Prózák

 

Szvoren_Edina.jpg 

 

Szvoren Edina

 

Hálára kötelezett emberek

 

Falun nyaralok, burukkolnak a galambok. A tornácon olvasgatok, ölemben Pestről kölcsönzött, vaskos helytörténeti munka, Rétköz ezer arca. Figyelmem gyakran elkalandozik, szemlélődöm, sok mindenre rájöttem itt (a kaszáspók, mint az útra kelő Eiffel-torony).

Borozgatni kezdenék, amikor betoppan D. J., táskájában kalapács, fűrész, colstok, tegnap hiába vártam. A padlásfeljárót kell, ahogy itt mondják, becsinálnia, hogy elvegyük a denevérek kedvét a röpködéstől. Hogy megöljük őket, helyesbítek némán.

D. J., akit hét évvel ezelőtt fél szemére megvakított az öccse, a házra rogyó óriástuja alatt állítja le a biciklijét, hiába mondom, hogy ott ne, hogy ne ott. Dolgozni kezd. A stukatorban van a denevértanya, tájékoztat. A könyvet beviszem a nyári konyhába, lelkifurdalásom van, ha kétkezi munkát végző emberek előtt vastag, keményfedelű kötetekkel mutatkozom. Azannyát, ezzel ölni lehet, jegyzi meg segítőm, amikor minden óvintézkedés ellenére meglátja a könyvet. Kibetűzi a címet, és hamar megértem, nem tudja, hogy Rétköznek hívják a tájegységet, ahol él.

J. a padlásfeljáróhoz támasztja a létrát, komótosan fölmászik, méricskélni kezd. A konyhából nézem, hogyan boldogul a fél szemével. A létrát egy rokonszenves, kissé bőbeszédű utcabeli férfitól kaptam, aki vadászpuskával tette el láb alól a nagyobbik fiát. Lelőtte, a holttestet pedig a felesége meg a kisebbik fia segítségével ásta el a kertben, két házzal odébb, a páros oldalon. D. Jóska (ez most kicsúszott a számon, pedig a ház tulajdonosának anonimitást ígértem) először léckeretet ácsol, arra jön majd a furnér. Lesz még egy másik léckeret is, ami magát a fedlapot tartja meg. Meglepetésemre D. J. a kerékpár vázát használja fűrészbaknak. Az én feladatom, hogy erősen szorítsam a féket, fogjam lábam közé a kereket. J-nek van vízszintmérője is: az átlátszó hólyagban úszkáló folyadék neonszíne falusi viszonyok közt úgy hat, mint egy futurisztikus látomás. Mindegy.

J. óriási használt szegeket ver a lécbe, jókora szakaszon ki is állnak a fából. Olyan, mint valami – most nem jut eszembe. Kiderül, hogy J. a furnért saját konyhaszekrénye hátáról feszítette le: ez olyasvalami, amit nem értek. Kétezer forintot ígértem, ha megszabadít a denevértől.

Elharapott mondatokban beszélgetünk, ha beszélgetünk. Könnyen átragad rám az itteni hanghordozás, ha nem vigyázok, a szatócsboltban – van racsnis csavarhúzójuk is – legközelebb már hellauval köszönök, akár a helyiek. Söprögetek kicsit, lapátra segítem a denevérürüléket. Az előző nap reggelén vettem észre, hogy az apró szürkésfekete hurkák a stukator szálirányos repedésein potyognak a tornác cementkövére. (A stukator itt, falun egy homlokzathoz rögzített, üreges faácsolmány.) Egyébként söprögetni mindig lehet, ez itteni felismeréseim egyike. Meg hogy van valami az életemben, amire mindkét állítás igaz: a legelrontottabb a fontos dolgok, legfontosabb az elrontottak között. (Aztán Eiffel pókja meg a szárnyverdesés.)

Felröppennek a szomszéd galambjai, nyakamat tekergetve követem harmadonként eltolódó tojásdad köreiket. Ma ez csak tizenegy, gondolom, máskor megvannak húszan is. A galambász felesége, aki esténként vízbe áztatott fűzfavesszővel korbácsolja a náluk nevelkedő állami gondozott gyereket, azt mesélte, hogy galambjaik két évvel ezelőtt másodikak lettek egy országos postagalambversenyen. Ha nem vagyok résen, a végén még a kupát is megmutatja. Szép a kertjük, dús és mélyzöld a füvük.

D. J. rájön, hogy elméretezte a fedlapot. Nem iszik, nem káromkodik. Új lécet keres, hogy a rést betakarja egy fatoldalékkal, amit majd a furnérra szegez. A tákolmány helyenként most már négy-öt emeletes: támléc, furnér, léckeret, pótfa, pótfa a pótfán, meg persze a szög, ami az egészből görbén, mint egy boszorkány ujja, kimered. J. fölmászik a magasba, helyére próbálja a leginkább – ez az! – töviskoszorúra emlékeztető alkotmányt. D. J. egyik zsebéből kiáll a vízszintmérő, másikból a kalapács nyele. (Micisapkát hord nyáron is, amilyet apám apja hordott, ferde bibével.) Az utca kutyái panaszosan vonítani kezdenek. Ők már hallják, hogy közeledik a purinás kocsi. A cigányutcák kerítés nélküli házai miatt a purinás fickó kutyariasztó sípot szerelt a furgonjába, én pedig igyekszem emelt fővel viselni, hogy a jelek szerint azokban a tartományokban is zajlik az élet, amelyekre süket vagyok. Kérdem D. J-t, hogy kávét kér-e vagy szódát. Kérdésemet a madarak nem értik, de legalább hallják (ők uralkodnak ezen a világon). A gyári hibás kávéfőzővel kínlódom. Két hét alatt végül is szépen megszoktam ezeket a redukciókat. A konyhában nincs meleg víz, a vécépapírt a csatlakozó idom elégtelen átmérője miatt tanácsos nejlonzacskóban gyűjteni. A Rétközről szóló könyvet öntudatlan mozdulattal odébb tolom egy fazék takarásába, közben az óriástuja lassan ingó alsó ágaira téved a tekintetem. Mióta észrevettem, hogy búbos banka fészkelt a fa odvába, áhítatosan a nagykapun közlekedem. D. J. még mindig a létra tetején: amikor zsebéből kifordul a vízszintmérő, utánakap, de hiába. A műszer a cementlapon végzi, a jelzőhólyagocska finom vonásokkal rovátkolt üvege megsérül, a víz elfolyik, az oldallap behorpad. Tudom, hogy a vízszintmérőt J. attól a fiától kapta, amelyik néhány évvel ezelőtt leugrott egy villanypóznáról, hogy jogosulttá váljon a rokkantsegélyre, és ne kelljen dolgoznia, ezért aztán ritkán jut pénze ajándékra. D. J. nem mutatja, hogy bánkódna a gajra ment vízszintmérő miatt. Büszkén jelenti, hogy a fedlap a helyére került. Mielőtt indulna, azért figyelmeztetem a résekre is. Messze vannak, muszáj ellenszenvesen a magasba mutogatni. Mióta itt vagyok, megváltoztak a mozdulataim.

D. J. a létrát nekitámasztja az eresznek, és purhabbal tömíti a stukator legnagyobb repedéseit. A gyorsan dermedő, öntáguló anyag hólyagjai túlnőnek nemcsak a repedéseken, de magán a stukatoron is. Jó nézni, ahogy dagad, egy pillanatra azt kívánom, bár soha ne hagyná abba. Majd egy sniccerrel lemetszem a fölösleget, mondja J., s én szemérmesen elhallgatom, hogy ilyenem Pesten sincsen. Adok neki konyharuhát, hogy a kezét megtörölje, aztán megyek, hozom a pénzt. Úgy emlékszem, az ezreseket a könyvem lapjai közé készítettem, most mégsem találom. Kétszer is végiglapozom Rétköz ezer arcát, mert az illusztrált oldalak a sok festék miatt hajlamosak összetapadni, a meleg pedig csak ront a helyzeten. A purinás kocsi már a szomszéd utcában jár, a homokdűnékre épült házak közti völgy túloldalán – a könyv Szöveteni-csatornának hívja –, a vonító kutyák kara rázendít ott is. D. J., akiről a ház tulajdonosa azt mesélte, hogy a kutyája torkát, mivelhogy felbosszantotta az éjjeli ugatás, saját kezűleg metszette át egy gondosan megélezett késsel, ujjával a pohár falához szorítja a kiskanalat, a kávét úgy hörpinti fel. A madarak ötven-hatvan fős rajokba verődve készülődnek az éjszakára. Ha megszállják az óriástuját, láthatatlanná válnak. D. J. megáll a konyhaajtóban, végigmér, és elmélázva mondja: ugye, hogy jobb itt, falun. Hát, gondolom, nem jobb, de szebb. Mondom is. Megvan a kétezer forint, a fazék alatt lapult, J. a micisapka alá rakja. A galambász füttyent, hallom, hogy a galambok azonnal dúcra szállnak. Szárnyverdesésük: mintha túlsúlyos nők kacagnának egy nyikorgó heverőn.

Kikísérem J-t a kertkapuhoz. Amikor indul, ráver a biciklinyeregre, mintha a szamara tompora volna. Még visszafordul, és figyelmeztet, hogy dugjak csavart a purhabos szifon szórócsövébe, ha nem akarom, hogy az anyag belekössön. Köszönöm, Jóska, kiáltok utána, s hogy ne a Jóska legyen az utolsó szó, ami napnyugta előtt elhagyja a számat, megismétlem, hogy köszönöm. Attól félek, a hálára kötelezett emberek arcában ott a szenvedő Krisztus.

Széket húzok a tornácra, felütöm a Pesten kölcsönzött könyvet, és megkeresem a helyet, ahol D. J. érkezésekor abbahagytam az olvasást. Bort is töltök, poharamat a lábamhoz teszem. Föl-fölpillantok a beszegezett padlásfeljáróra (remélem, nem fognak kaparászni). Amikor poharam után nyúlnék, az ívelt, átlátszó talp fogságában meglátok egy fényes hátú, fekete futrinkát. Úgy hagyom. Később majd veszek másik poharat a borhoz. Folytatom az olvasást, bár szürkülni kezd. A Rétköz ezer arca alapos, gazdagon dokumentált munka. Kitér nyelvi és földrajzi sajátságokra, a történelem kevéssé dicsőséges fejezeteit sem hallgatja el, meglepetésemre pedig még az ásványtani passzusai is olvasmányosak. Egy kis szerkesztői gondosság hibátlan kiadvánnyá tette volna.

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvhétzáró irodalmi délután BékéscsabánKincsek cserélnek gazdát az Országos Széchényi KönyvtárbanTöbb mint háromszáz új kötet jelenik meg a 89. Ünnepi KönyvhétreIII. Kolorádó Fesztivál
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Oláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila verseiTurczi István versei
Prózák
Abafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái Haász János: Üzenet
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Arany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdés
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA