Rhédey Gábor
Pontok
Éva általában este tíz körül érkezett, miután lefektette a gyereket. Volt saját kulcsa, így nem kellett lemennem érte - a kaputelefon egy ideje nem működött. Mire megjött, már megvacsoráztam. Ő csinált egy salátát, ha addig nem volt ideje enni. Mikor épp kedvünk volt, kinyitottunk egy üveg bort. A sört nem szerette. Tévéztünk kicsit, mielőtt ágyba bújtunk. Általában tehetségkutatókat néztünk. Sosem kommentálta a versenyzőket. Csak miután megvolt a szavazás, mondott néha olyasmit, hogy az előző jobb volt, vagy hogy igazán továbbjuthatott volna. Miután szeretkeztünk, az oldalára fordult. Mikor reggel felébredtem, már elment dolgozni.
A gyerekével sosem találkoztam. A fiú öt-hatéves lehetett. Csak egy képet láttam róla a telefonján. Azt mondta, hasonlít az apjára. Éva pénztáros volt egy diszkontban. Ahhoz képest nem éltek rosszul. Néha hétvégén is be kellett mennie, de azt lebeszélte a főnökével, hogy csak délelőttönként számítsanak rá. Amíg együtt voltunk, sose jártam a lakásában.
Nálam akkoriban újult ki az éjszakai szorongás, ami azután jelentkezett, hogy Zsuzsi elhagyott. Három évet voltunk együtt, így aztán nehezen aludtam el egyedül. Néztem a kiürített szekrényt az ágyam lábánál, és arra gondoltam, hogy ennyi volt. Néha ivással próbálkoztam, néha áthívtam egy-két barátot, de általában csak tévéztem vagy olvastam, amíg el nem fáradtam. Aztán lefeküdtem, és elaludtam, ha épp szerencsém volt. Ha nem, akkor még órákig forgolódtam.
Évával egy társkereső oldalon ismerkedtem meg. Két fényképe volt fent: egy olyan, amin vagy öt évvel fiatalabb, és egy olyan, amin a gyerekével van. A fiú még kicsi, a játszótéren állnak, télikabátban. Mosolyognak a kamerába. Biztosan a gyerek apja készítette a képet. Egyszer megkérdeztem Évát, milyen ember a volt férje. Egy faszkalap, mondta, és felszúrt egy adag rukkolát a villájára. Nem tudom. Azokon a képeken boldognak tűnt. Ezért is írtam rá.
Először egy cukrászdában találkoztunk, valamikor tavasszal. Egyszerű ruhát viselt, a száját kirúzsozta. Látszott rajta, hogy régóta nem randizott. Hogy megnyugtassam, mondtam neki, hogy én sem. Krémest ettünk. Nem beszélt sokat, de azt megtudtam, hogy szereti a kutyákat, Olaszországban volt nászúton, és hogy azért hagyta félbe az egyetemet, mert terhes lett. Nem is tudom, miért, de azt mondtam neki, hogy tolmács vagyok, pedig akkor már egy éve nem dolgoztam. Amikor ez később kiderült, nem mondott rá semmit.
Miután felkelek, iszom egy kávét, eszem egy zsemlét felvágottal, aztán folytatom a forgatókönyvemet. Egy alkoholista orvosról szól, aki szívtranszplantációkat végez szomorú embereken. Még nem tudom, mi lesz a vége, ezért lassan haladok. Ha végképp nincs ötletem, elmegyek futni.
Egyszer Évának szabad lett a hétvégéje, mert az anyjánál hagyta a gyereket. Kocsiba ültünk, és felmentünk a Normafához. Hűvös volt már, ősz, de szépen sütött a nap. Sétálgattunk, és semmiségekről beszélgettünk. Évának feltűnően jó kedve volt, fogta a kezem felfelé menet. Nem nagyon találkoztunk senkivel. Mikor megálltunk valami pavilonnál, nagyon megkívántam. Kigomboltam a kabátját, és becsúsztattam a kezem a pulóvere alá. Császározták, a heg ott volt a hasán. Körbenézett, aztán elővette a farkamat. A kilátóba már nem mentünk fel.
Néha még megnézem Zsuzsi képeit a Facebookon. Mindig megráz a szépsége. Én másképp emlékszem rá. Nem csúnyán, nem kócosan. Csak másképp. Olyan, mint egy tárgy, amit megszoktam. Ez az ember, ez a mosoly: nem ismerős.
