Prózák

 

 4.V__ri_Attila.JPG

 

Vári Attila

 

Nagyanyám kalandjai

          

Nusika nagyanyám élő példája volt annak, hogy egyes öregembereknél a valóság és álomvilág között olyan keskeny az átjáró, mintha nem is létezne. Így összemosódtak napi teendőinek tárgyai a köznapi léten túli látomásokból, s talán olvasmányaiból is származó élményeivel, s ettől a környezete akár azt is hihette volna, hogy hiányzik egy kereke. De nem tartottuk hibbantnak. Valójában csak annyi történt benne is, mint a társadalomnak, a külvilágnak, általa régen kizárt embereiben. Rávetítette az elvárhatót, a váratlanul valósan fennállóra. Látomás-halandzsái voltak. Számára megdönthetetlen valóság volt az, hogy ezer év diktátorai hemzsegnek körülötte, belakják nyári konyháját, s még abba is beleszólnak hatalmi szóval, hogy hányig kell, hogy számoljon a forrásban lévő víz mellett, hogy csészébe kaparható, valódi lágy tojást reggelizhessen.

Tudását, de indulatait is, egymondatos szóbeli önéletrajza szerint, a grófi palota cselédtraktusán és a dolgozók esti iskolájában szerezte, ez utóbbi segítségével sikerült okleveles tanítónőként végigbosszankodnia felnőtt élete legszebb éveit.

Akik felületesen ismerték, azok meg akarták menteni, vagy pedig kizökkenteni léte süllyedő Atlantiszából.

Nusika nagyanyámat a szomszédasszonya meg akarta téríteni, s magával vitte egy szekta, a Jézus Híveinek Szent Grál Egyháza egyik istentiszteletére. Erről hátralévő éveiben különböző változatokat mesélt, de a szertartáson hallott dolgok miatti dühe lényegében nem sokat változott.

– Megmondtam nekik a magamét. Még hogy a Szent Grál, amit élő ember még sohasem látott, hogy az egy gyémánt kehely. Egy fenét. Úgy hazudtak, mint a sarki hentes. Ki hallott olyan nagy gyémántról, amiből akkora kelyhet készíthettek volna, hogy azon a bizonyos széderestén, az Utolsó Vacsorán, tizenkét szegény, földhözragadt zsidó abból igya a bort – pufogta dühösen.

Nusika nagyanyám kezét, Jani nagyapám halála után, özvegysége harmadik évében, még jóval a születésem előtt, megkérte a sarki hentes, amire az volt a válasza, hogy meg kell fontolni a dolgot, s hétvége lévén, meghívta vasárnapi ebédre.

– Na, akkor válasszon nekem egy kiló szép darab marhahúst, levesnek, vadashoz valót – mondta kérőjének.

Nusika nagyanyámnak volt egy régi kétserpenyős konyhamérlege. Az egyik tányérra rátett egy kiló bontatlan csomagolású cukrot, a másikba a frissen vásárolt húst, ami szinte az égbe repült a súlytalanságtól, annyira nem volt éppen egy kiló, pedig egy kiló tíz dekáért fizetett.

– Az a gazember nem tudta megállni, még egy ilyen fontos esemény alkalmából sem, hogy át ne verjen. És vasárnap beállított egy csokor filléres, félig hervadt őszirózsával, amit vele együtt dobtam ki az utcára.

Szóval baja volt az összes csaló hentessel, a kereszten haldokló Krisztus vérét felfogó, korábban borospohárként szolgáló Szent Grállal, de ezen a haragján kívül Nusika nagyanyámnak düheit öngerjesztéssel fokozó könyvgyűjteménye is volt.

Csupa dedikált könyv.

 Az egyes számú könyv:

Adolf Hitler: Mein Kampf. Dedikált példány. Az első oldalon ez állt: „A legdrágább Nusikámnak, a világtörténelem legnagyobb gondolkodójának könyvét, azzal a szívbéli vággyal, hogy megértse belőle korunk nagyszerűségét.

