Prózák

 

Andr__ssy_J__zsef2.jpg 

 

Andrássy József

 

Nagyszombat

 

1984. Szeben megye, Románia. Mintha az előbbi évszámhoz társítható orwelli világ abszurduma öltött volna testet azokban az időkben errefelé, megtetézve valami egészen sajátos, eredeti kommunista szegénységgel. De ugyanakkor mintha a kíméletlen politikai rendszer is néhanapján szemet hunyt volna egyes kivételek fölött: míg épp javában folyt a falu- és templomrombolás Erdély számos vidékén, helyszínünkön épp ennek ellentéte volt tapasztalható, a csendes, sokak által zarándokhelynek tekintett, és már nevében is provokálónak mondható nagyszombati (vagy más nevén felsőszombati) ortodox kolostorban. Az erődítményszerű, négyzet alakú, toronnyal fedett, bejárata mellett kétszintes körépület belsejében meghitt udvar terült el, közepén impozáns, Brâncoveanu-stílusban épített templommal, körülötte pedig gondozott, minden zugot kihasználó, konyhanövények számára előkészített kerttel. Hiába volt ünnepnap, a rendezett, frissen kapált barna ágyások között fekete ruhás, szakállas pópák szorgoskodtak, kihasználva a szép időt, de óránként visszavonultak szobáikba vagy a sekrestyébe egy imára. A nyugati épületszárny tetejének ácsozata megroggyant, javításra szorult; négyen, szintén csuhában, azon erőlködtek, hogy a vastag, hatméteres gerendákat valahogy felvonszolják a lekopaszított padlás tetejére. Vele átellenben, a keleti torony tövében jókora, vaspántokkal díszített fakapu állt, bereteszelve, mintha valóban középkori várkastély lett volna. Bárki jött, csengetnie kellett. Biztonság – ezt sugározták a falak, a kapu, a mindennapos déli harangszó. Egy darabka múlt, egy darabka jó, amit a rossz, a jelen nem fertőzött meg. És mindenekfelett a főapát – Bartolomeu atya – rátermettsége, karizmatikus jelleme, amit még a szekusok sem tudtak megtörni, ez volt a titok. Legyen az éjjeli szállást kérő turista, vagy főnökei elől titokban bujkáló, gyónni kívánó rendőr, a főapátnál bárki megértésre, segítségre talált. Amikor a megyei párttitkár anyósa meghalt, és Bartolomeu elvállalta a temetést, tudta, hogy ezzel többet oldott meg, mint ezer kérvénnyel, jó szóval vagy imával. Így működött a dolog, valamit valamiért; de a remény sosem halt meg a szívében, tudta, hogy egy nap meglesz Isten akarata, és az emberek végül megtalálják majd a helyes utat.