Az egyik héten elmentem egy lakáskoncertre. Nem messze, csak a vár túloldalára. Vittem egy üveg bort, és megkerestem a házszámot. Kicsit náthás voltam, csúsztak az utak, mert minden lefagyott. De végül is odaértem. Nagypolgári lakás volt, a szobák közti ajtókat kinyitották, hogy jobban elférjünk. Ahogy néztem, mindenki fiatalabb volt nálam, de nem zavart. Éva aznap nem ért rá, beteg lett a gyerek. Nem ismertem sok embert, de a zene egész jó volt. Persze volt pár gyengébb szám, de a hangulat sokat dobott az egészen. Miután vége lett, még páran ott maradtak. Kicsit berúgtam.
Zoéval akkor találkoztam, amikor egy újabb pohár bort akartam tölteni magamnak. Ő is odajött az asztalhoz, amin az italok voltak. Milyet szeretnél, kérdeztem tőle. Fehéret. Az baj. Tessék. Á, idd csak meg. Nem, kösz, nekem elég volt. Elvette. Megkérdeztem, mivel foglalkozik. Azt mondta, színész. Tényleg? Igen. És te? Mondtam, hogy forgatókönyvet írok. Aztán még másról is beszélgettünk. Mikor nevet, nyálbuborékok pattannak szét a szája sarkában. Még elvittem egyszer kávézni, aztán felhívtam Évát.
Zoé hat hónapja lakik nálam. Azóta nyugodtan alszom. Elkezdtem állást keresni, most megint van kedvem dolgozni. Azt mondja, be kell fejeznem a könyvem, én pedig biztosra veszem, hogy be fogom. Csak most nem annyira fontos. A nyáron Portóba utazunk, mert Portugália most a legizgalmasabb hely, ahova Európában mehet az ember.
Múlt héten épp úton voltunk hazafelé, amikor eszünkbe jutott, hogy még nem vásároltunk. Megálltunk egy diszkontnál. Már felpakoltunk a szalagra, amikor észrevettem, hogy Éva ül a pénztárban. Zoé a telefonját nyomkodta. Mikor ránk került a sor, Éva arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A pontokat gyűjti, kérdezte, amikor fizettem. Olyan volt, mintha egy medence alján ülnék, ő pedig a partról kiabálna. Gyűjti? Nem, mondtam. Nem gyűjtök semmiféle pontokat.
Szanatórium
Tibi már nem az orrát piszkálja, hanem láthatatlan kavicsokat rugdos a linóleumpadlón. Mögöttünk egy hűtőgép zümmög. Mintákat tartanak benne. Csak mi állunk a folyosón: Öcsi, Tibi, Marika meg én. Marika a nővér. Szóval, ki volt? Nem ideges, de azért fenyegető a hangja. Kamasz fiúkkal így kell. A földet nézzük, hallgatunk. Nem azért, mert félünk tőle. Hanem mert szégyelljük magunkat. Persze fél óra múlva már röhögünk az egészen. Öcsi a vállamba öklöz, Tibi pedig, mintha csak véletlen lenne, a vacsoránál fellöki a poharamat. De most még várunk. Várjuk, hogy Marika rájöjjön, egyikünk sem fog köpni. A délután súlyos árnyékai végighasalnak a folyosón. Akkor ennyi, mondja. Mind büntetésbe mentek. És a szüleitek is tudni fognak a dologról. Fellélegzünk. Ezek szerint nem történt nagyobb baj.
Nem tudom, hogy ismertem meg Tibit. Egyszer csak ott volt velünk. Öcsivel az elejétől egy szobában voltunk, az ágya szomszédos az enyémmel. Tibi itt lakik Budán, Öcsi viszont vidéki. Nem tudom, miért, de sokszor elképzelem a házukat. Szakadtnak gondolom: meztelen téglafalak, magasra nőtt fű. Az udvaron egy kibelezett kocsi. Azt hiszem, a képet egy régi osztálytársam házáról mintáztam. Tibiék lakásáról csak egyvalamit tudok: hogy ott világít valahol az éjszakában. Ha este kinézek az ablakon, előttem hullámzik egész Buda. Megnyugtat ez a ragyogás. Mintha lampionokkal szórták volna tele a tengert.