Heil Hitler!, a te Janid, 1940 karácsonya.”

A kettes számú könyv:

Sztálin művei I. Dedikált példány. Az első oldalon ez állt: „A legdrágább Nusikámnak, a világtörténelem legnagyobb gondolkodójának könyvét, azzal a szívbéli vággyal, hogy megértse belőle korunk nagyszerűségét. Sztálin elvtárs műveinek magyar fordítása az orosz kiadás nyomán készül, amelyet a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának határozata alapján a Marx-Engels-Lenin Intézet ad ki, s amelynek I. kötete 1946-ban jelent meg. A magyar kiadás a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata alapján jelenik meg. Nyomtatta a Stephaneum nyomda, Budapest.

Szabadság! Sztálinnal a sztálini úton, a te Janid, 1950 karácsonya.”

A hármas számú könyv:

 Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Szikra, 1950. Dedikált példány. Az első oldalon ez állt: „A legdrágább Nusikámnak, a magyar történelem legnagyobb gondolkodójának könyvét, azzal a szívbéli vággyal, hogy megértse belőle a kommunizmushoz vezető utunk nagyszerűségét.

Rákosival előre! a te Janid, 1951 karácsonya.”

Jani nagyapám forradalmi heve miatt Nusika nagyanyám kispolgári ellenforradalmárnak vallotta magát, mert meg volt győződve arról, hogy polgári-, proletár- és választófülkei forradalmak után, mindig valamiféle teljhatalmú nagyúr kerül hatalomra, s a zűrzavarok után a tömegek tapssal fogadják a Caesar, a Duce, a Führer, a Caudillo, a Sztálin, a Tito álnéven hatalomra kerülő diktátorokat.

– Mintha mindenik diktátor szégyellte volna még a szülőanyja előtt is, hogy ő az a szörnyeteg. Azért volt ragadványnevük, azért választhattak álnevet, mint a maffiózók s a középkori rablóbandák tagjai – mondta. – Bár nem is kell csodálkozni azon, hogy a Caudillo, a spanyol diktátor rövidített egyet.

És mutatta is azt a füzetlapot, amire kiírta Franco teljes nevét:

– Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade – képzeld el, ha ezt a hosszú nevet kellett volna az „éljen Rákosi” mintájára skandálniuk a spanyoloknak.

És ott volt még könyvei között Kádár János Válogatott beszédek és cikkek 19571975, dedikált példány, s mindenek fölött, mint a tromf ász a kártyában, lila papírborításban a lánykorában szerzett füzetecske „A kis gentleman kézikönyve”. Selyemszalag volt könyvjelzőként betéve a lapjai közé, s ahogy véletlenül leverte Nusika nagyanyám, a polcról, éppen ott is nyílt ki, s két vastag betűs címen akadt meg a szeme: HOGYAN CSÓKOLJUNK KEZET? És a szemközti oldalon: HÖLGYEK KÖSZÖNTÉSE LÓHÁTRÓL…

Ez utóbbi fejezetcím miatt nem is csoda, hogy nagyanyám némileg lófüggő volt.

Nusika nagyanyám, amolyan régimódi háziasszony, olyasmit tudott, amit rajta kívül senki más. Félszemmel tudott aludni, miközben a másikkal mindent látott, ami a környezetében történt. Ennek egyetlen hátránya az volt, hogy összekeverte az álmait azzal, amit éber fél szemével látott.

Így láthatta például, hogy a gyümölcsöstálban felejtett szőlőfürtökről rajzó muslicák átrepültek a való világból a behunyt szemhéjára kirajzolódó álomra, s ebből pontosan tudta, hogy mi is történt percekkel korábban az utcánkban. Biztos volt benne, hogy a törött orrú szobor köré ültetett aranyesőbokrok, olyan pukkanással, mintha pezsgőt bontottak volna, kilőttek a földből, s körözve, mint a leszállni készülő madarak, megtelepedtek a fekete kátránnyal telített villanyfákon.

