Prózák

 

Ferdinandy_meret.jpg 

 

Ferdinandy György

 

Portréfilm

 

1.

 

            Portréfilmet úgy szokás forgatni, hogy az interjúalanyhoz betelepszik a stáb. Fehér lepedőt feszítenek a könyvespolcok elé, félretologatják a bútorokat, hogy – mint mondják – természetes legyen a környezet. Azután leültetik az embert egy reflektor fényburája elé, és elkezdődik a vallatás. Te pedig – jól-rosszul – elmondod nekik az életedet.

            Ha belezavarodsz, legyintenek. Bent a stúdióban úgyis kivágják a nekik nem tetsző – a fölösleges – részleteket. A portrét végül is ők készítik el, és nem a riportalany.

            Ami engem illet, nem egészen így történt a dolog. Engem abban a környezetben kívántak bemutatni, ahol anno leéltem az életemet. Tízezer kilométerre, egy apró trópusi szigeten. Biztattak, hogy milyen nagyszerű lesz a háttér. A tenger, a pálmafák, meg én is valahogyan úgy, mondták, mint nagy elődöm, Gauguin.

            Bevallom, ez a terv engem is felkavart. Viszontlátni a Szigetet, ahol megvetettem a lábam száműzetésem negyven éve alatt! Ahol jobb időkre várva felneveltem a gyerekeimet. Egyszóval, ahol leéltem az életemet. Miért is ne! – gondoltam. Ha egyszer van rá keret!

            Hát az volt. Hamarosan értesítettek, hogy még az év folyamán üssük nyélbe az utat. Ellenkező esetben vissza kell fizetni a támogatást. És akkor, ugye, a szép terv kútba esett.

            A filmesek szeretik a meleg tengereket. Rólam úgy tudták, hogy odaát töltöm az ünnepeket. Ők pedig megvették a méregdrága repülőjegyet.

            December hatodikára szólt a foglalásom. Még maradt négy napom, hogy átgondoljam negyvenéves emigrációm nevezetesebb eseményeit.

 

*

 

            Hát négy nap ugye nem nagy idő. Főleg, ha az ember ideges. Kisétáltam a hegyre. Mióta hazatelepültem, itt szoktam kipihenni magam. Itt számháborúztam kölyökkoromban, és innen indultam útnak, huszonévesen. Most pedig itt, a régi ház alagsorában találtam magamnak lakhelyet.

          Lágy, őszi idő volt, olyasféle, mint akkor, hatvan éve. Tíz óra felé a ködöt már áttörte a nap. A villanypóznákról komor dolmányos varjak dobálták elém a diót. Nem zavartatták magukat, felkapkodták, ami összetört a köveken.

            A kerítések mentén csaholva követtek a kutyák. Névről ismertem valamennyit. Itthon voltam, és most mégsem jutott semmi eszembe. Fent, a csúcson, egy pillanatra megálltam. Rájöttem, hogy le kell írnom, ha fel akarom idézni az emlékeimet.

            A lakóházak helyén itt még gyümölcsösök voltak az én gyerekkoromban. A filoxéra után a szőlő helyére nagyapám őszibarackot és mandulafákat ültetett. Tavasszal a mandula borul virágba először. Ilyenkor hófehér a hegyoldal.

            Akkoriban még csak a Budaörsi útig jött ki a városból a nyolcas. Emlékszem, egyszer kivitt a Wolf Károly út sarkára nagyapám, és megmutatta, hogy merre fognak felpöfögni a buszok.

            Ledobtam a felöltőmet, kifújtam magam. Azután papírt és ceruzát kerestem, és kezdtem összeírni a trópusi útvonalakat.

 

*

 

            Franciaországból kerültem erre a kis karibi szigetre. Galliában nehezen talált magának állást egy idegen. A trópusiak befogadtak, jól bántak velem. Negyven éven át tanítottam az egyetemükön. Azután leomlott a Vasfüggöny, és aki akart, hazamehetett.

            Most – úgy gondoltam – nemcsak a hontalanság keserveiről fogok beszélni. Elmondok mindent, amit csak a Szigetről tudok. Kolumbusz Kristóffal fogom kezdeni. A conquist után négyszáz éven át spanyol gyarmat volt ez a Kisalföld méretű ország. A spanyolok és az indián őslakosság mellé hamarosan megérkeztek a négerek. A Kordillerákon kávét termeltek, a tengerparton létrehozták a cukornád ültetvényeket. A korabeli dokumentumok szerint békésen éldegéltek itt az emberek.

            A 19. század végén történtek az első változások. A rabszolgák felszabadultak, majd a spanyol-amerikai háborúban, a Szigetet elfoglalták az északiak. De erről az időről már nekem is vannak történeteim. Egy diáklány nagymamája, a boszorkányság hírében álló donna Eusébia mesélte, hogy szemtanúja volt, amikor a Guánica-i öbölben, hadihajóik fedélzetén, megérkeztek az első amerikaiak.

            - Hogy mit csináltam?! – kiáltotta ez az erélyes öregasszony. Hazarohantam, és bezártam a kislányokat. Ezek a tengerészek, képzelje! – gatyára vetkőztek, és fejest ugráltak a vízbe. Meg ne lássák szegénykék a pucér férfiakat!

           Ettől fogva – egészen a legutóbbi időkig – haditámaszpont volt a Sziget. Fontos bázis a Kis- és a Nagy-Antillák között. Olyannyira, hogy még az állampolgárságot is megkapta, aki itt született.

 

*

 

            Múlt az idő, lezajlottak a gyarmatosítás szokványos – jól ismert – fázisai. A mezőgazdaság nem tudta az északi importtal felvenni a versenyt. Én még gyakran láttam az út szélén jukkát, zöldbanánt áruló mezítlábas parasztokat. Az pedig természetes, hogy az egyetlen működő vasútvonalat is bezáratta a Ford és a Chevrolet.

            De nem lesz-e ez a rezümé túlontúl részletes? És vajon mit szólnak hozzá a trópusiak? Nem fájlalják majd, hogy így megcsonkítom a történelmüket? Mindegy: meg kell kísérelnem a lehetetlent. Meg kell ragadnom a lényeget.

            Elmúlt egy nap, végigsétálok az utcán. A villanyoszlopokon némán figyeltek a dolmányosok. Az utca csendes. A régi szomszédokból már mutatóba se maradt. Meghalt Klimm néni, a sarkon, és Kocsis bácsi, a labdaszedő gyerek. A század elején még teniszezni jártak ki ide a pestiek.

           A házukban ma már az unokáik élnek. Köröskörül, az újonnan érkezők kacsalábon forgó palotákat építenek.

            Dél felé telefonálnak a filmesek. Forgatni – magyarázzák – drága dolog Amerikában. Inkább kérnek egy rokonlátogató vízumot. Csak hát a rokonságnak, ugye, neve van. Megadom nekik, felírják, belekerül a forgatókönyvbe a fiam.

 

*

 

            A folytatás a támaszpontok felszámolása. Ma már szárazföldi bázisok nélkül működik a legtöbb modern hadsereg. Elveszítette stratégiai fontosságát a Sziget. Akkor meg, fenntartani, etetni, minek!

            A parlamentáris demokrácia is végnapjait éli. Eddig, egy évszázadon át, független – vagy legalábbis önálló (autonóm) – szeretett volna lenni a nép. Ma a megfélemlített választópolgárok többsége Amerikára szavaz.

            A hősi múlt? Már az iskolákban sem tanítják, hogy valaha forradalmak törtek ki a Szigeten. 1828-ban Lares, a 20. század elején Pedro Albizu Campos, és nemrég, 2006-ban a macheterosok, akik a nádvágó-késről kapták a nevüket. (Számukra ismerős, hogy minden évszázadra jut egy-egy nemzeti hős, akit mai szóhasználattal terroristának bélyegez a hatalom.)

            De nemcsak a forradalmárok híres emberek. Az ország számtalan művészt adott a világnak. Pablo Casals-t és Rafael Hernándezt többek között. A két legfrissebb név a sorban: Oscar Lopez Rivera, a hetvenéves börtönbüntetését töltő politikai fogoly, és végül, a Sziget büszkesége, az első olimpiai aranyérmes, Mónica Puig.

 

*

 

            Itthon, a 60. évfordulón, engem is felfedeztek. Rájöttek, hogy a kevés túlélők egyike vagyok. És hogy a szemtanúknak (ha azt látták, amit kell!) illik nyilvánosságot biztosítani.

            Tizenkilenc (egy híján húsz) helyen beszéltem. Nem sok sikerrel. A mennybemenesztések és a sanda mellébeszélések között a tények felsorolása nem érdekelte az embereket.

            A hős fiúk! Akár Victor Hugo Gavroche-át is elmesélhettem volna. Azt, hogy a forradalom követelt volna valamit? És hogy ebből mi vált valóra? Ilyesmire még célozgatni is politically – incorrect.

            Egy kedves emlék azonban minden ilyen kalandból származik. Utolsó utamon (este volt, éppen egy könyvesboltból indultam a szállodám felé), külföldi csoportba keveredtem.

            - Franciák? – szólítottam meg őket.

            - Belgák vagyunk! – válaszolta nevetve egy asszony. Liège-iek.

            Valaha én is éltem Belgiumban.

            - Mons-ban! – pontosítottam, és egy fiatal nő felsikított:

            - Én is bergeni vagyok!

            - Akkor ön a Dudut is el tudja énekelni! – ugratott az idegenvezető.

            És én elénekeltem nekik. Teli torokból, ott, az utcasarkon, a szálloda előtt. Szerencsém volt: ők is velem énekeltek. Nem vették észre, hogy elsírom magam.

            Hát igen. Még sokáig nem jött a szememre álom. Mi lett volna belőlem, ha akkor, tízévesen, annál a belga családnál maradok? Talán itt járnám, egy ilyen kacagó turistacsoporttal, a szülőföldemet.

 

*

 

            Visszaköszön a múlt. Ahogy múlnak az évek, barackosokat ültető nagyapámra is egyre többet gondolok. A háború éveiben végül is ő, a professzor törődött legtöbbet velem.

          Minden reggel hármat füttyentett a teniszpálya felett. Útban a németvölgyi, a Mackós iskola felé bementünk a negyednyolcas misére. Nagyapa elmagyarázta, hogy miben áll a tevékeny – mint mondta: a krisztusi – szeretet.

            Csupa ilyen halk, makacs emlék. Nagyszüleim elpusztultak a háborúban. Nagyapából mára csak két százéves faóriás, a szederfa és a fekete fenyő maradt.

            A Szent János kórházban – a munkahelyén – még ismerik a nevét. Számára mindig a munkája – a gyógyítás – volt a legfontosabb. Lehet, hogy tőle örököltem? Félévszázadon át töltögettem én is a koponyákat. Ő pedig műtött, rendületlenül. Véste, tisztogatta a hibás, a beteg járatokat.

 

*

 

            Oktatás az első évszázadokban még nem folyt a Szigeten. 1905-ben nyílt meg az első iskola, egy tanítóképző. Addig nem tanítottak csak az anyaországból – a madre-patriából – érkező szerzetesek.

            Ebből az iskolából alakult ki, fokozatosan, az egyetem. Kezdetét vette a latin-amerikai intellektuelek meghívása. Két évre, ennyi időre adtak nekik úgynevezett visitor-státuszt (látogató-vízumot) az amerikaiak.

            Ezek szívesen jöttek, hiszen itt dollárban kapták a fizetésüket. Az egyetemnek a második világháború nagy lökést adott. Amerika tradicionálisan bevándorlókból verbuválja az intellektueleket. Itt tanított többek között a Nobel-díjas spanyol író, Juan Ramón Jiménez.

            A hatóságok ugyan kikötötték, hogy a meghívottak között – mint mondták – háborús bűnös nem lehetett. Ezt azonban könnyű volt kijátszani. Franco generális egész tisztikara például szabadon járt-kelt a Szigeten. Hogy kik a háborús bűnösök, azt különben is a győztesek szokták eldönteni.

            Az ötvenes években már három magyar tanított az egyetemen. Szászdi Ádám Ecuadorból, des Echerolles Sándor Caracasból érkezett. Hozzájuk csatlakozott Portugáliából a magyar kultúrattasé, majd 1964 őszén, francia családommal, jómagam.

            Lassan elszaporodtak az európaiak. A Volkswagen gárdája megalapíthatta az első futballcsapatot. Még báró von Dőry is itt képviselte valamelyik német autómárkát, pedig őt annakidején maga Adolf Hitler, a Führer pártfogolta a berlini olimpiai játékokon.

            Sorra veszem a régi pályatársakat. Őket már csak a temetőben látogathatom. Ha ugyan számon tartja még valaki a sírjukat.

            Csak én élek újra itt, ahonnan útnak indultam. Magányosan, én is. Igaz, hogy fenn, a Korompai utca sarkán él valaki, akit óvodáskorom óta ismerek. De ki tud ma már felkapaszkodni azon a meredeken!