Azért szívás ez az asztma. Szaladgálnál, fociznál, mint bárki más, de alig, hogy futsz pár métert, rád tör a roham. Olyan, mintha valaki csavarna egyet a torkodon. Hiába veszel levegőt, nem tölti meg a tüdődet. Egyszer elmentünk unokatesóimmal a strandra. Azt próbáltuk, hogy ki bír tovább a víz alatt maradni. Én jöttem fel legkésőbb, kapkodva szedtem a levegőt. Amikor jön a roham, az is ilyen. Csak pár perc helyett fél napig tart.
Az viszont jó, hogy nem kell suliba járni. Vagyis kell, de az itt más. Jön egy tanárnő, aki órákat tart. De nem nagyon osztályoz. Totál vegyes a társaság, van, aki idősebb, van, aki fiatalabb. Így nem lehet tanítani. De nem ezért maradtam le, miután visszamentem a rendes suliba. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Anyám hiába szidott, könyörgött. Nem csináltam. Az iskola csak arra jó, hogy ha gáz van otthon, legyen hova bemenni. De a szanatórium más. Annak sosincs vége. Össze vagy zárva a többiekkel, úgyhogy jobb, ha kijössz velük.
A Kispetit sem utáljuk. Csak valahogy jó érezni, hogy erősebbek vagyunk nála. Azért kigáncsolni nem kellett volna. Ezt nem mondom, csak gondolom. Nem tudom, miért nem mondom. Igaz, én ordítottam, hogy kapjátok el, amikor a Kispeti szaladni kezdett. De nem gondoltam, hogy ez lesz belőle: Öcsi gondolkodás nélkül kitette a lábát, a Kispeti pedig felbukott. Amikor nem hagyta abba az ordítást, tudtam, hogy baj van.
Gyakran látunk vért. Én már csak röhögök rajta. Hetente szúrnak minket: vérvétel, injekció, teszt. A teszt a legrosszabb. Két sorban allergéneket csepegtetnek az alkarunkra, aztán egy tűvel felkarcolják alatta a bőrt. A vér elkeveredik az áttetsző folyadékkal. Nem szabad mozgatni, se vakarni. Fél óráig ülünk így. Közben rohadtul csíp és viszket. Ha közösen vizsgálnak minket, gyakran ökörködünk. Mikor a nővér egyszer nem figyelt oda, Tibi úgy meglökött, hogy lefolyt az egész. Újra kellett csinálni a tesztet.
Ha jó az idő, kivisznek minket a parkba. Ősszel már hűvös van, elszoktunk tőle a fűtött szobákban. Néha meglépünk a többiektől, és birkózunk kicsit. Öcsi a legerősebb, ezért ő a bíró. De azért néha ő is beszáll. Elkapjuk egymás vállát, derekát, próbáljuk földre vinni a másikat. Pár percig tart az egész, aztán elfogy a levegő. Az arcunk vörös lesz, röhögünk, de még azt se bírunk rendesen. Egyszer Öcsi úgy földhöz vágott, hogy napokig fájt a vállam.
Nem tudni, milyen nap van. Csak lemegy a reggeli, a suli, a vizit. Mikor anyám nem tud jönni, becsapottnak érzem magam. Sírok. De mire visszamegyek, letörlöm a könnyeimet. A Kispeti akkor is sír, ha jönnek hozzá. Nem engedi őket, könyörög, hogy vigyék haza. Pedig ha valakinek láza van, az nem mehet ki a szüleihez, úgyhogy jobb nem sírni. Ha valaki forrónak érzi a homlokát, az csal. Délután mindenki kap egy hőmérőt, de akihez jönnek, az kiveszi, miután a nővér elment. Senki nem akar egy ilyen miatt lecsúszni a családjáról. Csak a Kispeti nem vette ki soha.
Vacsorázunk. Mindenki kiabál. A nap vége van, és egyébként is, az utolsó parizeres kenyereket osztja ki Marika. Ki éhes? Ki akar még? Kispeti felé fordul: te kérsz egyet, dagi? Hamarosan lekapcsolják a villanyt, és kiülünk a folyosóra tévézni. Persze csak fürdés után. A tusolóban egymás mellett állunk, valami kádféleségben, a nővérek ott sikálnak le minket. Csak a nagyobbak fürödhetnek egyedül. Öcsinek már egész bozót nőtt a farka köré. Fröcskölni nem szabad, de néha azért lelocsoljuk egymást. A Kispeti alig mer levetkőzni, mindig utolsónak marad.