          A falakon kívül is nyugalom honolt. Egysávos, kátyús aszfaltút vezetett el a kaputól, majd kanyarogva eltűnt az erdőben, ahol a fák már bontogatták rügyeiket. Itt-ott még ritka hófoltok bújtak meg az árnyékosabb részek alatt, de a hóvirág és a kökörcsin már javában virított. Az erdőn túl, a hegyek lábánál már borókabokrokkal tarkított, kövérzöld tisztások terültek el néhány száz méteres szélességben, s onnan már a zúzmarás csúcsú fenyőerdők következtek. Végül pedig, alig néhány kilométer távolságra dél felé, fehér sapkás bércek küldték le hűvös leheletüket a völgy felé. Csend volt, csak időnként hallatszott egy-egy holló károgása a fák felől, s a Húsvét közeledtét hirdető, napok óta szóló tóka ritmusa szinte már része volt a csendéletnek, amint kopogva megtöltötte a visszhangzó völgyeket. Virágvasárnap délutánja volt, vége a télnek, és új élet mocorgott mindenben, ami körülvette a kolostort. Még a hat kilométerrel feljebb fekvő turistaházból is vékony füstcsík emelkedett a völgy fölé, annak jeléül, hogy gazdáik már felköltöztek, kiásták a hó alól a tűzifát, és megkezdték előkészületeiket az épület rendbetételéhez. Bár az igazi kirándulószezon csak másfél hónap múlva kezdődött, a házikóban már beindították a generátort, legalább arra a két órára, amíg délutánonként a szobákat takarították, ellenőrizték a villanyszerelést, a kályhákat és kéményeket. Egy fiatal, kitartó házaspár kapta az Állami Turisztikai Hivataltól azt a feladatot, hogy ellássa ezt az Isten háta mögötti létesítményt, ami a nyári hónapokban igen keresett volt, szép bevételt hozott az államkasszának. Ők kezdték meg a téli álom utáni nyüzsgést, tőlük jött a füst. És lám, a beszerzést is megkezdték, az úton már jött is az első szállítmány. Ilyenkor még nem vették igénybe a kimustrált traktort, ami nyáron háromnaponta járta meg az utat a városig és vissza, hanem csak a menedékház két öreg szamarát. A csapzott jószágok lassan taposták az aszfaltot, mind a kettő rendesen meg volt pakolva. Az egyiken zsákok és dobozok lógtak, kötőfékét az öreg beszerző fogta kezében, ő is kitartóan poroszkált mellette. Mintha nem is törődött volna a másodikkal, amelyik vagy száz méterre lemaradt mögötte, mert nehezebb dolga volt: a zsákok tetején egy ember is ült, aki időnként halk noszogatással és jobb cipője sarkával próbálta gyorsabb iramra bírni, hiába. A fordulónál akadtak össze, a kis karaván és a fiatal pap, akinek vékony bal cipője akkor szakadhatott el, zokniban baktatott egyedül, kis tarisznyával a vállán. Az öreg megengedte, hogy szamaragoljon mögötte a kolostorig, még mondta is viccesen, hogy ha Krisztus urunknak nem volt szégyenére, neki se legyen. A fiatalember, szamárháton zötyögve, mosolygott is meg nem is, tetszett neki a párhuzam, de szívét inkább izgalom töltötte el, hogy még egy negyed óra, és megérkezik oda, ahol reményei szerint élete hátralevő részét fogja eltölteni. Az útszéli fenyőfák lelógó ágai néha belefésültek varkocsba kötött, sűrű hajába, s hiába próbálta szamarát elkanyarítani, hogy kitérjen a tűlevelű koszorúk elől, az unott jószág csak egyenes vonalban volt hajlandó haladni.

          Amikor az első szamár és gazdája a kanyarhoz ért, ahonnan útjuk a turistaösvényen vitt tovább, megálltak, bevárni a másikat. Az intéző kihasználta a néhány percet, hogy megigazítsa a málhát, megszorítson egy bomladozó szíjat. Az állat ösztönösen a fűre állt, és legelni kezdett. Amikor a második is odaért mellé, a pap leugrott róla, átvetette tarisznyáját a vállán, és összehúzta szétzilált köntösét. Bal cipőjét, amit addig a kezében szorongatott, tanácstalanul bedobta egy közeli kukába. Köszönetképpen megszorította az öregember kezét, jó utat kívánt neki. Miután a csacsifogat elindult, hosszan bámult utánuk, mintha az időt húzná, hogy még ne kelljen megfordulnia. Aztán, mikor addigi útitársai eltűntek a fák között, mégis hátraarcot csinált, szembenézve a két toronnyal az út végén. A délután lassan estébe váltott, rózsaszínű napsugarak simogatták a fehér falakat, a hideg érezhetően settenkedett kifelé az erdőből. Az út gödreiben a tócsák széle kásásodni kezdett. Még jobban összeszorította magán vékony leplét, magára húzta fejfedőjét, majd elindult, nagy levegőt véve. Lesz, ami lesz.

          A csengő hangja idegenül sípolt bele a csendbe. Semmi mozgás. Halk mormolás hallatszott csak, a délutáni ima hangja. Rosszkor érkeztem, mondta magában, de megnyomta még egyszer a gombot. Ezúttal egy szerzetes lépett ki az egyik sekrestyéből, nagy halom összedrótozott kulcsot cipelve kezében, és sietős léptekkel jött kaput nyitni.

          - Isten hozott - köszöntötte a fiatalembert, - a főapát szólt, hogy érkezel, majd a liturgia után keresd fel, ott, ni, hátul, a lépcső alatt.

          - Köszönöm – szólt a fiú, és körülnézett, hogy hol lehet majd a szobája. Már kérdezni is akart valamit, amikor a másik, mintha kitalálta volna a gondolatait, a fenti galériára mutatott:

          - Ott fent, az utolsó szoba, az lesz a tied. Itt a kulcs, tűzifát a fészerben találsz, a mellékhelyiség pedig arra van.  – Ő is fázósan összehúzta zubbonyát. – A többit majd Bartolomeu atya elmagyarázza. – Azzal indult is befelé, otthagyva a jövevényt a kövekkel kirakott járda közepén, egyedül.