Nusika nagyanyám nem csodálkozott azon, hogy kertvárosi utcánkban, ahol a kutyasétáltatók miatt az aszfaltrepedésekben még az igénytelen parlagfű sem élt meg, hirtelen ligeti sétányt teremtett az őszi elmúlás, oltóalannyá alakítva a vasútállomási váróteremszagú póznákat.

Ő tehát tudta, hogy nem a gömbakácok haldokolnak októberben, mint a szomszéd utcában, ahol a sárguló őszben a nyár porától szennyes ruhaként lógó akáclevelek kornyadoztak, mert itt, vakító sárgán, a tavaszi aranyágvesszők tomboló fényei telepedtek meg az összevissza lógó villanydrótok és telefonkábelek helyén.

Így keveredtek össze képzeletében és azonnali beszámolóiban is a nyári konyhában tárolt régi pezsgősüvegek hajdani pukkanásai a villanypózna-szagú petróleumlámpával, éppen ezért Nusika nagyanyámnak, az éber-álomlátónak, az ősz is tavasz volt, de akár a téli hónapok is didereghettek bármikor a mondataiban, még július közepén is, a polc alá száműzött, kicsorbult szélű, régi porcelántál fehér öblében.

Bizonyíthatatlan, de a Szent Grállal való személyes, mi több, bensőséges kapcsolata miatt, mint később majd kiderül, még azok is, akik csak egyszer látták, érezhették, hogy nem közönséges halandó.

Nusika nagyanyám olyan adottságokkal rendelkezett, amilyennel rajta kívül senki. Anélkül, hogy bárki észrevette volna rajta a változást, képes volt lepkévé, sündisznóvá, de akár oroszlánná is változni. A lepkelétet nagyon szerette, azt mondta, hogy hihetetlenül szép a levelek fonákján nézni a déli Napot, s hogy nincs finomabb ital, mint az a harmatcsepp, amit hajnalban a hortenzia szirmairól ivott.

Csak lehunyta fél szemét, s már ott röpködött a georgina rózsák bordó buksi fejű virágain, esetleg éhes sünként csigákra vadászott a veteményeskertben. De emberi alakban is szívesen kóválygott, főként magasabb körökben, mert azt mondta, jobban szereti a diktátorok környezetét, mint a köznapi emberekét.

– Azok nem hazudoznak össze-vissza, mint a hentesek, akiknek egy kilónál tíz dekát csal a mérlegük.

Volt látogatóban Napóleonnál Szent Ilona szigetén, de találkozott Batu kánnal is, közvetlenül az után, hogy a balkáni kis-Sztálinnál, az albán Enver Hodzsánál járt.

Ezek persze összefüggésben vannak a többnyire politikai kiadványokból álló könyvtárával.

Nusika nagyanyám kitűnően sakkozott volna, de mint tudjuk, lófüggő volt. Csak akkor győzte le a szomszédunkban lakó nagymestert, ha eleve hátrányos helyzetből indulhatott. Szinte repdesve várta, hogy leüssék a lovait, nehogy hozzájuk érjen véletlenül. Ha csak néhány gyalogja maradt s a király és a királynő, akkor olyan ismeretlen védelmeket, támadásokat mutatott be, hogy Rubin úr egyik játékmenetét le is közölte a nemzetközi sakkszövetség lapjában. Normál játszmában, ha még a sakktáblán álltak a lovai, képtelen volt győzni. Sőt, bizonyos esetekben el is aludt, horkolva lépegetett össze-vissza, néha a sakktábla mellett is, mintha gombfocizna. Ennek oka az volt, hogy csak éppen meg kellett érintse a huszárt, amit ő az egyszerűség kedvéért lónak nevezett, s már hallotta is a nyerítést, ami mély álomba kergette.

– Esküszöm, hogy igazi táltos. Szárnya van, parazsat eszik, és tüzet okád, és elvisz az asztaltól, vissza, valahová az ifjúságomba – magyarázta, hogy mi is történik vele, hogy alapállásból miért sakkozik olyan bénán, mint aki még a lépésekkel sincs tisztában.

Egyik alkalommal, amikor engem tanított volna sakkozni, véletlenül megérintette a fehér lovat, s bár testileg mindvégig mozdulatlanul a helyén maradt, láttam, hogy az a táltos elrepíti végleg ebből a világból.

Éppen nem volt semmi dolga. Egy kidobásra szánt babafürdőkádba előzőleg beáztatta sós vízbe az eltenni való uborkát, s mert a kimosott és száradó befőttesüvegek, törlőruhára helyezve, szájukkal lefelé fordítva elfoglalták szinte az egész konyhaasztalt, ezért az én tenyérnyi zseb-sakkommal játszottunk volna, s nagymama, attól való féltében, hogy leveri a bábokat, addig-addig ügyetlenkedett, hogy hozzáért a sakktáblán, ahogy mondani szokta, a „szellemi allergiát” okozó fehér lóhoz, és elrepült.

Hát ilyen volt az én nagyanyám.

Bármilyen hihetetlen is, de nagyanyám, az egyik nürnbergi beszéde alatt, úgy vágta orrba Adolf Hitlert, hogy az orra akkorára dagadt, mint egy sósuborka, és olyan színű lett, mint a köménymagos ecetes cékla leve.

Nagymamát az bosszantotta fel, hogy a Führer, több mint százezer ember előtt azt állította, hogy az uborkák közé nem kell vöröshagymakarikákat, mustármagot, feketeborsszemeket tenni, s forró ecetes víz helyett csak sós víz kell az üvegbe és egy hatalmas karéj kovászos kenyér.

– Esetleg némi kapor – mondta a Führer, és akkor vágta orrba nagyanyám, mert félreértette azt, amit dühösen, torkaszakadtából üvöltött a náci vezér, ami úgy hangzott, mint valami indián harci riadó – dill, dill – mert nagyanyám meg volt győződve arról, hogy dilist akart mondani, mert a német kapor szót nem értette. Úgy hangzottak Hitler szavai, mint valami csúfolkodás, ami csupa ikerszavakból áll, s azt hihette, hogy Hitler Adolf, talán lenyelte az utolsó szótagot.

– Dilldilldill…

Ez elvi vita volt. hiszen nagyanyám szerint Hitler nem szerette sem a savanyúságot, sem az öntetes salátákat.

 – Dilldilldill – hangzott fel újra, amit nem értett, mert a nagyanyám csak annyit tudott németül, amit egy hamisítvány bécsi tánctanár mondott neki a pesti Városliget egyik homokkal felszórt sétánya mellett, amelyet csak sétalovaglásra lehetett használni abban a korban. Azt mondta, az önmagát Amadeusként bemutató fickó, hogy „Ich liebe dich”.

Nusika nagyanyámnak a nácik elleni antifasiszta harca aznap történt, amikor láttuk, hogy kiszedi a hátizsákomból a búvárszemüvegemet, posztópapucsára fel akarja erőszakolni a békatalpamat, aztán eltűnik a nyári konyhában, ahonnan olyan ecetszag áradt, amitől ájultan estek le a diófáról a mogyorós pelék, a kóbor macskák és a beszélő mátyásmadarak. És persze, ehetetlenné savanyodtak a szomszédban a leszedetlen gyümölcsök is.