            A szomszédban van egy házaspár, akikkel néha összejöttem. Aztán múltak az évek, és nem volt már egymásnak mit mondanunk. Ők meggyűlölték ezt a világot, amit én még mindig, még ma is elszántan szeretek.

            A Szigeten hiányos nyelvtudásommal is hamar megtaláltam a helyem. Az ifjú lázadók lettek a barátaim. Ők szívesen meghallgattak, ha a magyar ötvenhatról meséltem. Arról, hogy egy elszánt kis nép felkelése nyomán meg tud inogni egy világbirodalom. Ők persze magukra értették a magyar ötvenhatot.

            Elolvastam Puerto Rico egész irodalmát, a kiáltványokat és a röpiratokat. Ezeket lefordítottam és elküldtem a francia lapoknak.

            Az 1964-es választásokon végigjártam a függetlenségiek két vezére, Ruben Berrios és don Gilberto útvonalait. Kétségbeestem, amikor a párt – a szavazatok szokásos három százalékával – ismét lemaradt.

            A tanítás volt a vigaszom. Elhatároztam, hogy megírom a Sziget történetét. Ha már eddig senki sem írta meg. Nem törődtem vele, hogy kinevettek:

            - Történelmük csak a győzteseknek van! – jelentette ki nem egyszer a dékán. Mit akar megírni? Szerecsen-viccekkel traktálná a gyerekeket?

            Nem válaszoltam. Olyan munkatársaim voltak, mint a nicaraguai költő, Ernesto Cardenal, és Vargas Llosa, egy fiatal perui.

            Fordítottam tovább, és a jelek szerint ez okozta a vesztemet. A második év végén váratlanul ösztöndíjat ajánlott fel nekem az egyetem:

            - Befejezi a doktoriját! – biztatott a dékán. Aztán, ha úgy tetszik, akár vissza is jöhet!

            Elfogadtam, visszarepültem az óvilágba. Doktorrá avattak. Utána azonban közölték velem, hogy nem tart tovább igényt rám trópusi munkahelyem. Civilizált módszer volt, kétségtelenül. Így tettek ártalmatlanná nem egy (számukra) nem kívánatos elemet.

            Én azonban megmakacsoltam magam. Olyannyira, hogy végül is visszavettek. Egy apró vidéki tanoda lett a munkahelyem. Régi barátaim azonban nem álltak többé szóba velem. Velük időközben elhitették, hogy az északiak beépített embere vagyok.

            Még harminc évet töltöttem el így a Szigeten. Olyan magányosan, mint egy bölény. Szépirodalmat fordítottam, átvittem a szomszéd szigetekre a hallgatóimat. Hát csak így. A pótcselekvéseknek szenteltem az életemet.

 

*

 

            Hamar elszállt ez a négy nap. Előkerestem a poros kézikofferomat, becsomagoltam a gyógyszereimet. Ruhafélét alig pakoltam magamnak: odalent, a trópuson, minek!

           A filmesek csak másnap utaztak. Izgatottak voltak, lelkesek. Megkapták a látogató-vízumot. Kérdezgettek, hogy van-e telefon a fiamnál, hogy várjuk-e őket, és hogy vigyenek-e pulóvereket.

               Azon kaptam magam, hogy ha lehetne, lemondanám ezt az utat. Végül is én már végigjártam – négy nap alatt – ezeket a helyszíneket. Csak zavarni fog a durva valóság. Hozzászoktam, hogy papíron és ceruzával élem az életemet.

            Késő volt a bánat: itt állt már előttem a névsor. A régi barátok, a munkahelyem. Egy házikó, három ablak. Itt éltem, mielőtt a francia asszony magamra hagyott.

               És végül, a legfontosabb: Vicente, a fiam. A trópusi gyerek, akit a sorsára hagytam.

            December hatodikán már hajnalban felhúztam a csizmám. Hat óra után indult a járatom. Csak most veszem észre, hogy pontosan hatvan évvel 1956 után. Ugyanazon a decemberi napon.

 

 

2.

 

            A sofőrök ilyenkor éjjel már jóval idő előtt kint állnak a kapuban. A sötétben csak a taxi sárga lámpája világít. És egy hosszú, fehér csík az ég alján. Nemsokára felkel a nap.

            Köszönünk egymásnak, a repülőtérre! – mondom. Benéz mögöttem a kertbe, látom, keresi a kofferomat. Nem beszélünk, kihalt, néma a város. Az Üllői út végében világosodik.

            A Kettesbe? – kérdezi. Merthogy onnan indulnak a nemzetközi járatok.

            Bent már hosszú sor áll. Kétszer is körbejárok, nem ismerem ki magam. Valami automatán nyomogatják a gombokat. Megvárom, míg kinyit az angol légitársaság. Három beszálló kártyát adnak. Tanulgatom az új szavakat.

            Hátul, a hall mélyén újabb sorban állás. Itt megmotozzák, átvilágítják az utasokat.

            - Nincs semmi a zsebében? – szól rám egy kövér, szőke asszony.

            Levetetik a nadrágszíjamat.

            - A cipőmet is?

            Valahol olvastam, hogy nyolcvanon felül a cipő marad. Mutatják, hogy hova üljek. Elviszik a lábbelimet, másodszorra is átvilágítanak. Annakidején (van ennek már húsz éve is) beépítettek egy acélforgót a derekamba. Van róla egy ID-card-om. Akkoriban még minden műtétről ilyen kártyákat állítottak ki az amerikaiak.

            Végre tovább engednek. Visszakapom a zsebkendőmet és a nadrágszíjamat. De még nincsen vége a motozásnak. A futószalagon még ott árválkodik a táskám.

            - Kinyitni! – intenek. Furcsállják, hogy ennyi gyógyszert cipelek magammal. Kidobják a kisollómat és a kölnivizet, ezeket a veszedelmes harci eszközöket. Aztán minden oké: mehetek.

            Annakidején előkelő dolog volt egy utazás. Egyenruhás személyzet irányította a beszállást. Illatos légikisasszonyok.

            Ácsorgok a kivilágított menetrend alatt. Nem találom a British Airways járatát. Nem az én szememnek találták ki a feliratokat. Szerencsére mások is a londoni gépet keresik. Majd csak kijutok, ha a közelükben maradok.

            Még el sem indultunk, de már elegem van. Remeg a lábam, az ing a hátamra tapad. Régen, miközben átrepültünk a város felett, kinéztem az ablakon. Most sűrű felhők takarják el a Sashegyet. A Dunát, ezt a keskeny, kanyargó ezüstszalagot.

            Vagy ez már a Temze? Átaludtam az utat.