          Körülnézett. Tetszett neki a belső tér, meghitt és rendezett volt. Jó érzés volt ilyen benyomással indulni az ismeretlen felé. Ha még a főapát is kedves lesz, márpedig mindenki azt állítja róla, édesapjával az élen, akkor jó helye lesz itt. Áradt a falakból az isteni nyugalom, imára kulcsolta kezét, hálát adva a Mindenhatónak, hogy útja zökkenőmentes volt. Csupasz bal lábán elsiklott a tekintete, ennyi valóban nem számít. Felment a nyikorgó lépcsőn, végigment a galérián, és onnan fentről még szebbnek látta az udvart. Kikulcsolta a durván faragott ajtót, a szobát is elfogadhatónak találta, bár nagyon pici volt. Egy ágy, egy asztal székkel, vaskályha, párás ablaküveg. Ágynemű sehol, szekrény sem volt, és a falak is csupaszon, sápadtan bámultak rá. Érezni lehetett, hogy a szobát nemrég meszelték ki, tisztaságszaga volt. Nem is időzött sokat, tarisznyáját letette, és kiment, hátha talál valakit, akitől szerezhet egy takarót párnával, szeme sarkából a lépcsőfeljárót lesve, hogy mikor jön a főapát. Nem tudhatta, hogy néz ki, de bízott magában, hogy csak felismeri majd.

          Nem volt nehéz dolga: Bartolomeu atyát hatan is követték, látszólag sürgős mondanivalókkal, de az öreg pap sietve vágott át az udvaron, egyenesen a lépcsőfeljáróig. Megfordult, közölte a többiekkel, hogy egy óra múlva jöjjenek vissza. Felnézett a tölgyfából ácsolt galériára, és fél kézzel intett a jövevénynek, hogy lent várja, majd belépett az irodájába. Amikor a fiatalember félő mozdulattal lenyomta a kilincset, kikiabált:

          - Csak bátran, fiacskám, csak bátran!

A papocska halkan becsukta maga mögött az ajtót.

          - Jó napot. Bartolomeu atya? – kérdezte, pedig semmi értelme nem volt, de úgy gondolta, hogy az egyszerű köszönés túl kevés lenne.

          - Isten hozott, fiatalember. Paisie a neved, ugye? Paisie atya... – ízlelgette a furcsa szót. Ilyen vett nevet nem tapasztalt egyetlen más felszentelt papnál sem. – Nos, Paisie, hadd kérdezzem meg civil nevedet is, a családneved ugye Popescu, mint apádnak, és még minek kereszteltek? Vasile vagy te is, mint az öreged?

          - Nem, engem Ionnak hívnak a személyazonosságimban. A vett nevemet meg azért választottam két hete, mert én is tovább akarom képezni magam, akárcsak névadóm, Egyiptomi Szent Paisie, a tanult.

          - Nagyon jó, nagyon jó – bólogatott Bartolomeu atya – tanulni, művelni magad, azt mindig kell... Oszt apád hogy van? – tette fel váratlanul a kérdést. – Még mindig szolgál a faluban, vagy már átadta valami fiatalabbnak a helyét? Miért nem téged rakott a helyébe?

          - Mert... én nem akarok falusi lelkész lenni. És oda, arra a vidékre meg ki más menne. Lehet, hogy apám átadná a hivatalt másnak, de amíg nincs senki, addig ő marad a falu papja... Nem szeret ilyesmiről beszélni. Engem egyszer sem kérdezett erről, hisz tudta, hogy mik a szándékaim...

          - És az egészsége? Levágták végül a lábát? Tudom, hogy milyen szörnyű balesete volt.

          - Hát igen... Bokából vágták le, de jól van. Bottal jár, műlábbal. Azóta nem panaszkodik.

          Csend ereszkedett a sötétedő szobára. A főapát meggyújtott egy gyertyát, majd hellyel kínálta az ácsorgó legényt. Megpaskolta a cserépkályha fényes, barna oldalát, megkérte a fiatalembert, hogy dobjon két felhasított fadarabot a tűzhely apadó parazsába.

          - Miért ide jöttél? – kérdezte végül. – Tudod, hogy így is elegen vagyunk, másutt meg kevesen. Megírtam, nem? Alig tűrnek meg minket. Nehéz már, egyre nehezebb megmaradnunk, pénzt alig kapunk. Az emberek is szegények, a persely egyre üresebb... Az a kevés turista pedig, aki néhanap megalszik a padláson... azoktól nem fogadok el semmit.

          Belenézett a sápadt arcban ülő kék szemekbe, a gyertyafény tánca csillogóvá tette a fiú tekintetét. Az nem válaszolt. Nem kellett. Ha dugig lett volna a kolostor, neki akkor is lett volna itt helye. A levél miatt, persze. Amit az apja írt Bartolomeunak, bár sosem szólt róla. Csak mondta, hogy Nagyszombat, ha csakugyan szerzetes akarsz lenni, oda menj, mert a főapát jó ismerősöm. Semmi többet nem volt hajlandó elárulni, de most, elnézve az idős embert, aki vele szemben ült, ahogy merengve turkálja szakállát, gondolataiba feledkezve, tudta, hogy benne is ugyanazok a közös emlékek kaptak szárnyra, mint akkor, az apjában. Elmosolyodott, alig láthatóan. Az öreg pap, aki valószínűleg sose fogott fegyvert a kezében, úgy viselkedett, mint egy régi háború leszerelt frontkatonája, merengve révedt a szoba sarkában táncoló tűzcsíkra. Szeme könnyes volt; és Paisie tudta, hogy az édesapjára gondol, a másik veteránra, akivel együtt járták meg a hadak útját, és valaha biztos megmenthette az életét. Kérdezni készült valamit, de akkor a főapát hirtelen felemelte mutatóujját, és az ajkaira nyomta. Enyhén megrázta fejét, majd összeráncolt szemöldökkel jelezte, hogy máskor folytatják ezt a témát. A fülére bökött, jelezve, hogy lehallgató készülék van valahol az irodájában elrejtve. Nagy zajjal, szándékosan naggyal, hátralökte székét, elindult az ajtó fele.

          - Hát akkor – mondta – holnap a reggeli misén találkozunk. - Kikísérte a fiatal szerzetest, ajtót nyitott neki. – Kaptál ágyneműt, mindent? – kérdezte, de mire a másik megfordult volna, hogy válaszoljon, az öreg már be is húzta fázósan az ajtót. Másik két apát is ácsorgott a folyosón, ők is látták, hogy ügyeiket tanácsos lesz holnapra halasztani.

          A holnap valamivel hamarabb köszöntött be, mint várta; hajnal fele felébredt, annyira fázott. Hiába szerzett végül takarót tegnap este, a vaskályha nemigen tartotta a meleget a kifűtetlen szobában, úgy látszik ezentúl éjjel is tüzelnie kell majd a hidegebb napokon. Koromsötét volt még kint, bent a huszonöt wattos égő alig hunyorgott, amíg felizzította a parazsat és megpakolta a kályhát. De visszaaludni már nem tudott.

          Hatkor már ott volt a templomban, ő volt az első. Álmosság kerülgette, ha nem lett volna olyan hideg, talán el is bóbiskolt volna a mise alatt. Nem Bartolomeu tartotta a liturgiát, hanem a helyettes főapát, azt rebesgették a többiek, hogy az öreg nem érzi jól magát. Azt vette észre, hogy a többi szerzetes kerüli őt, vagy egyszerűen számba se veszik. Mintha ott se lett volna. Csak az intéző, aki tegnap kaput nyitott neki, biccentett a végén, amint kifele tódultak a templom ajtaján, hogy aztán ki-ki nekilásson az aznapra kitűzött adminisztratív feladatának: egyesek a fészerbe igyekeztek, mások a konyhára. Ő csak állt és bámészkodott. A főapátot leste, de az nem mozdult ki a szobájából, kilenc óra fele az intéző pap bekopogott hozzá egy öl fával és egy gőzölgő teáskannával. Megvárta, míg kijön, és megkérdezte, hogy neki mi lenne a feladata, de a másik csak legyintett: ma még semmi.