A nyári konyhában, befejezhetetlen sakkpartikon kívül, világ- és európai csúcstalálkozó szokott lenni, természetesen csak akkor, ha nagymama is úgy akarta. Éppen tormát reszelt a törött fülű pléhtálba, amikor meghallotta a lánctalpak csikorgását, de azt hitte, hogy csak az edény csúszkál a műkő konyhalapon. De egy terepszínű álcázó hálót viselő tankon Joszif Viszarionovics Dzsugásvili, közismertebb nevén Sztálin érkezett, aki éppen itt akart találkozni Ézsajás bácsival, a környék legjobb suszterével. Ugyanis Sztálinnak hatalmas tyúkszeme miatt nehezére esett a járás, ha csak tehette, ülve végezte felelősségteljes munkáját. Még a kivégzésekre is egy antik kaukázusi kecskefejő székről szokott parancsot adni. Szóval, áldozatai számát tekintve elmondhatjuk, hogy rengeteget ült. Ennek viszont aranyér lett a vége. Kézzel varrt, kesztyűbőr sétacipőt akart, de Ézsajás azt válaszolta, hogy csak abban az esetben hajlandó Sztálinnak dolgozni, ha előbb kifizeti azt a hatévnyi kényszermunkát, amit cipész létére szénbányászként, az Északi Sarkkörön túl végzett. A tyúkszem tehát maradt, de az aranyérre nagyanyámnak volt népi gyógymódja. Azt mondta, hogy belsőleg, azaz langyosra készített, áztatott teaként hat a következő füvek keveréke: cickafarkfű, benedekfű, gyújtoványfű, gyermekláncfűgyökér, kutyabengekéreg, ezerjófű, papsajtlevél, rebarbaragyökér és füstikefű.

– Mindegyik azonos mennyiségben, nem külön-külön, hanem keverékként – magyarázta Dzsugásvili úrnak, amiből látható, hogy valóságos füvesasszony is volt. Aztán a generalisszimusz tölgyfalombokkal díszített váll-lapjára tekintve mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott: – Hoppá, ott van még a tölgyfa is. Akarom mondani, a cserefa. Annak a kérge, fürdővízbe áztatva, csökkenti azt a kínzó fájdalmat. Hideg vízbe áztatva!! – kötötte a lelkére.

Folytatta volna, de hát a berchtesgadeni sasfészek, ahol abban a pillanatban megjelent Hitler, Himmler, Goebbels és Göring, Bormann kíséretében, szóval a sasfészekben, amely az ő személyes nyári konyhájába lett ideiglenesen telepítve, s ami nem lehetett Viszárionovics Sztálin munkahelye, a szovjet vezér fejvesztve menekült. Különben is, augusztusban az uborkasavanyítás fontosabb volt, mint a szovjet diktátor segge. Így hát nem csoda, hogy azt kellett mondja, hogy:

– Mars a mauzóleumba Lenin mellé. Az alfelednél fontosabb a Führer étvágytalansága.

Hitler gyomorbaja, ezen keresztül az étvágya, valamint emésztése miatt sokkal alapvetőbb téma volt azon a csúcstalálkozón, hogy ehet-e nagyanyám receptje szerint készült savanyúságot a Führer, vagy nem.

Elmagyarázta, érvei fogytán, Joseph Goebbels propagandaminiszternek, hogy a télre fel kell készülni, Napóleon is azért végezte kudarccal az oroszországi hadjáratot, mert bizonyos francia körökben úgy tudták, hogy a muzsikok sós savanyú uborkát esznek a mértéktelenül magukba döntött vodka mellé. Abból annyi van a muszkák földjén, mint égen a csillag, fölösleges lenne puskapor helyett hordós uborkát cipelni Moszkváig.

 – Ezért egyáltalán nem vittek magukkal semmiféle savanyúságot a rengeteg döglött lóból készült cordon bleu mellé. Aztán mind megették. Aztán mind megcsömörlöttek. Aztán mind elfosták magukat. Aztán mind meghaltak. És még valami. A valódi kovászos uborka idénycikk, nem szállítható egy ezer kilométerekre szétnyíló frontra, csakis az én ecetes, rendesen dunsztolt uborkám bírná ki a Barbarossa terv szerinti utat. 

De még nem végzett a nácikkal. 

Himmler és az egész nemzetiszocialista vezetés a Führer kovászosuborka-receptjét pártolta, bár nagyanyám logikusan elmagyarázta, hogy:

– Az ecetes és kovászos uborka úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a Sacher torta a sósperechez.

A vita döntetlenre állt, de a nácik, mint általában, most is olyan témára váltottak, amitől totális győzelmet remélhettek.

 – Hová dugtad a Szent Grált, te piszkos zsidó kurva? – rivallt rá Heinrich Himmler, az SS parancsnoka. Amire nagyanyám, aki a pincében őrizte egy valódi, Izraelből származó Karmel-hegyi borosüveg szájában, nem belenyomva, éppen csak rábillentve a náci győzelemhez nélkülözhetetlen relikviát, foghegyről válaszolta:

– Nem vagyok sem zsidó, sem olyan, mint az anyád – mondta szinte szórakozottan, olyan faarccal, amelyről nem lehetett leolvasni az érzelmeket, mert élete nagy titka volt, hogy a Szent Grál nem drágakő kehely, hanem egy egyszerű parafadugó. Dugó, amivel az Utolsó Vacsora borospalackja volt bedugva, s amit Jézus Krisztus a fogával húzott ki, úgy, hogy mint egy fogászati próbaharapáson a viaszban a protézishez szükséges lenyomatot, rajta hagyta harapása negatívját.

Ezt még Aradi Juliska néni, a szomszédasszony is igazolhatta volna, aki egyszer már szinte látta is.

Martin Bormann egy gyémántokkal díszített tálcán tintát, tollat tett a Führer elé.

Hitler az aranyhegyű lúdtollal hadonászva követelte, hogy nagyanyám írja le neki azt a receptet, amit ő nem ehet, de amiről a Gestapo jelentése szerint tudták, hogy a piaci hentesbolt tulajdonosa szerint világelső savanyúság.

– Birodalmi érték, igazi nemzeti germanikum. Germanikum – harsogta.

Nusika nagyanyám a homlokáról a szemére húzta a búvárszemüveget, amit csak azért vitt ki a nyári konyhába, hogy majd, ha már üveg-bunkerükbe telepítette az uborkákat, beúszhasson az ecetesen savas vízbe helyezett rézpénztől gyönyörű zöldes árnyalatban pompázó savanyúság mélyebb rétegeibe is, s ellenőrizhesse a befőttesüveg belsejében, hogy nem maradtak-e légzárványok a sűrűn egymáshoz nyomott ujjbegynyi savanyítandó alanyok között. De most, a fenyegető toll halálos közeledését elkerülendő, fejest ugrott a Pelikán feliratot viselő tintásüvegbe.

Göring birodalmi marsall elrendelte a nagyanyámat rejtő objektum bombázását. Az egész Luftwaffe ott rajzott. Fémesen ragyogó zengőlegyek és undorító döglegyek, fürkészdarazsak és cserebogár méretű lódarazsak támadták a tintásüveg száját, de nagyanyámnak, aki lebukott a sötét folyadék aljára, nem árthattak. Szárnyuk és részben potrohuk is tintás lett a támadóknak, s kék kondenzcsíkot hagyva maguk mögött előbb csak körözgettek, aztán kirepültek a nyári konyhából, amelyet Hitler, az egyszerűség kedvéért, állandóan a berchtesgadeni sasfészeknek nevezett.

Nusika nagyanyám nem félt, de tudta, hogy előnytelen békét akarnak kötni vele.

Hitler majd háborús zsákmányként elviszi a cseresznye- és meggybefőtteit, a tavalyi, már-már cukrosodó szilvalekvárt, de még a plafonra függesztett rúdon párosával átvetett kolbászokat is. Tisztában volt azzal is, hogy meg sem szárad a békeszerződésen a tinta, máris felülbírálja a berlini kancellária, ha rájönnek, hogy egyetlen szóval sem árulta el, hogy szalicil helyett sóban tárolt fűzfarügyekkel szokta tartósítani az uborkáját, amelyek természetes formájukban tartalmazzák az aszpirin hatóanyagát, az acetilszalicilsavat.

Nusika nagyanyám kitűnő úszó volt. Kitartása felülmúlta még a velencei csatornákban strichelő utcalányok állóképességét is, akik pedig, mint ahogy sokszor kifejtette nekünk:

– Naphosszat úszkáltak, pali-madarakra lesve, ide-oda, a Szent Márk tér környéki csatornákban, vagy a Canale Grande hosszában.

Az üveg alján gyorsúszó tempózással kezdve az iramot, a tintásüveg szájánál stílust váltva, pillangóúszásban röppent ki az üveg szájának szélére.  

Valójában teljesen kék volt, és ezzel annyira tisztában volt, hogy be is mutatkozott.

– A nevem azúrlepke, tudományosan Morpho peleides vagyok.

Amikor nagyanyám kiröppent a tintásüvegből, amelyet ő valamiért régies nevén kalamárisnak nevezett, ott találta magát egy végtelen síkságon, amely olyan fehér volt, mint egy ember nem járta északi sarki hómező.

A nyári konyha uborkára váró polcait takarta le előző nap fehérpapírral.

Még halványan derengett becsukott fél szeme alatt az a hullámzó tengeri kékség, amely tintásüvegbe menekülése közben körülvette, s bármennyire is átázott, még a hajából is patakokban csorgott a tinta, nem hagyott ormótlan nagy pacákat a makulátlan papíron. Csupán egy aláírás formájú girbegurba vonalat hagyott maga után, amiről eszébe jutottak értékes könyvei, amelyeket a befőttesüvegek mögött rejtegetett.

Diktátorokkal teli élete egyetlen pillanat alatt megváltozott. Látta a lovast, egyik kezében ostor, a másikkal a kantárt tartja, s úgy köszön.

Ez a látomás visszavitte abba az univerzumba, ahol tizenhat éves, s a csaló, aki bécsi táncmesternek adta ki magát, hajlong előtte. Béristállóból kölcsönzött lovát rövidszáron, kantárjánál fogva vezette, mintha csak sétálna vele, mert nem tudott lovagolni, de igazi úr látszatát akarta kelteni. Gomblyukában fehér szegfű volt, s ahogy kesztyűs kezével megemelte Nusika nagyanyám előtt a cilinderét, szinte látom is a hamis Amadeus fürtjeinek szőke röpködését, ahogy lehajol, hogy kezet csókolhasson Anna kisasszonynak, aki ekkor még csak nem is szobalány volt. Cselédlány volt egy sugárúti grófi palotában, ahol sem a szakácsnő, sem a főkomornyik nem engedte meg, hogy hajnaltól éjfélig tartó munkája közben állva szundítson.

Biliket ürített reggelenként, kimosta naponta többször is az állandóan szivarozó méltóságos úr köpőcsészéjét, a lépcsőket mosta, de a legfontosabb feladata az udvari sakk karbantartása volt. Télen-nyáron gondoznia kellett az esőverte, porosodó, hó-bundát öltő fabábokat. Akkorák voltak a bábuk, hogy fekete-fehérre pingálgatása, portörlése közben csak csipeszkedve érte el a tetejüket, s ha nem látta senki, rádőlt valamelyikre, de leginkább az egyik lóra, mert ívesre faragott hátára hajtva fejét, lophatott néhány pillanatnyi álmot.   

Rá kellett jönnie, hogy ha köténye zsebébe rejti az asztali sakk egyik figuráját, természetesen a lovat, amit aztán a markában szorongat, s fél szemhéját fogpiszkálóval kitámasztja, még a lehetetlen helyeken is tud éberen aludni.

És tudta irányítani az álmait. Életében utoljára azt álmodta, hogy olyan picurka lepke lett, hogy bele tudott repülni a Szent Grál Kármel-hegyi üvegébe. És meg is tette. Konyhaismereteinek birtokában, mint olyan, aki ismeri a dugóhúzás, de a dugózás összes fortélyát is, néhány csavarintással magára zárta belülről a használt parafával az üveget.

Most is ott van a nyári konyha polcán, s mielőtt az örökkön nyitott félszemét is lehunyta volna, nagyot sóhajtott, és azt mondta:

– Egy életre elegem volt a táncmesterekből, csaló hentesekből és a diktátorokból.

 

Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.


Főoldal

2018. június 12.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png