            Londonban annakidején megvettem a napisajtót. De a váróteremben ma már senki sem olvas. Beszélnek, szorongatják a kézi telefonokat. Vagy alszanak.

            Követem én is a példát. Amikor felébredek, már egy nyílegyenes sárga part húzódik az ablak alatt. Itt még most is vidáman süt a nap.

            Miamiban landolok. Zúg a fülem, már elmúlt éjfél a fejemben. Végigtámolygok egy hosszú, sivár folyosón. Az emberek megint valami automatán nyomogatják a gombokat. Fénykép, ujjlenyomat. Megáll mellettem egy alkalmazott:

            - Segíthetek? – kérdezi. És nyomogatja tovább, helyettem is.

            Csak később jut eszembe, hogy angolul szólított meg. Én pedig spanyolul feleltem neki. De addigra már a karibi légitársaság ingajáratán vagyok. Egy olcsó, éjszakai járaton.

 

*

 

            Valahányszor egy újabb kontinensre teszem a lábam, kidobok egy fiókot a fejemből, és betolok a helyébe egy másikat. Azt szoktam mondani, hogy ettől fogva más ember vagyok.

            Hát nyolcvanévesen már nem ilyen egyszerű az átmenet. Ülök a karibi járaton, és számolgatom az alattam elvonuló zátonyokat. Ez itt Nassau. A Bermudák hírhedt háromszöge. Apró szigetek, pálmaligetek sárga homokon.

            Ez pedig már Haïti. Felismerem La Tortue-t, a Teknőc-szigetet. Santo Domingo után, a Mona-kanális közepén, Desecheo, a vándormadarak pihenője. Egy másik lakatlan sziget.

            Puerto Rico-t sűrű felhők borítják. Vattapaplanjuk alatt, a Gazdag Kikötő, vagy mint az én időmben nevezték: az Isla del Encanto, az Elbűvölő-sziget.

            Amikor a gép áttöri a párát, kisüt a nap, és nekem elakad a lélegzetem. Látom Mar Chiquitát, ahová még Víg Bandi vitt el. Az egyetlen barát, aki a talán sosemvolt pesti bölcsészkarról megmaradt. Ez pedig már Vega Baja, ahová fürödni jártunk a clases sabatinas, a szombati kurzusok után.

            És már ereszkedünk is San Juan fölé. Nem ismerek rá, krákogok, eldugul a fülem. Minden más, mint az én időmben. A város sűrűbb és nagyobb. Akkor még az El Monte, a házunk volt itt a legmagasabb épület.

            Van azért, ami nem változott. Amikor földet érünk, körülöttem most is tapsolnak az emberek.

 

*

 

            A kézitáskám itt forog előttem. De hogy melyik az? Van belőle tucatnyi a futószalagon. Meg kell várnom, hogy mindenki kiemelje a magáét. Az utolsó nekem marad.

            Kint a szabadban megcsap a jól ismert sűrű meleg. Parkolni tilos, a sofőrök bent ülnek a kocsiban. Ácsorgok, nézelődöm. Nem találom a fiamat. Fogalmam sincs, hogy milyen gépkocsija van.

            Róla magáról nem is beszélve. Elszálltak az évek, számolgatom, hogy mióta nem láttam őt. És akkor, amire a legkevésbé számítottam: egy vén teherautóból valaki kiszáll. Őszülő, magas ember. Nyílegyenesen jár, elindul felém.

            A járása lenne? Felismerem. Megáll előttem.

            - Apa! – mondja. Te vagy az?

            Hunyorog, ollóval vágja a szakállát. Az ingének földszaga van. Némán ülünk az öreg tehergépkocsiban.

            - Megöregedtél? – szólal meg kint, az országúton.

            - Te sem lettél fiatalabb.

            Él egy tanártársam itt, a közelben.

            - Hozzá megyünk?

            És Vincent azt feleli: beteg.

            Ő hívta volna össze a régieket. Ez a terv tehát kútba esett.

            Bemegyünk egy étterembe. Éhes vagy? – kérdezi. Valamit rendel. Akármit. Zúg a fülem, a fejemben már késő este van. Csak azt látom: fizetünk. Az ebédet becsomagoltatja a fiam.

            - Gyerünk! – mondja. Segít felállni, megfogja a karomat.

            Visszaülünk a truckbe. Nézem a házakat. Sehol egy ismerős sarok.

            - Siessünk! – mondja Vincent. Rossz a szeme, tőlem örökölte. Haza kell érnünk, mielőtt besötétedik.

            A farm fent van, egy törpe hegy tetején. Őserdő veszi körül, indák, szakadékok. Sehol egy lélek. Mire felérünk, koromsötét éjszaka van.

            Szőke asszony jön ki elénk.

            - Kösd meg a kutyákat! – szól rá a fiam. Ez itt Heléna! – teszi hozzá.

            A farmon négy nagy, bozontos kutya van.

 

*

 

          Vincent késői gyerek volt. Éppen csak megszülte a francia asszony, azután magunkra hagyott. Úgy tudtam, hogy az anyjához – az anyósomhoz – utazott.

            Hozzánk, a panellakásba feljártak a barátok. Egy elzászi fiú, egy katonaszökevény és egy arab. Ittunk, pelenkáztunk. Aztán visszajött a francia asszony, és én szélnek ereszthettem a barátaimat.

            Vincent házát széles, nyitott balkon veszi körül, valahogyan úgy, mint régen a gyarmati (koloniális) stílusban épült faházakat.

            Kávézunk. Az őserdőből felszáll a pára, az apró, törpe hegyek mögött gőzfelhőbe bugyolálva felkel a nap.

            - És a filmesek? – kérdezi a fiam.

            Előkeresem a címüket. Éjjel érkeztek, szállodában alszanak.

            - Hogy milyenek? – vonogatom a vállamat.

            Tulajdonképpen alig ismerem őket. Jenő és Mihály. Negyvenéves pesti férfiak. Persze jó lett volna beszélni velük. Egy kicsit megtervezni ezt az utat. De hát erre ugye nem volt odaát, az Óhazában, alkalom.

            Bemegyünk értük, reggeli után. Mi közben mártózunk egyet – mondja Vincent. Téged leteszünk. Intézzétek a dolgotokat!

            Hát ez itt nem akármilyen hely. Csicsás luxusszálloda. Múlik az idő, ácsorgunk a portán. Végre megérkeznek az embereim. Ketten vannak, a személyzet szuszogva cipeli utánuk a felszerelésüket.

            Magunkkal visszük őket is, hadd kezdődjön jól számukra is a nap.

            - A fiad? – kérdezik. Nincs közös nyelvünk, angolul dadogunk, magyarok, trópusiak.

            - Hát ennek lőttek! – sóhajtja a trópusi asszony, amikor végre útnak indulunk. Mármint a strandolásnak. Délben nem mennek ki a napra a trópusiak.

            Megállunk mégis, árnyékot keresünk, a stáb lehordja a kocsiról a kamerákat. Vincentéket elnyelik a habok.

            Mutatják, hogy hová üljek. Hogy a fény, meg a háttér. A beszélgető társam meg nem egészen, csak félig – sré vizaví – szemben velem. A kérdések nem hangzanak el a vásznon. A válaszaimmal kezdődik a jelenet.

            Hogy miről kell beszélnem? Hát, mondjam el, hol vagyunk, hogy hívják ezt a helyet.

           Belekezdenék, amikor megáll mellettünk a biztonsági őrök narancsszínű kocsija. Kövér indián köszön rám.

        - Filmeznek? – kérdezi. Van rá engedélyük? Mert filmezni csak úgy nem lehet.

        - Ezek turisták! – békítgetem. Jöjjenek ide, mellém! Kiosztunk maguknak is egy szerepet!

        - Csak azért – juhászodnak meg – mert reklámfilmet, ugye nem szabad!

Hát ezt megúsztuk. Büszke vagyok magamra. A stáb megállapítja, hogy tudom kezelni – mint mondják – a bennszülötteket.

Kezdem otthon érezni magam.

Megint pakolásznak. Mennyi munka, másfél perc miatt!

Megyünk tovább.

        - Hová fektetjük őket? – kérdezi a fiam.

Most kapnak észbe: a vendégszobában nincsenek ágyak. Nem tudták, hogy ezek ketten náluk alszanak.

Bevásárolunk, kólát és rumot rakunk fel a kocsiba. Én – biztos, ami biztos – veszek még egy olcsó – és állítólag kétszemélyes – gumimatracot. Mi, hárman bedobunk egy-egy pizza szeletet.

        - Nem vagyunk éhesek! – mondják a magyarok. Csak később jut eszembe, hogy ezek még nem váltották be a forintjaikat.

 

*

 

          - Földi paradicsom! – kiáltják, amikor felérünk és megállunk a balkonon. Menyem megmutatja nekik a szobájukat. Alagsori, de külön bejáratú, és saját mosdófülkéje van.

          Nézzük a kék hegyeket. Vincente hallgat. Este – ígérem – a szomszédos Szűz-szigetek fényeit is megmutatom.

            Kólával isszuk a Bacardit. Harminc éven át minden este így ittam a rumot. Lágy, meleg az este. Amint ránk borul az éj, megszólal a koki. A levelibékák kórusa.

            - Nem tudtam – mondja Jenő –, hogy itt éjjel is énekelnek a madarak!

            Van valami kis feszültség a levegőben. Talán a közös nyelv hiánya miatt. Ezek ketten azt képzelték, hogy itt angolul beszélnek. Végül is ez itt az Egyesült Államok! Nehéz elképzelni, hogy a bennszülöttek megőrizték a nyelvüket.

            - Paradicsom, az ám! – dörmögi Vincent. Dream, amerikai álom!

            - Hadd higgyék! – békítgetem a fiamat.

            - Szép kis paradicsom, ahol segélyből – kuponokból – élnek az emberek!

            - Igaz-e – kérdezi –, hogy ott, maguknál a betegellátás ingyenes? Mert itt, nálunk fel is fordulhat, aki beteg!

            Azok ketten hallgatnak, csóválják a fejüket.

            - Egy barátom – folytatja Vincent – villanyszerelő. Volt egy vakbélműtéte, értik? Most, vagy eladja a házát, vagy fizetheti a részleteket.

            - Amíg élt a feleségem – szólok bele én is – havi nyolcszáz dolláros betegbiztosítást fizetett.

            Morognak, számolnak. Látom rajtuk: hiszik is, nem is. Átszámítgatják ezeket a számukra horribilis összegeket.

            - Fasiszták! – legyint a fiam.

            Azok ketten meg nyilván kommunistának tartanak.

            - Maguk tanult emberek? – kérdezi Vincent. És kifizették már a tanulmányaikat?

            - A micsodánkat?

            A tandíját húsz éven át, havi részletekben fizeti vissza a fiam.

            - Ha jól tudom – mondja most – a tudás odaát, maguknál, ingyenes.

            Próbálom összebékíteni őket. Nehéz két rendszert egybevetni. Főleg, ha közben fogy a kóla meg a rum.

            - Te is! – kiáltja Vincent. Idejössz, és a nyakamra hozod ezeket! Tudod te, hogy milyen itt az én életem?

            Nem jön a szememre álom. Vicentét a bíróság az anyjának ítélte. Csak egyszer egy évben – a nyári szünetben! – adták őt vissza nekem. Persze, ha kifizettem a repülőjegyet. Azután megszökött, tizenöt évesen. Akkor már örült az anyja. Írt egy nyilatkozatot, hogy lemond róla. Elvihetem. Ezt a papír fecnit ma is őrzöm. Megfogadtam, hogy bekereteztetem.

            Hát csak így. A fiam később megszökött tőlem is. Itt, a kisgyerekkor paradicsomában kezdett új életet. Én meg odaát. Sokáig nem is tudtam, hogy a kis Vincenttel mi lett.

            Végre elalszom. Már világos van, amikor felébredek. A háziak vásárolni mentek. Kint a kapuban a filmesek vakarják magukról a sarat. Lemerészkedtek a vadonba, nem tudták, hogy a bozót még itt fent is mocsaras. Még jó, hogy kimentették a felszerelésüket.

 

*

 

           Kevés időnk marad, délután kerül sorra az egyetem. Nem tudom, mikor fogom elmondani, amit összeírtam magamnak indulás előtt. Az alatt a lámpalázas négy nap alatt.

            A Sziget történetét, a spanyol és az amerikai korszakot. A kezdeteket, amikor Cayey polgárai még karban énekelték, hogy „megérkeztek, megérkeztek, az idegen doktorok!” Pablo Casals-t, Ciro Alegríát, a sorstársaimat…

            Végül is, ez az én portrém: a környezetem. De vajon mindez érdekli-e az én embereimet?

            Korán érkezünk, a színház még üres. Misa forgat. Bemutatom Carlos-t, a kiadómat. A rendezőnőt, aki az én diákom volt. Jól jönne velük egy beszélgetés, miközben lassan megtelik a terem.

            De az én filmeseimnek nyomuk veszett. Nélkülük kezdődik a műsor. Amint az ilyenkor szokás, Carlos elmeséli az életemet. Átadják az irodalmi kör ajándékát, a portrémat, amit egy idevalósi festőművész készített.

