Prózák

 

DarvasiLaszlo_meret.jpg 

 

Darvasi László

 

Akik áttáncolják a háborút

(regényrészlet)

 

A fiatalabb Lackó fiú, ami korkülönbség persze csak egy-két percet jelent Sándor javára, és a felesége, Anna évek óta vándorolnak. Rendre másik rokonnál húzzák meg magukat. Nincs lakásuk, állandó otthonuk, leginkább Erna segíti ki őket, szállást, ételt ad nekik, ha éppen szűkölködnek, olykor csöndesen perel velük, szidja őket, máskor elveszti a fejét, fakanállal hadonászik előttük, a pokolba kívánja a léhűtő párt, de segít rajtuk. Anya, mit tehetne mást. Ha loptak, raboltak, ha öltek volna, akkor is kinyújtaná a kezét. De ezek csak lusták. Tévelygők! Hol itt, hol ennél a rokonnál, aztán amannál szállnak meg egy hétre, néhány hónapra, esztendőre is akár, de nincsen már semmi kétség afelől, hogy menthetetlenek, érti az egész rokonság, hogy Lackó Zsolt semmittevő, és Anna sem a dolgos kezéről híres, mert inkább képeslapok és magazinok fölött táncol a tekintete, táncosnők, Pest, a színház, a züllött éjszakák töltik ki a csapongó fantáziáját, mozit néznek, amíg van vetítés a városban, és az is micsoda dolog, hogy szipkával cigarettázik, akár a tér sarkán is, a piacoló kofák között. A Templom utcán is, ha úgy hozza a kedve! Nem szégyelli.

Mindig úgy költözködtek, és gyakran kellett hurcolkodniuk, mert megelégelték és kidobták őket, lejárt a többször meghosszabbított türelmi idő, hogy Anna cipelte a két bőröndöt. Meg-megbotlott a magas sarkú cipellőjében a csorba utcatéglákon, ahogy a kacsázó férfi mögött haladt, Lackó Zsolt meg a gramofont ölelte, a hátára keménypapír bőrönd volt fölszíjazva, húzta nagyon, tele volt lemezekkel. Mert nekik is volt gramofonjuk, nem csak Radu Kipternek, aki többször látta őket így hurcolkodni, intett nekik a kapuból, fújta feléjük a füstöt, jól van, megint kirúgtak benneteket. Ti bolondok! Anna meg úgy tett, úgy akart menni, mintha nem húzná a karját a két nehéz, gyűrött ruhákkal teli bőrönd. Csorgott róla az izzadság. Férje ölelte a gramofont, ennek így kellett lenni, mert a zene volt a mindenük. Csajkovszkij olyan, mint az álom, megcukrozva. Azt is álmodta a két ember, hogy balett-táncosok. Azt is, hogy két ellenséges család szerelmesei. Sírtak zongoraversenyeken, likőrt ittak, egymás könnyét törölgették. Amikor Kassát ismeretlen gépek ’41 nyarán megbombázták, és az ország belépett a háborúba, ők, ahogy mondták, igazán ideiglenesen, éppen megint Erna kenyerét ették. Szólt a zene, a Diótörő. Erna, aki a kastélyban bármit meghallgatott a gróf úr jóvoltából, és már régóta fölismert, el is dúdolt néhány zeneművet, itthon nem akarta ezeket tudni. Vattát dugott a megkínzott fülébe, kendővel kötötte át a fejét. Nem idevaló ez. Szótlanul kavargatta a tarhonya levesét, gyúrta a pogácsa tésztáját. Szólt a belső szobából, aminek az ablaka előtt fölmagzott a kóró, Mozart. Míg végül egy távoli rokon, aki hasonszőrű volt, mint ezek a semmittevők, hasonlóan bohém alak, egy igazi, hamisítatlan selejt, viszont egy tehetős selejt, rájuk hagyott egy komoly pénzösszeget, kártyán nyerte a városi Kaszinóban, egy gazdag gyáros és néhány földbirtokos volt a kárvallott, aztán csoda történt, mert egyszeriben megállt, nem játszott tovább, söpörte a zsetonokat, beváltotta őket, aztán csak ült a nagy kupac szerencséjén az elhízott seggével, fogta a pénzt, tartotta, számolgatta naponta, kocogtatta a fogához, pedig volt rá jelentkező elég a családból, a nyereményen legalább egy házat lehetett volna venni, de nem. Nyertem, enyém, senkié! Zsolt és Anna egyszer meglátogatták a nagyvárosban, elvitték hozzá a gramofont, és egész este zenéltek ennek a nagy seggű Anti bácsinak, akiről azt beszélték, hogy néger szeretői is voltak fiatalkorában. Megittak azon az estén két üveg likőrt, és legalább két palack tokaji bort, ezeket is ők vitték, a fiatalok. Süteményt is ettek, habos lett az egyik lemez, Verdi. Othello habban úszott. A hab dombocskáját karcolta a gramofon tűje, abba futott bele, abból szaladt ki, hogy nevettek. Ott aludtak, talán hangosan szeretkeztek, fölverték Anti bácsit a sokszobás polgári lakásában, pedig már jól szétnéztek, maradni is jó lett volna, de nem, mert hajnalban szépen, különösebb teketória nélkül ki lettek rúgva, esett.