          Visszament a szobájába. Hozott valahonnan egy széket, és pakolni kezdte a cókmókját. A könyveket egymásra rakta egy sarokban, kevés ruháját összetűrte és az ágy sarkára tette. Kitakarította a hamut, ablakot nyitott. A tavaszi nap egyre melegebben sütött kint, a párolgó dér mintha délibábot vetett volna a fenyvesek fölé, millió vízcsepp csillogott a fák rügyein. Kedvet kapott egy sétához. Mindig is vonzotta a természet szépsége, vadsága. De vajon kap-e kimenőt? El lehet-e hagyni a kolostort, csak úgy, néhány órára? Jobb híján ismét megkereste az intézőt, aki elmosolyodott:

          - Én sem tudtam volna jobbat ajánlani neked mára. A meditáció a természetben a legjobb, Paisie atya... – mondta, és enyhe gúny érződött a hangjából. – Ebédre azért érj haza, egyre. - Kihúzta öblös zsebéből a kulcsokat, és ajtót nyitott. – Kellemes sétát!

          Paisie kilépett, nagy lélegzetet véve, megtöltötte tüdejét a friss, harapnivaló erdei levegővel. Hogy hiányzott neki ez az egyetemi évek, a gyulafehérvári kanálisszagú utcák után! Mintha csak otthon lenne, a falujában, a bukovinai hegyek lábánál. Nem a városka fele megy, dehogyis. Az aszfaltút végén kitaposott erdei út indult a fák közé, piros háromszöggel jelölve, és egy rozsdás pléhtábla is fel volt szegezve: Felsőszombat Menedékház: három óra. Felsőszombati Nyereg: hat óra. Hát... megyek, amíg megyek, utána meg visszafordulok. Legalább a fenyőerdő széléig.

          Eleinte lucskos volt az avar – cserecipője is átázott, félt, hogy ez is tönkremegy –, de feljebb még fagyos volt, keményen csikorogtak lába alatt a vékony, beszakadó jégpáncélok. A fákon itt-ott bevésett, darabos betűkkel írt nevek, szívek, dátumok. Aztán sziklás részen haladt át, árnyékaikban hófoltok, egykori turisták névjegyeiként tábortüzek koromnyoma látszott a nagy szürke köveken, amelyeket mintha egy óriás szórt volna szét a gyér fák között. Figyelnie kellett a lába elé, egyszer-kétszer megcsúszott és el is vágódott, de nem ütötte meg magát. Egy rámenős holló kísérte útján, fáról fára szállva, talán turistának nézte, szendvicsmaradékot remélt. Cinegék kórusa zengett nyitnikéket körös-körül. A lombhullató erdő fái közé észrevétlenül fenyők keveredtek. Aztán a bükk lassan eltűnt, de a fenyők ugyanolyan ritkák maradtak. Megjelent a fű, vékony szálú, sűrű, alpesi fűszőnyeg, amin megolvadt zúzmara csillogott. Kiért a tisztásra. A nap már szemébe sütött, ahogy az előtte magasodó sziklákat nézte felemelt fejjel. De úgy döntött, hogy negyedórát még mászik. Csorgott róla a veríték, haja vizes volt, felöltőjét levette, és megállt, hogy a dereka köré csavarja. Hátrafordult, hogy megnézze, nem éri-e a sáros földet, kicsit megigazította, aztán ahogy előrenézett, elhűlt benne a vér.

          Két méterre tőle, szinte a semmiből testet öltve, az ösvény közepén egy vicsorgó kutya ült. Kutya – de nagyobb volt egy kosnál, és a feje... az ádáz szemek, a hangtalanul vicsorgó, felhúzott ínyű száj, amiből fehéres nyál csorgott a hüvelyknyi, sárga fogak résein át... a hatalmas mancsok, a fehér bunda, ami most piszkosszürkén, csapzottan lógott a fűig, az apró, szőrbe ágyazott fülek – inkább egy bozontos jegesmedvére emlékeztették. Nyaka körül szegekkel kivert bőrszíj volt, és egy láncon lógó simára suvickolt fadarab. Paisie megkövült. Tudta, hogy nem tanácsos az állat szemébe nézni, mégsem tudta levenni róla tekintetét. Azt is tudta, hogy bármilyen óvatlan mozdulat elindíthatja a kutyában a támadóösztönt. Még az ujját sem merte megmozdítani, csak várt, kőbálványként. A vicsorgó eb is mozdulatlanul állt, de tekintetében a vadság nem enyhült. Mindketten vártak, talán ugyanarra a jelre, ami megoldja a fagyos status quót: felhangzott a várva várt füttyszó. Egy sárgás bundába burkolózott juhász jelent meg futólépésben az egyik szikla mögül, botjával hadonászva, majd ahogy közeledett, krákogó parancsszavakat pattogott a kutyának, amelynek lassan lehervadt pofájáról a bájvicsor, meglengette farkát, és félreállt, de nem ment messze, csupán öt lépésnyi távolságra, ott pedig leült a fűbe. Úgy tűnt, megnyugodott, pislogott a napba, de azért látszott, hogy a jövevény minden mozdulatát pontosan követi, figyeli.