          - Két okból vagyok megilletődve – mondom, amikor átveszem a mikrofont. Egyrészt, ez a meleg fogadtatás. Aztán, ez az arckép. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen szép vagyok!

            A teremben hullámzik a nevetés. Meg van alapozva a hangulat. De a legnagyobb meglepetés még hátra van. Az est második felében, amikor kérdezgetni kezdenek a diákok, kiderül, hogy mind olvasták az írásaimat. Jó ismerőseik Náni, a menekült lány, a madárhang-gyűjtő, a nyelvkurzusokra igyekvő illegálisok. A Green Card peonjai, akiket megszámoznak a counselorok, és szégyenkezve nevetnek, ha megkérdezik a telefonszámukat.

            - Ay-am-from – dadogják. Ha még tudják, hogy a hazájuk merre van.

            Megkérdezik tőlem, hogy él-e még a művész, Neruda barátja, aki egy parkolón farigcsálja az aktokat. A mondása, hogy „életük végén a jók elnyerik méltó büntetésüket”, megnevetteti őket. Amikor megkérdezik, hány éves, a szobrász azt szokta felelni, hogy „már megették a kenyerem javát.” Hogy kik, azt az én könyveimben nem mondja ki senki sem.

            Mégis, miről szólnak ezek az írások? – kérdezi partnerem.

            - Rólunk! – mondják.

            Nagyapa jut eszembe:

            - A szeretetről? – kérdezem.

            Lehetséges, hogy én ott messze, északon ezeknek a trópusi gyerekeknek írtam a könyveimet?

            Van aztán még valami díjkiosztás. Egy komor, rosszarcú fiú sírva fakad, miközben felolvassa a verseket.

            - Neked írták! – súgja a fülembe Carlos.

            Nem értem. Hozzám nem szokás írni verseket.

          Egy ideig még dedikálok. Hosszú sor áll előttem, lassan haladok. A vevők mellém állnak, átölelnek, lefényképezkednek velem. Én pedig valamennyiükkel beszélgetni akarok.

            A műsor után vendégül lát az irodalmi szakosztály. Ülünk a menza sarkában, tanárok és diákok, vagy tízen. Előkerülnek a filmesek is. Ezt kellene felvenniük, ezt a jelenetet. De ők, éppen ellenkezőleg, el akarnak vinni, hogy valahol kint, a daffodil-bokrok tövében beszélgessenek velem.

            Leintem őket. Portréfilmet csinálunk, és az én arcképemhez ezek tartoznak hozzá: ezek a válaszra váró gyerekek.

 

*

 

            Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy az én magyarjaim talán lenézik – amolyan cigánynépségnek tartják – az én bennszülötteimet. Azt képzelik, hogy nem vetnek jó fényt rám. Hogy ez itt nem egy tipikus amerikai egyetem. Aztán elvetem ezt a gyalázatos gondolatot.

            - Megnevettetted őket! – állapítják meg útban hazafelé, a kocsiban. A mai délutánból számukra ennyi maradt.

            - Milyen volt? – kérdezi otthon az asszony.

            - Jól sikerült! – állapítja meg a fiam.

            Jenő és Misa már korán reggel kihordják a ház elé a málháikat.

            - Jól aludtatok? – kérdezem.

            - A földön! – felelik.

            Nem sikerült felfújniuk a gumimatracot.

            - Mi a műsor? – kérdezi Misa.

            Félrevon, és felajánlja, hogy maradjak velük. Van hely – mondja – a szállodában. Kétágyas a szoba. Lenne még három napunk – teszi hozzá. Megmutatnád az óvárost. Az erődöt, amit még Kolumbusz Kristóf épített.

            Megköszönöm, lebeszélem. Ha már, akkor inkább az ültetvényeket mutatnám meg nekik. A rabszolgák faházait, amelyeken ma sincsenek ablakok. Donna Eusébiát látogatnám meg, vén barátnőmet, a spiritisztát. Ő ma is ott él, ha még él szegény, a Centrált, a Finomítót körülvevő házsoron.

            De hát erről ugye szó sem lehet. Autót nem béreltek a pestiek, gyalog pedig nem tudnám követni őket. Arról nem is beszélve, hogy mit szólna hozzá a fiam! Végül is hozzá jöttem, erről az egész filmezésről – állítja – nem is tudott.

            Abban maradunk, hogy visszavisszük őket a szállodába. Nélkülem is végigjárhatják a turista-útvonalakat.

            Először a temetőbe megyünk. Itt, ezen a lágy dombon nyugszik a lány, akivel megosztottam a párnám, amikor a francia asszony elhagyott. Ide, a szülei mellé temettem, ennél többet nem tehettem érte. Alig ismertük egymást, túl gyorsan elment. Hogy szerettem őt, azt is csak most tudom.

            Most, ebben a nyirkos, néma csendben kellene beszélnem. Itt – mondják – jól hallani a hangomat. Aztán, éppen belevágok, amikor felberreg egy fűnyíró masina.

            A síron már összetörtek a márványlapok. Vizet hozok egy kólás üvegben, letisztogatom. Bent, az irodán előkeresik a papírjaimat. Kiválasztok egy másik kőlapot. Mire visszajutok a szabadba, négy biztonsági őr fogja körül a magyarokat.

            - Fordítsa le nekik! – mondják. Szóval, hogy filmezni itt sem szabad.

            - Még az elhunytakat sem? – nevetünk.

            Nincs humorérzékük: komoran bólintanak.

            Nem hiányzik már csak egy kávéházi asztal. Negyven év hosszú idő: csak volt valami törzshelyem! Eszembe jut a Hipopotamus. Ezt még útba tudjuk ejteni, a szállodába menet.

            A tulajdonosok – két testvér – megölelnek. Galíciából kerültek ide, két fiú: utcai árusok. Íme, a dream: az amerikai álom! Ma már éttermük van, tulajdonosok.

            A filmesek azonban nem hallgatják meg a történetüket. Valami nyugodt sarkot keresnek. Nehéz ügy ebben a zajos kricsmiben.

            - Szabad forgatni? – kérdezik. Óvatosak.

            - Persze, persze!

           A két régi barát beljebb tessékeli őket. Hátul – mondják – van egy nagy, üres terem. Mi még kint maradunk a pultnál. Iszunk, felsoroljuk a régieket.

            Kimegyek a bankba, a bankomba is. Pénzt váltok, benzinre kell a fiamnak. A truck több mint húsz litert fogyaszt.

            Hátul, a teremben, már várnak a filmesek. Leszedtek egy asztalt, megmutatják, hová üljek. Felteszik a kérdéseiket. A filmben csak az lesz – emlékeztetnek –, amit majd felelek.

             Hogy miről van szó, ma már – ha megölnének se tudnám. Mindegy, beszélek. A filmről a két galíciai barát megint csak lemarad.

             Azután elbúcsúzunk. Jenő is Misa lepakolnak a szállodájuk előtt. A portréfilmnek ezzel – ami engem illet – vége van.

 

 

3.

 

            A Hilton parkolójából kipöfög a teherautó. A portás álmosan pislog utánunk. Vincent rám nevet: végre kettesben maradunk! Nem zavarja őt, eszébe se jut, hogy a portréfilm kútba esett. Maradt egymás számára két nyugodt napunk.

            Nem számított a filmesekre – magyarázza. Én pedig, hogy nem magamról akartam beszélni. Fel akartam sorolni mindent, amit csak a Szigetről tudok. Folytatni, amit elkezdtem ötven éve: a gyarmatosítók orra alá dörgölni a viselt dolgaikat.

            - Akkor miért védted őket? – kérdezi a fiam.

            Próbálom elmagyarázni, hogy az ilyesmibe óvatosan kell belevágni. Ezeknek maguktól kell felfedezniük, hogy milyen a paradicsom.

            - Én meg lefasisztáztam őket!

            - Rá se ránts! – nevetek. Ők ketten nyilván kommunistának tartanak.

            Nézzük a Szűz-szigetek – a Virgin Islands – felett vibráló sárga fényeket.

            Reggel még felajánlom Vincentnek, hogy megtérítem a költségeiket. Elutasítja. Ilyesmiről – mondja – kettőnk között szó sem lehet. Kérdezgetem a terveiről. Mikor lesz megművelhető ez a tizenegy holdas rengeteg?

            - Meglátjuk! – feleli az asszony.

            Őt kérem meg, hogy foglaljon nekem másnapra a floridai járatra helyet. Heléna ül a masinája előtt. Az ingajáratok megteltek. Magam sem értem, hogy miért és hová sietek.

            Másnap mind a ketten elkísérnek. Lassan, lépésben kanyargunk le a hegyről. Elmaradnak a sziklák, a szakadékok. Leérünk fél óra alatt. Fenn, a csúcson, már kel a nap.

            A repülőtéren egészen a bejáróig (a counterig) elkísérnek. Állnak, átölelik egymást. Az asszonyka zokog. Megfordul a fejemben, hogy mi van, ha most visszafordulok. Csupa ilyen értelmetlen gondolat.

            Nem az a nagyobb baj, hogy elmegyek. Hogy talán soha többé nem látom a fiamat. Inkább az, hogy nem sikerült egymásra találnunk. Hogy kamerákkal jöttem, annyi év után. Hogy a kettőnk dolgát így játékká (szkeccsé) silányítom.

             A motozás után visszanézek. Azok ketten még ott állnak, fényévnyire tőlem. Még felemelik a kezüket.

             Minden ember életében van valami állandó. Nekem – eddig azt hittem – ez a konstans a munkám. Írom, makacsul, következetesen a világot, amiben élnem adatott. Most, fenn a gépen eszembe jut, hogy én mindent és mindenkit elhagytam, mióta csak az eszemet tudom. Apámat, anyámat. A trópusi asszonyt. És most megint, másodszorra is, a fiamat.

              A szeretet üres szó. Jelen lenni az egyetlen feladat.

         Körülöttem fiatalok ülnek. Egyenruhás kiskamaszok. Gyerekek még, és mégsem azok. Komorak, hallgatagok. Nekem szerencsém van: a kerekképű indián lányka, aki mellém kerül, rám mosolyog:

            - Az ott mi? – kérdezi.

            - Felhő! – felelem.

            Rázza a fejét: a felhők fenn vannak az égen! Áthajol fölöttem, kurta farkincája megérinti az arcomat. Valami állati félelem van a szemében, és mégis: remény, bizalom.

            Vajon hová viszik őket? Sok kis apátlan-anyátlan! Ez a kis kerekképű is, görcsösen kapaszkodik a karomba. Aztán, már Floridában, még egyszer, utoljára, rám mosolyog.

 

*

 

           Ide kerültem vissza a Szigetről. Egy asszonyt követtem volna, vagy a műtétem miatt? Keresztülszédelgek a tranziton. Valahol, a zóna végén, a londoni gép. Szemben, a kijárat.

            Mire magamhoz térek, már kint ülök egy taxiban.

- Köszönöm! – mondom a sofőrnek, a calle ocho, a nyolcadik utca sarkán. Innen már gyalog!

Csóválja a fejét. Ezen a vidéken nem gyalogolnak csak a hajléktalanok.

Ez itt a központ, ahová vásárolni jártam. A dry clening, hónap végén ide adtam tisztítóba a holmimat. A postaláda és a bankfiók. Mindenre ráismerek. Persze itt, az Államokban egyforma minden utcasarok. Ez pedig a Kis-Velence. A bányató. A mediterrán negyed.

Apró, földszintes épületek. A hely, ahol egyszer újrakezdtem az életemet. A daffodil-bokrok, a hibiszkuszok. Ismerős idegen. Minden itt van a helyén. Csak én nem találom a helyemet.

A K-Markt parkolójában egy nagy, bozontos hajléktalan élt. Egy süketnéma, aki tucatnyi fekete macskát etetett. Később átköltözött a kanális partjára ez az ember. Lenézek, de a híd alatt most nem tanyázik senki sem.

Mire kiérek a házak közül, a Nyolcas út végében már megy le a nap. Mély, feneketlen az égbolt. A látóhatár határtalan. Itt, az Everglades peremén nemrég még indiánok éltek. Halászó-vadászó ősemberek. Az út mentén cserépedényt, színes hímzéseket árultak az asszonyok. Motorcsónakon mutogatták a birodalmukat, amikor megjelent az új iparág, az idegenforgalom. A mosómedvéket, az alligátorokat. A mocsár mélyén meglapuló falvakat.

Aztán, kaptak valami kártérítést. És a mikoszukik kaszinót építettek a sztráda mellé, iskolák helyett. A gyerekek ma már nem beszélik az ősök nyelvét. Bóvli karácsonyfadíszek villognak véges-végig, a panelházak előtt.

Annakidején én is hazavittem egy fát, amit kint, a kikötőben árultak a kanadaiak. Tobozokat aggattam rá, színes képeket. A lakást ilyenkor, év végén, titokzatos fények töltötték be, szívfacsaró illatok. Próbáltam elmagyarázni, hogy mindez mit jelent. De a trópusi lány allergiás volt. Nehezen viselte a fenyőillatot. A tűlevelek után pedig megállás nélkül söprögetett. Nem értette, hogy miért olyan bánatos az én karácsonyi lemezem. Náluk év végén táncoltak, énekeltek az emberek.

És ez az újszülött! Miért éppen ott, a fa alatt? És ha már, akkor miért egy vályúba, és nem egy ágyacskába fektetem?

Megyek tovább. Az ősmocsár bambuszrengetegében hirtelen zuhan le az éj. Koromsötét van, mire megtalálom az ösvényt, és elérem a karavánt. A traileremet.

 

*

 

         Itt dolgoztam. Gyűjtögettem az illegálisok históriáit. Ez az ősmocsár volt a laboratóriumom. Egyre nehézkesebben: az emlékeimet már sorra vettem, és ahhoz, hogy mindenfélét kitaláljak, öregnek éreztem magam.

            Esténként átrepült a párizsi járat az Everglades felett. Némelyik madár ilyenkor kezd el énekelni. A csend nem mindig inspirál. Bizonyos zajok egyenesen kívánatosak.

            Azután felgördült a Vasfüggöny, és én tovább mentem innen is. Azt hittem, befejeztem ezt a négy évtizedes tanulmányutat. Hogy érdemes volt-e? És hogy nem késő abbahagyni? Ilyeneket nem kérdez magától az ember. Visszacsinálni semmit se lehet.

            A karavánom – a trailer – is megöregedett. Csak az elszórt hulladék jelzi, hogy itt, mióta magára hagytam, más is lakott. Nyilván egy homeless: olcsó floridai sört ivott.

            Mikor felébredek, a bambuszerdő rácsa mögött már kiszabadul fogságából a nap. Hát csak így: nyomok és romok. Minden a múlt mélyvízébe merül: a Sziget, a portré, aminek a valósághoz nem sok köze van. Az én életemre – az igazira – lesz-e négy napom?

           Hátul, a szerszámok mögött megtalálom a horgászbotomat. A láda fenekén fekete papíros: apa, kallantyús tolókocsiban. A rozsda szétmarta a Hohnert: a harmonikámat. Három kazetta: Django Reinhardt, Djuri, Atahualpa. A dobozban a szalagokból csak marék sárga por maradt.

            Náni zöld cekkere a hulladék alatt.

            Mi dolgunk a világon? Erőnk szerint? Ki is írta le? Alszom, horgászok. Sütöm a halat. Mindenfélét összeálmodok.

            Ma például, Rozinek Artúr. Egy öregember, aki az utcánkban lakott. Ötéves lehettem, és most mégis, még a neve is eszembe jutott. Bajor asszony volt a felesége, a két fiuk: két német katona. Az egyik velük élt. Piros üléses Steyer-je volt, nem egyszer megkocsikáztatott.

            Később, a háború után, Rozinek úr kaszált nálunk, a gyümölcsfák alatt. A bajor asszony akkor már nem élt. Amikor megkapták az értesítést, hogy az első után a második fiú is elesett, mint akkor mondták: mérget ivott.

            Az öregről pedig most először álmodok.

            Mennyi borzalom. Rámenne az életem, ha elmondanám, amit tudok. Mire sorra venném, akiket szerettem. A gyerekeimről például még alig írtam. Az unokáimnak pedig – ha vannak – még a nevüket sem tudom.

            Elfelejtettem azokat is, akik pártomat fogták. A jótevőimet. André Maurois? Georges Piroué? Fejtő Ferenc? Hogy elutasítottam a segítségüket? Azt hittem, mindez jár nekem.

            Önsorsrontás. A karaván körül napnyugta után csacsognak, mocorognak a madarak.

 

*

 

         Azon töprengek, hogy az anyanyelv csak kifogás volt. Azt hittem, hogy vannak kimondhatatlan dolgok, amiket csak az anyanyelvemen… Hogy – mint Kanters úrnak mondtam – mélyebbre ásni tanult, idegen nyelven nem lehet. Innentől fogva – mint azé az útnak induló vén indiáné, akiről Ciro Alegria mesél – nekem is minden lépésem hazafelé vezetett.

            Még nem tudtam: mi vár rám. Hogy akármilyen mélyre ások, nem fogják megérteni az üzenetemet.

        Akkor most mi itt a fontosabb? A nyelv vagy az üzenet? Miért idegen az aprócska hazában a madárhanggyűjtő magánya? A gyarmatbirodalmak emberisége? A kitoloncolt illegálisok?

            - Rólunk! – állította az a lány.

            - A szeretetről! – Az a komor fiú pedig sírva fakadt.

          Ülök a rozzant trailer előtt és belém nyilall, hogy az én világom itt van, az ősmocsár peremén, a trópuson.

            Későre jár, már elszállt fölöttem a párizsi járat. Éjjel nem énekelnek a madarak. Nem lehet visszacsinálni a dolgokat.

            Ma pedig megint a régiekkel álmodom. Cini ül az elzászi panellakásban, a balkonon.

- Gyere haza! – mondja. Karban biztatnak: Zelk, Örkény.

- Gyere fel! – invitál a Fészek kapujában Mándy Iván.

- Gondold meg! – Kardos G. Gyuri óvatosabb.

Parancs Janó, a barátom, néma marad.

Néma maradok én is. Féltem volna? Lehet. Nem könnyű lerombolni a légvárakat, amiket az ember vérrel-verítékkel felépített.

És hát akkor még be sem fejeztem a könyvemet. Verseket írtam, önpusztító zöngeményeket. Azt, hogy „becstelen világban, nem értem, miért kell, szembefordulni a becstelenséggel”, vagy hogy „ordíthatsz már, hullámzik a süket sivatag.”

Így történt. Maradtam. Az útpadkára szorultak krónikása lettem. Örök idegen. Párizsban, Pesten, ha nem is lelkesen, de kiadták a könyveimet.

Most pedig, ez a találkozás. Mégiscsak érdemes volt? A negyedik nap reggelén becsukom magam mögött a traileremet.

Az utcánkban kevés dió termett az idén. A villanypóznákról elszántan dobálják a dolmányosok. Tíz óra felé a ködön már áttör a nap.

Matatok a zsebemben, keresem a kulcsokat. Hogy mire gondol ilyenkor az ember? Ami engem illet, semmire. Jó újra itt, dédapám diófái alatt.

Meglátogattam a múltat. Hogy a filmesek mit fognak csinálni, nem tudom. De én, megírtam a portréfilmemet. Megöleltem szegény trópusi fiam.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 30.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA