Prózák

 

 8-Ha__sz_Jani.jpg

 Haász János

 

Üzenet

 

Azt hittem, le fogom késni azt a vonatot. Illett volna a napom alakulásához, kora reggel óta pocsékul mentek a dolgok. Sőt, már a nap első pillanatától. Éjfél körül még az Íjászban ittunk, meglehetősen rozoga állapotban, a szomorú férfibánat mélységes mélyéig, onnan a Lehel téri Kávés Katicáig, majd még mélyebbre, volt szerelmeknek messengerezésig süllyedve. Hajnali három körül még az is megfordult a fejemben, hogy talán már haza se megyek, hanem egyből a vasútállomásra, de Leó keresztkérdésén, hogy mégis, tudom-e egyáltalán, hol van a vasút, és hol vagyok én, elbuktam, 50 százalékot sem érve el, így hazamentünk. Akkoriban Leó lakásának megüresedett gyerekszobájában húztam meg magam, ottfelejtett gyurmadarabok és fél pár zoknik között.

            A reggel ugyanolyan pocsék volt, mint az éjszaka. Elaludtam, aztán Leó lakásában maradt a telefonom és a kulcsom. Ő még olyan, hogy ha aludni akar, alszik, már a szomszéd öregasszony méltatlankodása közben kellett rugdosnom az ajtót, hogy felébredjen. Aztán rohannom kellett a pályaudvarig. Elég komoly kihívás volt – abban az állapotomban magát a létezést annak éreztem –, az esőcseppek miniatűr atombombaként robbantak szét a fejemen, egyik lépésnél szédültem, a következőnél hányinger tört rám. Közben azon zakatolt az agyam, hogy ha el is érem a vonatot, legalább Szolnokig állnom kell, aminek a gondolatától is rosszul lettem volna, ha nem lettem volna már egyébként is rosszul.

            Kész csodának tűnt, hogy találtam ülőhelyet, méghozzá nem is csak úgy, beszorítva egy hazafelé tartó nagymama, egy laptopba és fénymásolatokba csomagolt egyetemista és egy kolbászszagú ötvenes házaspár közé, ahogy általában utazni szoktam, hanem egy tök üres kupéban. Előbb azt hittem, ez egy vasutasnak fenntartott hely, de nem: az ajtaja nyitva volt, hát bementem, leültem. Rogytam. Teljes lendülettel rá egy tabletre.

            Felpattantam, káromkodtam, nem is a tablet miatt, hanem mert egyfelől a felpattanás alapból rosszat tett a közérzetemnek, másfelől bekúrtam a fejem a csomagtartóba. Szétnéztem, de a kupéban semmi nem utalt rá, hogy ülne itt valaki. Kimentem a folyosóra, sokan nyüzsögtek, szálltak fel az emberek, de senki nem tartott felém rohanva, hogy adod vissza, homlesz. Hamarosan egy négyfős család érkezett, iszonyú kövérek, rettenetes zajjal és rengeteg csomaggal. Visszaültem, kezemben a tablettel, torkomban a még dobogó szívvel és a hullámokban rám törő hányingerrel.

            Amikor a vonat elindult, már biztos voltam benne, hogy senki nem fog érte jönni. „A tiéd, a tiéd? ‘Dide, ‘dide nekem” – süvöltött egyszer csak a fülembe az egyik gyerek. „Hagyjad már a bácsit, Bécikém, üljél le kussba, odadom enyémet” – fegyelmezte anyja egy egész Whopperrel az arcában.

            Normál körülmények között bizonyára vagy megvárom, míg jön a kaller, és odaadom neki a tabletet, vagy amikor leszállok, beviszem az állomásfőnöknek, aztán rendőrség vagy talált tárgyak, jegyzőkönyv, megnyugvó lelkiismeret, önmagam vállon veregetése, segítségkérőnek álcázott büszkélkedő poszt a Facebookon. De egyáltalán nem voltam normál körülmények között. Ahogy elindultunk, fűteni kezdtek. Izzadtam, sörszagú cseppek gördültek le az arcomon és a hátamon, sörhabban ázott a tarkóm, hónaljam. A váltókon döcögve az agyam és a gyomrom is ki akart szakadni a helyéből, és a gyerekek se hagyták abba a tablet körüli zsongást. A legegyszerűbb menekülőút volt, hogy elkezdem használni.