          - Jó napot! – kiabált oda a fiatal pap. – Hála Istennek, hogy közel volt! Már azt hittem, rám támad a kutyája... Úgy megijedtem, hogy teljesen reszketek... Húha, jó nagy kutyusa van magának!

          - Adjon Isten! – köszönt vissza a juhász, majd megnyugtatóan folytatta. – Nem csinál semmit, ne féljen tűle, nem bánt. Hé, Ursu, idenézz! – szólt a kutyának, de az figyelemre se méltatta, és a felé repülő túródarabkát úgy kapta el fröcskölő szájával, hogy oda se nézett. Állkapcsa nagyot csattant, a nyakára láncolt léc visszacsapott az orrára. Prüszkölt egyet, suta, csöppet sem méltóságteljes fejmozdulattal, és ezzel mintha megpecsételte volna az idegen és közte beállt békét.

          - Mi szél hozott erre, atyám? – kérdezte a csobán. – Amikor a kutya elszaladt, azt hittem valami bolond turista gyün, bár ilyenkor még nem jelennek meg, félnek a hótól meg a lavináktól. De aztán maga... A monostorból gyüttél?

          - Igen, én csak...

          - A főapát küldött, ugyi, túró kéne? – mosolygott két kapa fogával a juhász. – Meg bárány... Na, de mondd meg neki, hogy túl korai, még kicsik a bárányok. És csak a múlt héten gyüttünk föl. Talán idén nem is tudok adni, majd csak májusban...

          - Nem az apát küldött, uram, magamtól jöttem. Tetszenek a hegyek... És gondoltam, sétálok egyet ebben a szép napsütésben.

A csobán ismét nevetett, kivillantva barna fogait a csapzott bajusz alól.

          - Sétálni... értem. Hát akkor maga is pont olyan bolond, mint a többiek... A hegyek... azok tényleg szépek most. De veszélyesek is. Most van a hócsuszamlások ideje. Ha nem tudod, merre kell menni, könnyen meghalsz... - Elindult fölfelé a hegynek. – Gyere utánam.

A pap is elindult, kullogva a büdös bunda mögött. A behemót eb öt méterről követte. Körülbelül két perc múlva feltűnt a nyáj is, két apróbb, vadul csaholó kutya társaságában, majd a hevenyészett juhászlak. A vadzöld fenyvesek közt pedig, magasabban, már látszott is egy fehér pontocska, rozsdavörös folttal a tetején: a menedékház. A karámok és a kunyhó mellett egy maszatos fiúcska üldögélt, késével egy ágat farigcsálva.

          - A fiam – mondta a juhász. – Nem tud beszélni.

A szerzetes hallgatott, körülnézett. Megsimogatott egy anyja alatt bujkáló kisbárányt, mire az egyik kisebb kutya ismét ugatni kezdett, körülötte ugrálva. Nem messze a vezérkos nyakcsengője kolompolt. A holló, ami idáig követte, rászállt egy birka hátára, de az ugató kutya most őt vette célba, elszállt.

          -  Ülj le! – mutatott a juhász egy tuskóra, majd előhúzott gúnyájából egy üveget, kicsavarta a kupakját, és ő is leült egy fatörzsre. Húzott egy nagyot a flakonból, könnyes szemmel megborzongott, krákogott. Nem víz, állapította meg Paisie.

          - Nesze, igyál te is.

          - Ó, én nem szoktam alkoholt... – kezdte a pap, de aztán látta, hogy a csobán nem is őhozzá szólt. A bozontos Ursu ballagott oda, megvárta, míg gazdája egy rozsdás konzervdobozt félig megtölt pálinkával, majd prüszkölve lefetyelni kezdett belőle, amíg nem maradt benne semmi. Nyáladzva elvonult, Paisie meg csak bámult utána, de nem szólt. Nem tudta, hogy mosolyogjon vagy csodálkozzon.