Elég volt! Menjetek most már Isten hírével, meg az Ördögével! Majd meghalljátok, hogy döntöttem. Nem érdekelte Anti bácsit, hogy öklendezi a házcsatorna a vizet, és hogy csupa sár minden lent, akkorák a tócsák, mint a kerti tavak. Nem volt napfelkelte, csak világos lett, szürkeség. Kutya ügetett velük, kísérte őket az állomásig, egy ázott dög. Munkások, parasztok között értek a vonatukhoz. Az egyik meg rámutatott a gramofonra.

– Kintornás?

Hazautaztak, remegtek, át voltak fázva, Erna nem szólt semmit nekik, aztán ahogy a szobájukban magukra maradtak, Anna kicsomagolt, a lemezre rászáradt a hab, kisárgult. Még mindig esett.

– Zsolt, én ebbe bele fogok halni.

– Bízz bennem, szépen kérlek, Anna.

– Benned igen, benned bízom. De a világban?

– Add csak ide azt, tudom, hogy kell a habot kitisztítani.

Zsolt a kezében a lemezzel a komódhoz bicegett, amin a száraz virágok meredtek a nagy kristályvázában. Anna nem dobta ki a virágokat, amiket a férje hozott neki piacról, árokpartról, és igen, néha a temetőből is. A férfi óvatosan letépett néhány rózsaszirmot. Inkább törte őket, pattintotta. A fiókban matatott aztán, megtalálta a varrós dobozt. Az egyik szirmot a tűhegyre szúrta. A barázdákban volt a hegedűszólam, a nagyzenekari szólam, az ária. És a megszáradt, kisárgult hab. A rózsaszirom élével, és úgy, hogy a száradt anyag ne törjön ezer darabbá, porrá, piszkálta ki a megszáradt a habot. Nem dolgozott sokáig. Amikor elkészült, Anna felé nyújtotta a szirmot, aki bekapta. Újra nevettek, újra jó lett. Elállt az eső, gomolygott a pára, mutogatni kezdte magát a Nap.

Harmadnap jött a postás, pedig a háború miatt olyan bizonytalan volt a kommunikáció, övék az örökség. Az egész nyeremény! Egy rendes ház ára! Már rájuk is van íratva. Fölvehetik, lemezre, habra költhetik, basszák meg magukat! Anti bácsi.

Ültek egy ideig a konyhában, el se hitték. Kelt mellettük a pogácsa tésztája.

Erna hüledezve fogja a fejét, ez egyáltalán nem jó így, ezt nem lett volna szabad, ennek a pénznek végzetesen annyi, szélbe szórták, elveszett.

A Zsoltnak pénzt adni?!

– Hagyja már abba, mama – szólt rá Anna, érdes lett a hangja a sok hallgatástól.

Lackó Sándor, aki a testvérek közül az idősebb volt, nem akart beleszólni a bonyodalomba. Mi köze hozzá, hát semmi. Néha átjött esténként, beszélt az anyjával. Hiába rimánkodott neki Erna, végül már sírva is, megmakacsolta magát. Nem, és nem szól bele.

Azok meg már gazdagok voltak. Verőfény, napsütés, elmennek a moziba, Egy csók és más semmi, utána andalognak a trágyaszagú, kutyaugatástól hangos éjszakában, persze volt náluk egy üveg likőr.