Nem volt lezárva, se ujjlenyomatot, se kódot nem kért. Csillogó fekete tablet volt, androidos, az érintése a kupé hősége ellenére is hűvös, a képernyője tiszta, mintha nemigen használták volna. A dizájnja és a súlya alapján úgy tűnt, nem mai darab, de nagyon megkímélt állapotban volt, időtlennek tűnt. Furcsa mód nem volt bejelentkezve Google-fiókba – pedig az rémlett, hogy androidon ez alap –, a Facebookon kívül semmilyen személyes alkalmazást nem találtam rajta. Jó lenne azt mondani, hogy azért léptem be, hátha megtudok valamit a használójáról, és így vissza tudom hozzá juttatni, de nem voltak ilyen nemes gondolataim, csak azt akartam, hogy a kölykök békén hagyjanak.

            A felhasználónév Mor Thy volt, valami hülye ezredforduló környéki bűnügyi hír jutott eszembe Mortimerről, aki valamit szamurájkardozott, vagy őt szamurájkardozták le, fene se emlékszik már rá. Az üzenőfala üres, a profilképe is Facebook-sablon. Ismerőse is csak hat, semmitmondó nevek, jellegtelen profilképek, egyikük se posztolt évek óta semmit. Előbb találomra az egyiknek, majd végül mind a hatnak írtam egy hahót, de senki nem reagált. Az általam elküldötteken kívül egy üzenete sem volt, vagy törölte őket, vagy sosem messengerezett. Gondoltam, kiposztolok valamit a falára, hátha az segít, de a rendszer hálózati hibát írt ki. Elkezdett újracsatlakozni a MÁV wifijére, de hiába, így néhány próbálkozás után kikapcsoltam, ne merüljön.

            Ledobtam magam mellé. „Dide, dide nekem”, kezdte rá a malacfejű kölyök, hét-nyolcévesnek és legalább ötven kilósnak tippeltem. Mondtam neki, hogy lemerült, „nem, nem, dide nekem”, folytatta, majd a tesója is bekapcsolódott. Az anyjuk ismét kijátszotta a kussoltatós kártyát, „há’ nem látod, hogy megmondta, hogy lemerült”, mire csönd lett végre.

Elővettem a telómat, Leó írt. Küldött egy szivárványhányós fotót az éjszakáról, „csak szivárvány, mi?”, írta hozzá. Aztán átnéztem az éjszakai képeket, az egyiken egy lánnyal voltunk, sörrel a kezünkben, összeölelkezve szelfiztünk, ő egy korláton egyensúlyozott. A jegyzeteimben ott is volt a neve, nyilas pulcsi, nyilván Julcsi lett volna, talán Nyilas vagy Nyilasi, vagy Szilas. Volt mellette valami, amit valószínűleg telefonszámnak szántam, de 17 karakterből állt, benne négy hármas és két dollárjel. Rákerestem a Facebookon különböző névvariánsokkal, egyikkel se találtam meg, pedig derengett, hogy éjjel elég komoly hatással volt rám, csókolóztunk, talán haza is kísértem, de legalábbis felajánlottam. Elégedetlen morgással lelöktem a telefont. Aztán elővettem újra, beírtam a Facebook keresőjébe, hogy Mor Thy. Semmi. Újra beírtam, megint semmi.

            A saját neved se tudod leírni, Ládó, próbáld újra. Újra Mor Thy, újra semmi. Elkezdtem variálni, Mhor, Mohr, Ti, Thi, Ty. Nem számoltam, hány variációt próbáltam, egy idő után nem is emlékeztem, mit mivel társítottam már. „Héjhó, te vágod, ki volt az a csaj, akivel fotózkodtam is?” – írtam Leónak. Több mint tíz perce volt online, gondoltam, most épp egy kád forró vízben döglik, bosszantóan könnyen viselte a másnapot. Választ nem várva lelöktem ismét a telót, és kibámultam az ablakon. Talán el is szundikáltam.