Mindenki szekrénye tele van kacatokkal: kifestők, dínók, matchboxok. Néha cserélgetünk is. Kispetinek műanyag cowboyai és indiánjai is vannak. Egész gyerekkoromban egy revolvert akartam sheriffcsillaggal, de sosem kaptam. Filmen láttam csak, hogyan éltek a vadnyugaton az emberek. Kispeti viszont olvasta az egész Nagy Indiánkönyvet. Néha mesél belőle. Hogy az indiánok harmóniában éltek a természettel, és tisztelték az elmebetegeket. Én ezt nem hiszem. De azt tudom, hogy nagyon megtetszett az egyik cowboya. Megpróbáltam kicsavarni a kezéből, de Kispeti nem hagyta. Elszaladt vele. Akkor kezdtem kiabálni. Jöttek a többiek, Öcsi kitette a lábát, Kispeti pedig úgy járt, mint az indiánok.
Fekszem az ágyban, nem kapok levegőt. Már megszoktam. A folyosóról beszűrődik a fény a résnyire nyitott ajtón. Elég lenne szólni a nővérnek, hogy hozza a pipát, de nem mozdulok. Próbálok egyenletesen lélegezni, hogy ne tűnjön fel senkinek. Várom a halált. Persze tudom, hogy nem fogok meghalni, de azért az érzés egészen olyan. Rálátok Kispeti ágyára. Üres. Léptek közelednek a folyosón. Gyorsan lehunyom a szemem, és úgy csinálok, mintha aludnék.
Welcome to Paradise
Elveszem a számtól a papír zsebkendőt, kiköpöm a vért. A matricákkal teleragasztott tükörben alig látom az arcomat. A nyelvemmel kitapogatom a törött fog helyét. Éles. Nem tudom, hogy a zuhanástól vagy a zenétől, de rohadtul fáj a fejem. Ritmusra lüktetnek a vécé falai.
Megtalálom az ajtó, kitámolygok. Ildi a falnak dőlve vár. Bakancs, neccharisnya, fekete miniszoknya és valami piros felső van rajta. Az arca szemcsés, mint egy régi telefonnal készült kép. Nem szól, csak a hónom alá nyúl. Épp, hogy elbír. Gyere, mondja. Kibotorkálunk a tánctérre.
Rám zuhan a zene. Elhangolt gitárok, fémesen kalapáló dob, az énekesből semmit se hallani. Fényszilánkok fúródnak a retinámba. Megtántorodom. A terem félig üres, a hátul állók részegen dülöngélnek, beljebb vad örvénylés: végtagok, szegecsek és színes tarajok hullámzása. Most, hogy kiürült belőlem az adrenalin, kibaszott hülyén néz ki az egész. Az egymást taposó bakancsok alatt sörrel és kannásborral kevert sár. Felnézek a színpadra, de nem ismerem a zenekart. Ildi a lépcső felé húz.
Kínszenvedés felérni. A kocsmaszinten hányás- és izzadtságszag. Elmegyünk a pult előtt - felismerek két arcot. Valamikor együtt tarháltunk Pesten, egy buli után. Amikor összejött a pénz, vettünk egy olcsó bort, és felmásztunk egy ház állványzatára. A szomszédos gyorsétterem neonjai a pofánkba világítottak. Csak ittunk és bámultuk, mint a kibaszott molylepkék.
Odaérünk a helyünkre - Zoli az asztalra borulva alszik, előtte vagy egy tucat sörösüveg. Kattog a csocsóasztal. Valaki rekedt hangon kiabál, egy csaj részegen vihog. Lecsúszom Ildi válláról, a sörpadra. Fáj mindenem. Kérsz valamit? Ja, egy whiskey-t. Elmegy érte. Végignézek magamon: a pólóm kiszakadt, vér száradt a dzsekimre.
Te meg hogy a faszba nézel ki? Rambó áll fölöttem. Kurva jól esne, ha legalább most nem röhögne. De röhög. Ahogy bámulom, a béna tetkói mászkálni kezdenek az alkarján. Lehet, hogy szétütöttem az agyam? Lehunyom a szemem. Mi van, felrúgtak? Befurakszik mellém, nem zavarja, hogy minden mozdulata fáj. Elküldöm a picsába. Ezen is csak nevet. Ne parázz - a zsebében kezd turkálni -, rendbe hozlak, haver.
Ildi két poharat tesz az asztalra. Whiskey, mondja, és leül. Neked meg honnan van pénzed, csodálkozik Rambó. Ildi nem válaszol. Zolit nézi, aki még mindig nem tért magához. Talán meghalt? Ildit nem érdekli. Elveszem a whiskey-t, belebámulok a halványsárga löttybe. Aztán meghúzom. Várjá’! Rambó elém tartja a kezét. Szétterpesztett tenyerén egy elmorzsolódott bogyó. Ez tuti elmulasztja a fejfájásod. Ildi épp nem figyel. Elveszem a cuccot, és leküldöm a maradék piával.
A whiskey-t mintha az ördög izzadta volna. Káromkodnom kell. Ildi még mindig nem néz rám. A fogad is kiverték, kérdezi Rambó. Nem válaszolok, úgyis látja. Röhög. Te aztán megkaptad. Leáll a kattogás, valaki nyert a csocsónál. Hangos üvöltés. A részeg csaj megint vihog.
Hugyoznom kell. Megpróbálok felállni, de nem nagyon sikerül. Ildi észreveszi, odajön, hogy segítsen. Hátrafelé, a retyókhoz akar vinni, de én inkább kimennék. Megállunk. Kell egy kis levegő, mondom neki. Fintorog. De azért elkísér. Megfordulunk, és kitámolygunk a kocsmából.
Odakint az emberek kis csoportokban cigiznek. Összehúzzák magukon a kabátjukat - kurva hideg van. Ettől kicsit kijózanodom. Felnézek az égre. Szart se látok. Mi van, itt akarsz brunyálni? Megyünk tovább. Megkerüljük a kocsmát, itt már sötét van. Ildi nekitámaszt a falnak, mint egy zsák szemetet. Szarul vagy? Eléggé. Nem tudom, hogy sajnál, vagy idegesítem. Megsimogatom a haját.
Állunk egy jó darabig. Zúg a fejem. Na jó. Ildi indulni akar, de elkapom a karját. Látom, hogy fázik. Magamhoz húzom. Verejték, bőrkabát és valami édes parfüm szaga. Megcsókolom. A nyelve csapkodni kezd a számba. Öklendeznem kell. A kezem lecsúszik a seggére. Érzem, hogy felizgul. Az övemmel kezd babrál. Nincs erőm megállítani. A hideg bevág a sliccemen - benyúl a gatyámba. Felfordul a gyomrom. Ellököm, és a földre hányok. Vöröses kása csattan szét az apró, fagyott kavicsokon.
Baszd meg! Normális vagy? Undorodva néz. Még nem tudok beszélni, amikor ott hagy. Nem baj. Miután végeztem, megtörlöm a számat a dezskim ujjában. Rohadt élet. Forog velem a világ. Kicsit ott maradok a falnál. Az égről lehullottak a csillagok. Összeszedem magam, aztán elindulok visszafelé.
Nem megyek be a klubba. Átvágok a HÉV-megállón a panelek felé. A sínen punkok söröznek. Majdnem kitöröm a bokám a köveken. Átmegyek az úton, a telep körüli füves placcra. Sötét van, és olyan, mintha itt hidegebb lenne. Találok egy padot, leülök. Tompán, de már látszanak a csillagok. Jól van. Csak most jut eszembe, hogy a bogyót is kihánytam a többi szarral együtt.
Ahogy a paneleket bámulom, eszembe jut, hogy van a közelben egy bolt. Május elsején mindig hepaj van a városban. Az emberek kijönnek a parkba, van körhinta és céllövölde is. Meg vattacukor. A szülők elhozzák a kölykeiket. Mi is kijártunk. Apámnak a boltban vettünk sört, mert ott olcsóbb volt, mint az árusoknál. Emlékszem, egyszer még nem volt teljesen készen, amikor megkértem, hogy lőjön nekem egy plüssfigurát. Azt? De hát rózsaszín. Nem baj. Rendes volt, az összes apróját elbaszta, hogy megszerezze. Örültem. Az egyik kezemben az elefánttal, a másikban anyám kezével sétáltunk a fák alatt. Akkor még ő is élt.
Fázom. Ideje visszamenni. Mikor odaérek, Zoli már nincs az asztalnál. Rambó Ildivel smárol. Nézem őket. Aztán sorban megemelem az asztalon hagyott üvegeket. Az egyik alján még lötyög egy kis sör. Megiszom. Kifelé menet megszólal a Green Day. Az első punk szám, amit valaha hallottam. Welcome to Paradise. Megyek, hátha megtalálom.
Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.