Lackó Zsolt néhány nap múlva be is kopogtat Radu Kipterhez, aki végigméri a szép arcú, olajos hajú férfit. Jó illat árad belőle. Kelletlenül mosolyog, ő is tudja, amit a városban mindenki, a férfi aktuálisan nem éppen földönfutó. De nem tudhatja, mi a szándéka.

– Momentán nincsen eladó lemezem, Lackó úr.

– Nem azért jöttem, Radu.

– Lemezjátszóra lenne szüksége?

– Arra sem – szólt Anna a férje mögül.

– Táncolni jöttünk – mondta Lackó Zsolt. – Szeretnék megtanulni. Maga tanít táncot, nem? Vagyis tanított. Csak mert tánctanár volt.

– Az voltam, régen – nézett félre, csak mert évek óta gimnasztikát tanított a gimnáziumban. Meg számtant. A gimnasztikát igencsak gyűlölte Radu Kipter, a számokat viszont szerette, mert úgy nézett rájuk, mint a táncosokra. Ezért aztán nem is úgy számolt, mint egy rendes matematikus tanár, a nyolcas például hastáncos volt. A kettes szám szomorú szamár. Az egyes vigyázó őrkatona. A hat kövér földesúr.

– Meg szeretnék tanulni. Kérem! – erősködött Lackó, és Anna mellé lépett. Radu Kipter intett, jöjjenek beljebb. De csak az előszobáig engedte őket. Ott még elállta az utat.

– Nem lesz könnyű – mondta közelről Zsolt arcába.

– Van pénzünk – suttogta Anna.

– Nem azon múlik, bár ezt örömmel hallom, kedvesem. Viszont a maga ura kicsit másképpen jár.

– Mint tudja bizonyára, csípőficamos vagyok, Radu.

Kicsit hallgattak, majd intett nekik, haladhatnak tovább, már a nagyszobába, s ahogy Zsolt belépett oda, bent megannyi táncos keretes képét látta a falon. Anna majdnem sikoltott. Plakátok! Színházi nyomtatványok és moziplakátok! Gyönyörű fotográfiák. Csodálatos volt, igazán, mint valami kert. Mint valami varázslat. Anna szeméből már folyt a könny. Voltak olyan képek, amik biztosan az öreg Zalatnaitól származtak. Ledér nők, fátyolban, kanapén, még a combjuk is látszott. Kollovitz gróf kertje, Karolina grófnő, az anyjával, egy szekér. De milyen szekér. Van valami a ponyvájára festve, nagy folt. Olyan nehéz lett minden. Alig kapott levegőt.

– Hol fogunk táncolni?

– Még nem mondtam, hogy vállalom.

– Különben nem hívott volna, Kipter úr. De behívott. Milyen szépek a képei.

– Az ott … Fred Astaire? – kérdezte Anna.

– Igen, ő az.

Radu Kipter szórakozottan bólogatott, a mogyorós tálkába nyúlt. Zsolt megragadta a kezét, aztán elengedte. – Holnap kezdjük el, kérem. Ki tudja, mi lesz itt mindjárt, miféle földindulás. Ön parancsol. Verhet is bennünket. Érti? Bármilyen eszköz használatára feljogosítom. Pálca, bot, a tenyere. Csak tanuljunk meg táncolni!

Radu Kipter töltött háromfelé, aztán szétosztotta a pohárkákat.

– Nézze, Lackó úr, a tánc három tényezőn múlik. Egészségére. A zenén. Aztán a lelken. Végezetül pedig a lábakon, tágabb értelemben az emberi testen. Biztosíthatom, a zenével nem lesz gondunk. Nekem a tanulóm lelke sem okozott gondot, eddig legalábbis. A maga lába, a teste azonban valóban beteg.

Lackó alázatosan bólogatott, nagyon meg akart tanulni táncolni, Radu Kipter újra töltött. Koccintottak.

– Mivel följogosított rá, valóban verni fogom – mondta. – Ha egészségesek lennének a lábai, talán meg se legyinteném. Akkor elküldeném isten hírével, elküldeném a picsába, uram. Ugráljon máshol. De mert satnyák a lábai, érdekel, hogyan sajátít el bizonyos mozgásformákat, ilyennel még nem volt dolgom, és azt hiszem, igen, élek a lehetőséggel, és verni is fogom. Verem a lelkét és a testét. Fájni fog, már most szólok. A halálba kíván majd engem. De meg fog tanulni táncolni. Megértette, amit mondtam?

Anna szorította a férje karját.

– Megértettem, hogy azzal dicsekszik, nagyokat tud ütni – mondta boldogan Lackó. Kacsázó járással ment el aztán, és Radu Kipter sokáig nézett utánuk, amikor azok elfordultak a sarkon, és már nem lehetett látni őket, ütögetni kezdte a fejét, milyen marha vagyok, milyen marha vagyok.

Aztán elkezdődtek az órák

Éppen a bécsi keringőt tanulták, amikor fölszabadult a lerombolt, szétpusztított Leningrád. Az oroszok nekiindulnak, mint valami fáradt, gyilkos folyó. Visszatámadnak, bosszút állnak. A bécsi keringő alapszinten hat lépésből áll. A britek például soha nem szerették ezt a táncot, lenézték, fitymálták, kinevették. Az efféle keringő igazán német dolog, hagyjuk, please. Ráadásul milyen förtelmes reneszánsza lett éppen a csizmák dübörgésétől, pattogó vezényszavaktól lármás Harmadik Birodalomban, de azért, Radu Kipter halkan, megvetően nevetett, ne vigyünk politikát a táncba, ha lehet, kérem. Siklás. Érezzék azt, hogy könnyedén siklanak, szállnak, hogy nem érintik az összeköpködött, véres, mocskos földet.

Nagyot csattan a hát.

– A jó büdös kurva életbe, miért ütött meg?!

– Megígértem, Lackó úr. Én az elején megmondtam, hogy odavágok, ha téveszt. Elvétette a lépést. Meg akar tanulni táncolni. Hát meg fog, én garantálom. Nem érdekel, hogy húzza a lábát. Egyáltalán nem. Engedje le az öklét, és figyeljen, hogy csinálom.

Lecsúszott a tű a lemezről, Anna homloka fénylett, beborította az izzadság. Még a pisze orra alatt is fénylett. A dekoltázs megszakadó, titokzatos mélyéből szállt föl az édes pára, Radu Kipter átölelte. Végigsimított a gerincén, amitől a nő eltátotta a száját, és szaporábban kezdett lélegezni. Tett vele egy-két lépést, könnyedén, mintha valóban siklanának. Aztán elengedte a nőt, szállni engedte, a szakadék, valami végtelen víz fölé, lebegjen a semmi fölött, intett Zsoltnak, foglalja el a helyét. A bécsi keringő olyan, hogy vele szállni kell. Hagyjuk el a földet, a port, a sarat, nincs szükségünk rá. Szédülni akarunk a feltámadásig. Köszönöm. Gyakoroljanak otthon.

Amikor a szentimentálisabb természetű angol keringőt tanulják, valamikor áprilisban, éppen kihirdetik a sárga csillag viselésére vonatkozó törvényt. Néhány napon belül hiány lesz a sárga posztó. Élt a városban Vitéz zsidó, Mund Gergely bácsi, neki egyelőre nem kellett viselnie. Azért fölvette mégis, a melle fölé varratta. Most minek vacakolni, hogy meddig és mikor. Mindegy, hogy rajta van vagy nem, ez a szar, így mondta, szar, és trombitálva fújta az orrát, néhány zsidó föl is háborodott a kifejezésen, és Dávid királyt emlegették, a múltat talán nem kellene becsmérelni, de az öreg legyintett, hát ez már mindegy, ahogy ő látja, a múlt is el fogja hagyni őket. Mund bácsi rokona volt a hírneves kalandornak, Arany Sámuelnek valamilyen módon. Valahogy híre támadt, hogy a zsidók mérgezik a tejet. Még nem lett következménye.

Amikor Zsolt és Anna a tánctanárhoz igyekeznek, és éppen átvágnak a főtéren, hol egykor Kossuth Lajos is szónokolt, elhagyják a református templomot, egy kisgyerek sírására lesznek figyelmesek, zsidó asszony húzná a kislányát, aki torkaszakadtából üvölt, én is akarok csillagot, én is akarok csillagot, nagyot, bömböl, az anyja végül odavág. A gyerek abbahagyja, hüppög elveszetten, a fejét lehajtja. Az asszony észreveszi őket, megijed. Megállnak, nézik egymást, az asszony menni akarna tovább. De Zsolt letérdel a kislányhoz.

– Inkább az égen nézd!

– Az égen hol?

– Majd este. Rád fog ragyogni az összes!

– Azokat már láttam, azok már nem érdekesek.

Már elhagyják őket, de még meghallják a csacsogó gyerekhangot.

– Mami, a bácsi miért így jár? Bohóckodik, hogy nevessek rajta?

1944. augusztus első napjai vannak, túl az aratáson, már haboznak a kovászos uborkák, és a konyaszekrényeken sorakoznak a befőttek. Radu Kipter nem tekeri el az angol rádiót, Varsóban felkelés tört ki. Föllázadtak a lefogott, karanténba, gettóba kényszerített zsidók, ezt mondják Angliából furcsa magyar hangon. Meg lehet különben szokni. Radu Kipternek is volt akcentusa. Megszokták. Vagy ő felejtette el, és most már egészen úgy beszél, mint az itteniek, minden t-hanggal jár egy lágyító h betű. Előveszi az italt. Poharakat helyez a likőrös üveg mellé. A varsói zsidókat pedig, meg fogják őket ölni. Minden zsidót kiirtanak, egytől-egyig, öregeket, csecsemőket is. Perzselő tűzzel, kartáccsal, mintha bogarakkal tennék. Le fogják mészárolni az összes párát. Ma pedig, kérem, figyeljenek, a rumbát kezdjük tanulni. Radu Kipter lágyan, légiesen mutogatott, mint egy néger, ringott a csípője.

– Arra kérem, Anna, maga is koncentráljon a csípőjére. A csábítás ugyan nem a csípőből indul, de itt, pontosan ezen a testi területen lesz a leglátványosabb a mozgásforma, és most, meg ne ijedjen, meg fogom érinteni. Érzi? Nem, ne kérdezze, honnan indul a csábítás. A szemből. Ahogy nézünk. Tudja ezt maga. Bocsánat, Lackó úr, ezt, amit én most a feleségének mutatok, vagyis a nőnek tudnia kell, másképpen nem fogja eltáncolni. Elmozog valamit, de az nem rumba lesz. Így – vezeti az engedékeny testet –, így kell. Köszönöm szépen. Vegyen nagy levegőt. Most pedig fölteszem a lemezt, Peanut Vendor. Környezetünkben hallott már valaki arról, hogy ebből a városból eljutott Kubába? Nem, kérem, innen Kubába biztosan nem jutott senki.

Csönd lesz, de mint egy dunsztos üvegben.

De talán mégis megvolt ez a Kuba, mert Arany Sámuel kalandortól minden kitelhetett. Ő talán elkóborolt még addig is, szivarozott Havanna nagy, sárga és flamingószínű házai között, és szamaras konflissal, fehér rummal a kezében húzatta magát a kikötőbe, ahol hegyekben állt a gyapot. Nézte a vijjogó, keringő sirályokat. És a gróf, a nagyhírű, nagytermészetű, hirtelen haragú Kollowitz gróf? Ő is járhatott az Antillákon, természetesen. Karolina grófnő még mindig alszik. Ő már sehol se járt régóta, még a kastélykerítésen túl se. Igen, mindenki tudja, hogy rohad a kert. A szív megszakad. Az a híres kert!

– Köszönöm, ma ügyesek voltak. Csak egyszer akartam megütni, Lackó úr.

Miért nem mosolyog Radu Kipter. 

Október közepe lesz, rozsdáll az idő, több lesz a levegőben a fém.

– Tegnap Horthy beszélt, kilépnek. Kilépünk, fájront. Abbahagyjuk ezt az egész szart – közölte lakonikusan Lackó Zsolt, most már ő is hallgatta a rádiót otthon.

– Ne beszéljen csúnyán – szólt rá Anna, fésülködött.

– Letartóztatták a tengernagyot. A kormányt – mondta egy idő után Radu Kipter.

Mi lesz, mi lesz velünk. Erna a konyhában kidobta a véres zsebkendőt. Krumpli hajat szórt rá, ne vegyék észre.

– Mi lesz itt? Meghalunk mind? – suttogott Anna, bassza meg, bassza meg, fogta a férje kezét, és még útközben is félt, rettegett már az egész várostól, ettől a bunkó parasztvilágtól, ahonnan nem mennek el, miért nem, a férje anyja miatt, megígérte a testvérének, annak az ostoba, makacs, kőszívű Sándornak, hogy vigyáz az anyjára, és persze, persze, Erna néni jó asszony, de mégiscsak föláldozzák az életüket miatta. Itt száradnak ki. Egy vért köpő vénasszony mellett fogynak el. Nem. Ő nem szárad ki. Aztán elfelejtett minden keserűséget, amikor meglát Radu Kipternél a falon egy Gene Kelly fényképet, ez új, istenem, suttogja, az a mosoly, hogy tud így nézni egy férfi.

Ez meg honnan, Kipter úr?! 

Honnan, honnan, kivágta Radu Kipter egy olyan magazinból, bekeretezte szépen, gondosan. És a magazin? Megkapja azt is Anna. Van benne két üres téglalap, azok a kivágások. Ki a másik? Forgolódik, nézi a képeket a falon.

Ki a másik? 

Errol Flynn!

– Ma a cha-cha-chát kezdjük tanulni – jelenti ki a tánctanár, és mutatja a helyes fölállást. Finoman tolja a testet, keze a vállon, a csípőn. Elengedi. Fölteszi a lemezt, feketén forog, halkan. A minap bejött egy helyi őrjárat, a fegyveres fiúk nem értették, mi a csoda ez. Mit csinálnak?! Zenét ordíttatnak ilyenkor? Nem üzennek valakinek, az ellenségnek? Ezzel a hangoskodással! Emberek halnak meg kilométerekre innen, a vérüket adják a hazáért, ezek meg.

A büdös kurva életbe, tényleg!

Elment maguknak az eszük, a rangidős katona olyan dühös lett, hogy törni akarta a gramofont, őrjöngött, Radu Kipter akkor azt mondta, hogy nem lehet, ez a zenegép már a német őrnagyé, igényt tart rá, bár ideiglenesen, úgy tudja, eltávozott a városból, ígérte, hogy visszajön. Bejöttek a városba a németek, tankok, teherautók, megszálltak néhány épületet, mintha itt se lettek volna, elmentek. Néhány visszajött, összeszedte, ami maradt még, állat, élelmiszer, szerszámok. Bombáztak közben, angolok, amerikaiak. Elmentek a németek, visszajöttek. Bombázás közben mindig ki kell kapcsolni a gramofont, ugrik a tű, sérül a lemez. Vissza fog jönni Von Hemmich őrnagy úr ezért a szerkezetért. És ha nem találja, bizonyára dühös lesz nagyon. És neki, Radu Kipternek sajnos, mert mást nem tehet, el kell mondani, hogy ki vitte el, kinél van. És akkor az, akinél a gramofon lesz, lehet, hogy pórul jár. Lehet, hogy baja lesz a dologból.

A két katona sokáig állt, pusmogtak.

– Gyerekek, menjetek már a picsába! – mondta fáradtan Radu Kipter, nehéz volt neki is, a háború elfárasztotta. Baj van a vízzel, az árammal, bombáznak. Meghalnak az emberek a romok alatt, kint a földön éri a légnyomás. Varjak eszik a halottakat, kutyák. Kimarad az áram.

– Hát mit nem értetek ezen? – kérdezte Zsolt, amikor csak nem akart menni az őrjárat. Anna azonban figyelmesebb volt.

– Egy pohárka bort, katona urak? – már töltött is. Azok szépen megitták. Töltött Anna újra. Na, még! Egészségünkre. Nem vitték el a gépet, úgy mentek el, hogy nem is köszöntek.

Ősz volt, és az amerikai szvinget tanulták, Radu Kipter azt magyarázta, ő úgy tudja, hogy a tengerentúlon már hódít a bugi-vugi, az pedig olyan tánc, olyan ragyogó, olyan izgalmas, olyan fölszabadító, hogy, és itt tartott, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy köpenyes alak. Vörös csillag volt a sapkáján, órák a karján, jól látszott, fölhúzódott a vattakabát karja. Egy orosz katona volt. Dobtáras géppisztoly tartott előre, rájuk. Bámulta őket, nem mozdultak, végigjárt a tekintete, ilyesmivel valószínűleg nem találkozott. Sok halált, rombolást látott, de ilyet nem. Majd kicsit taszítottak rajta hátulról, és odalépett mellé még egy ilyen alak. És még egy. Lettek gyorsan vagy tízen, szagot hoztak, füstszagot, lőporszagot, háborúszagot. Kint lánctalpak csikorogtak, dörrenések. A nehéz füstszag úgy áradt szét a házban, hogy nyomban elmesélt mindent, ezeknek az embereknek a zaklatott, beláthatatlan életét, akik között volt keskeny szemű, és széles arcú, usánka rajtuk. Az egyik már le is vette. Volt velük egy alak, tudott magyarul. Ő kérdezett.

– Ki van még a házban?

– Azt kérdezi, hol vannak a németek.

– Elmenekültek, elvtárs – szólt Radu Kipter, igyekezett kedves lenni, de Lackó Zsolt leginkább dühös lett, más egyéb érzelmet, meglepődést vagy félelmet nem is mutatott, a szájára tette az ujját, majd integetett, a katonák üljenek le, közben a másik kezével fogta Anna derekát, erősen tartotta, és még letáncolták az utolsó néhány lépést, amikor a gramofon tűje végigfutott a bakeliten, és aztán fütyült még nekik a sercegés. Néhány lövés dörrent megint odakint. Akkor az egyik katona fölemelkedett, intett a többinek, aztán odament a zeneműszerhez, és a puskatussal szétverte.

– Konyec – mondta aztán.

Hol vannak a németek?

Beleeresztettek egy sorozatot a padlóba.

Zsolt félelmében, vagy zavarodottságában letérdelt, körömmel piszkálgatta a golyókat a padlóból, hiszen ezen mi táncoltunk, elvtársak, nézett föl, táncevaty, és fölemelkedett, mutatta is, hogy nem, nem szabad lőni, az oroszok nevettek, tancevaty, kurva matty, és aztán megfogták a szótlan, sápadt Radu Kiptert, és kilökdösték a szabadba, hallatszottak a lövések. Csönd lett. Még a kutyák is elhallgattak. Annát is kivitték, az egyik fogta a haját, belemarkolt, de Zsoltot nem bántották, tancevaty, tancevaty, mutogatták neki. Röhögtek. Kinevették a kacskaságát ezek is.

Ő meg állt a szoba közepén, mosolygott rá Gene Kelly meg néhány szibériai vadállat, a markában volt tucatnyi golyó meg hüvely, és nem tudta, mit csináljon, beszakadt a körme, vérzett.

Táncevaty!

Annát később, amikor csatakosan, vérben ázva előkerült egy reggelen, ami tulajdonképpen csoda volt, Erna ápolta, kimosta az ölét, és amikor megint jöttek érte, letérdelt eléjük, legalább négyen voltak.  Erna megtalálta Anna rúzsát. Bekente magát. Őt vitték el. Öregasszony, de fiatal volt az arca, Anna ruhája volt rajta. Radu Kipterről nem tudtak meg semmit később. Erna a maga ölét is mosta aztán, pedig csak megverték, belérúgtak, amikor meglátták, mi van, miféle aszott, elégett test rejtőzik a ruha alatt, azért kell szenvedni, hogy utána jobb legyen, suttogta a láztól hallucináló Annának.  Odafeküdt mellé, ölelte. A fiával nem tudott kezdeni semmit, kiabált pedig, leköpte. Zsolt félrenézett, megtörölte magát.

– Tancevaty – mondta. 

Elment Zsolt az Oroszországból hazajött kommunistákkal, várta a zászlós teherautó a hivatal előtt. Kísérte őket vagy vitték, mindegy. Erna szerint vitték mégis, és azt bizonygatta a menyének, hogy a férfi megígérte, visszajön Annához. A nő fölemelte a kezét, a haját igazgatta, elhúzta a száját. És a tánctanár? Arról tud valamit a mama?

Radu Kipter titokban tanítja már a táncot.

Anna egy reggel megfogta Erna kezét. Kért egy kis teát. Ivott szépen a cserepes szájával.

– Hatig számoltam, mama – mondta, és lehunyta a szemét.

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

 

2018. március 23.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png