            Cegléd után egyedül maradtam, Malacék leszálltak, esküdni mertem volna, hogy távozáskor az egyik gyerek még befingott a kupéba. A megnyugtató csöndben újra elővettem a tabletet, kíváncsivá tett a rejtélyes némasága. Se fotó, se egy jegyzet, semmi, de semmi személyes. Ismét beléptem, gondoltam, most akkor pontosan megnézem, ki is a tulajdonos, hogy a telómról, saját Facebookomról rá tudjak írni. Mor Thy, olvastam újra a nevet, ezt már tuti próbáltam. Tablet le, telefon fel, mintha a Morrison’s előtt akarnék a legprinyóbb módon csajozni.

            Pont akkor jött a kaller, mogorva, borostás alak, ami nő létére különösen ijesztő volt. Annyira sem éreztem bizalomgerjesztőnek, mint az előző főbérlő nénimet, aki folyton összegyűrt borítékokat adott ide „valahogy kiszakadt” mentegetőzéssel. Amint továbbállt, újra bűvölni kezdtem a gépet. Mor Thy – az én Facebookomon nincs találat. Néztem az ismerőseit, írtam be a vezeték- és keresztneveket. Találatok akadtak, de a profilkép sehol se stimmelt. Megborzongtam, mintha a fűtés leállt volna, mintha hirtelen hideg levegőt fújtak volna be a fülkébe. Először nem volt rossz, de egy pillanat alatt csontig hatoló lett a hideg. Elfogott valami rossz érzés, szédülni kezdtem, letettem a tabletet, lecsuktam a szemem, most már csak ne hányjunk, Ládó fiam, ha eddig kibírtuk.

            Ekkor érkezett Leó üzenete.

            „Nem emlékeztem a nevére pontosan, de rákerestem. Bazz, ezt nem fogod elhinni, ilyen nincs”. Dühbe gurultam. „Rohadj meg a hatásvadász stílusoddal, milyen nincs? Van férje, gyerekei? Vagy már az átölelős fotónk az új profilképe?” – még sírva röhögős fejet is küldtem utána.

            És a következő pittyegés után megállt az idő.

            „Meghalt.”

            Mozdulni sem tudtam, csak néztem ezt a szót.

            „Megtaláltam a profilját, felülvizsgálat alatt volt, rágugliztam, és a csapattársai oldalán már kinn volt a hír, meg egy gyertyagyújtós oldal. A Lánchídról, a Dunába, a híd korlátján egyensúlyozott.” Pár pillanattal később már screenshotot is küldött, bár egy link is elég lett volna. „Nyulassy Julcsi ismerőseinek és barátainak, gyertek, merítsünk egymásból némi vigaszt…” – nem olvastam tovább.

            Forogni kezdett velem a világ, zavaros, vad düh tört fel, nem értettem semmit. Egy idegen lány, aki mégis. És most már mégse.

            Az egyik pillanatban hihetetlen​ volt az egész, a másikban tökéletesen elhittem, hogy ennek így kellett történnie, miután szívattam a korláton ügyeskedéssel. Fel akartam hívni, bűvöltem a 17 számot, de hiába, írni akartam neki, de a rendszer már nem engedte, „a profiloldal felülvizsgálat alatt”, majd egy sört akartam, de az ötlettől hányinger tört rám. Megszédültem, le kellett ülnöm, bár arra se emlékeztem, hogyan, mikor álltam fel.

            Kétségbeesésemben ismét a telefonért nyúltam, hogy írok Leónak, meg hogy megnézem újra az oldalát, a fotóit, önkínzásban mindig is erős voltam. De a telefonom lemerült, észre sem vettem, mikor, nem is emlékeztem a figyelmeztetésre. Jobb híján a tabletet vettem​ elő, hogy majd kijelentkezem, és belépek ott a sajátommal.

            De a gondolataim máshol jártak, önkéntelen mozdulatokkal a lány nevét írtam be a megnyitva maradt Facebookon. És akkor úgy éreztem, kiugrik az agyam.

            Ott volt a lány oldala. Nem emlékoldal, nem gyertyagyújtós oldal, nem felülvizsgálat alatt álló oldal, hanem maga a profil. És egy viszonylag friss poszt előző estéről, nélkülem ugyan, de egy asztalról, sörökről, Unicumokról. Emlékeztem, ott ültem én is, talán ez előtt a fotó előtt​ csókolóztunk először. Barom Leó és a morbid viccei, gondoltam, és ráírtam a lányra, majd nyomban magyarázkodni kezdtem, hogy ha a név ismeretlen is, engem valójában ismer, „Ládó vagyok, és egy nagyon különös véletlen folytán került hozzám ez a tablet” – írtam, és folytatni akartam, az estéből valamivel, amire emlékszem. De nem kellett.

            „Tudom, hogy te vagy az, Ládó, és jó is, hogy még megtaláltál.”

            Azonnal rázúdítottam mindent, hogy mi ez a vicc a haláláról, hogy a hülye Leó milyen baromságot eszelt ki, és hogy szét fogom rúgni a seggét – mármint a Leóét, nem a lányét –, és egyáltalán, honnan tudja, hogy ki vagyok.

            „Nem viccelt. Nézd meg a telefonodat, hogy mit mutat.”

            „Mi van? Mit szórakoztok? Honnan tudod, hogy ez nem a telóm?” Hideg volt, de úsztam a verejtékben.

            „Ládó, alig ismertelek, és abban, hogy meghaltam, kurvául szereped volt. A korlátnál úgy feldühítettél, hogy utána a hídon is meg akartam csinálni és küldeni egy szelfit, hogy összeszard magad ijedtedben. És, azt hiszem, jólesett volna, ha odarohansz. Egy rossz lépés volt, elcsesztem. Ahogy te is, hogy hagytál egyedül hazaindulni, csak azért, mert egy részeg csaj túl kemény volt veled.”

            Ledobtam a tabletet, tudja a kis hülye, kit szívasson, tutira Leó valami haverja. Vagy lehet, hogy alszom, álmodom az egész baromságot. Pittyegett a tablet, majd még egyet, és még egyet. Felé nyúltam, aztán hagytam, írogasson csak, hülyítse az anyját vagy a barom Leót. Pittyegett még párat, aztán befejezte. Vártam egy kicsit, semmi. Rossz érzés fogott el, felkaptam.

            „Most biztos azt hiszed, hogy csak hülyülök, vagy hogy Leó a haverom, és együtt terveltük ki ezt a szarságot. Bár így lenne. De nem. És ha még mindig nem hiszed, nézz szét, keress rá emberekre, akiket itt látsz. És akkor hinni fogsz.”

            Elkezdtem google-zni, mind a hat nevet, meg azok szintén csekély számú ismerősét. És jöttek a halálhírek, gyászjelentések, „a lelkiismeretes kolléga”, „a példamutató nagybácsi”, „tantestületünk büszkesége”, „életének harminchatodik évében”, „hosszan tartó súlyos betegség után”. Eszeveszetten cikáztak a gondolataim, ahogy a megnyitott ablakok között ugráltam. Ide-oda kattintgattam a rettenetes drámák között, és minden oldalbetöltéssel egyre inkább elhittem, amit Julcsi írt. Visszaváltottam, és írni kezdtem neki, összevissza. De csak odáig jutottam, hogy mennyire hihetetlen, és mégis elhiszem, és hogy mi van odaát, és láthatom-e még bárhogy, és hogy látja-e, mi lesz velem.

            És akkor a tablet Leállítás üzenettel leállt. Káromkodni kezdtem, püfölni a csillogó, fekete burkolatot.

            „Nem Szolnokig jött?” A kalauz hangja szakította meg a dührohamomat.

            Összeszedtem a cuccom. Amikor kiléptem a kupéból, még visszanéztem rá. Töltőnyílást, csatlakozót, bemeneti portot nem láttam rajta. De biztos voltam benne, hogy aki legközelebb megtalálja, annak ismét működni fog. Akár akarja, akár nem.

 

Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.


Főoldal

2018. május 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA