra gondoltam. Először néhány percenként jöttek az apró fájások, majd erősebb, minden hasi szervet összeszorító görcsök következtek. Már tudtam, lévén gyorsan tanulok, hogy most kell nyomnom, ezért a térdemet a mellkasom felé húztam és megfeszítettem a hasam izamit. Éreztem, ahogy az erek a bőröm alatt megfeszülnek és elpattannak, de kitartóan nyomtam tovább. Néhányszor megkísértett a gondolat, hogy elveszítsem az eszméletem, de tudtam, hogy nem sok van már hátra, úgyhogy rendületlenül erőlködtem tovább. A sűrű feketeségben apránként cserépszerű alakzatok rajzolódtak ki, majd megjelent egy gömbölyded forma, ami akár egy hajlott páncélos hát is lehetett. Nyomtam egy utolsót, és már láttam is az apró, összegömbölyödött lényt, ami a sűrű feketeségben lebeg mozdulatlanul. Mégis inkább ő mint én, gondoltam, és kinyújtottam felé a kezem. Nem volt egészen emberi, de állatnak sem mondanám ezt a kemény és hideg beazonosíthatatlan formát. Remélve, hogy valahol szét tudom feszíteni, repedést kerestem a kemény páncélon. Látnom kell, ordítottam rá, és mintha megérezte volna, apró hasítékot kínált felém kőkemény bőrén. A hasítékba dugtam a körmöm, és feszíteni kezdtem, a szemére voltam kíváncsi, hogy van-e neki, és ha igen, akkor olyan-e mint az enyém, vagy fehér és vizenyős, mint a halottaké általában. Tovább hatoltam a repedésbe, és éreztem, hogy a látszattal ellentétben a halott lénynek lágyabb részei is vannak, és így talán, reménykedtem, szeme is akadhat valahol, amiben megnézhetném magam. A rés egyre csak tágult, már könyékig sikerült beléhatolnom, és ha már idáig eljutottam, gondoltam, hát bebújok egészen. Kihúztam a kezem a repedésből és fejjel előre benyomultam a korábban tobzoskának hitt lénybe. Lágy és vizenyős sötétségben találtam magam, úszni kezdtem és közben nézelődtem, hátha valahol megpillantom a szemét. Csak látni szeretném, kiabáltam a vákuum-szerű sötét űrbe, de a hallgatás, ami válaszul érkezett jelezte, hogy nem számíthatok segítségre. Jobb ötletem nem lévén úszni kezdtem az a pont felé, ahol emlékezetem szerint belebújtam a lénybe, de nem láttam a hasítékot. Rémültem kapkodtam a fejem, és egy idő múltán a távolban már derengeni látszott egy halványsárga, pulzáló folt. Kiutat remélve a fény felé vettem az irányt, de minél inkább erőlködtem, annál távolabbinak tűnt. Kérlek, kérlek, nem én tehetek róla, sírtam a lágy és nedves sötétségbe, ami válaszul összehúzódott, és megpróbált kivetni magából. Én pedig elernyedtem és ösztönösen hagytam, hogy tegye a dolgát. A sárga folt egyre csak közeledett, hát összegömbölyödtem, hogy biztosan kiférjek rajta. Fejjel előre közelítettem a réshez, ami jóval keskenyebbnek tűnt, mint amikor bebújtam rajta. A rés mögött, odaát egy zöldes barna szempár meredt rám kíváncsian, és mivel tudtam, hogy jobb látni, mint később elképzelni, erőt vettem magamon, és visszameredtem rá.

 

Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.


Főoldal

2018. november 16.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png