          - Szóval a hegyek... azér gyüttél ide – szólalt meg halkan a csobán. – Nem kérsz túrót? Nem vagy éhes? Puliszkám is van, még azt hiszem, kenyér is maradt...

          - Nem kérek, köszönöm – mondta Paisie –, de ha lenne egy kis vized... Megszomjaztam a nagy ijedtségre...

          - Ott van, a viderben, meg egy bögre is lesz ott. Dani – kiabált oda a fiának –, hozz egy csupor vizet a tisztelendő úrnak!

A fiú hozta a vizet, megvárta, míg Paisie iszik, aztán visszavitte a kannát a vödörbe.

          - Mikor gyüttél? A kolostorba... Még nem láttalak, tavaly biztos nem voltál még.

          - Háát... én tegnap érkeztem – vallotta be nevetve a fiatal szerzetes –, új vagyok itt.

          - Akkor azér. És hunnét?

          - Most Gyulafehérvárról, a teológiáról. De amúgy moldvai vagyok, Bukovinából.

          - Az szép lehet – válaszolt a nyáj őrzője, fejébe nyomva egy kucsmát –, ott is sok a csobán. És a legelők is.

Ezzel csend lett. Tíz percen át nem szóltak egy szót sem, csak bámulták a hegyet, az ősz csúcsokat.

          - Mér gyüttél ide? – kérdezte kisvártatva a juhász.

          - Maga is ezt kérdezi?... Mondom. Mert szeretem a hegyeket. És Bartolomeu meg... ismeri apámat – vallotta be a pap, csak úgy, maga is meglepődvén, mi késztette, hogy ennek a vadidegen embernek ilyesmiket elmondjon. Azt sem tudja, hogy hívják. – És azért, mert segíteni szeretnék az embereknek. Hogy tanuljak, hogy felkészüljek, meditáljak... Szóval ilyesmik miatt, tudja, amit a szerzetesek csinálnak.

          - Értem – mondta halkan a másik, de lerítt róla, hogy nemigen érdekli a magyarázat. Tekintete messzire révedt. Látszott, hogy tépelődik, bundája szőrét morzsolgatta, aztán rágyújtott egy görbe cigarettára. A gyufa csak harmadszorra gyúlt meg. Nagyot húzott ismét a pálinkából, aztán megkérdezte:

          - Mér ölték meg az emberek Jézus Krisztust?

Paisie ránézett. Ilyen kérdésre nem számított. Aztán elmosolyodott, és arra gondolt, hogy ennek az egyszerű embernek vajon miért ilyesmi jár az eszében. És hogy miképpen lehetne neki érthetően elmagyarázni Krisztus urunk áldozatát, amikor a buzgó templomjárók zöme sem biztos, hogy érti. Mert ez az egyszerű, hegyek közt elszigetelt ember valószínűleg nem sűrűn jár misére...

          - Hát... ezt nehéz elmagyarázni. Tulajdonképpen nem is úgy kell venni, hogy az emberek megölték, ugye, keresztre feszítve, hanem hogy ő saját magát feláldozta. És azért tette ezt, hogy segítsen nekik, hogy megváltsa őket a gonosztól, a lelküket, érti? Röviden ez a lényege, de ha akarja, részletesebben is el tudom magyarázni... Ha van ideje.

A csobán ránézett a papra. Körbetekintett, kezével nagy félkört leírva.

          - Hát... amint látod, időm az van. – Elővillantak a barna fogak, szélesen nevetett. De lehervadt arcáról a mosoly, amint tekintete megállt valahol Paisie válla fölött, mert észrevett valamit a hegyoldalban.

          - Hűha... – szólt –, máris itt van? Jobb, ha most visszamész a kolostorba, ahonnan gyüttél, de sürgősen.

Abban a pillanatban mind a három kutya megvadult. Eszeveszetten csaholni kezdtek, nekiiramodtak a tisztáson át, és a fiatalember látta, hogy valami mozog, alig háromszáz méterre tőlük, a bokrok mögött.

          - Fölébredt – magyarázta a pásztor –, és ilyenkor, téli álma után nagyon éhes. Úgy látom, két bocsa van – meresztette szemét, ujjával is abba az irányba mutatott.

          - Ajaj – mondta Paisie –, akkor én most sietek. Remélem, útközben nem találkozom vele...

Felállt, és elindult lefelé az ösvényen, hátra-hátrapillantva, lesve az ugatás hangját, hogy merről jön, de egyre messzebbről hallatszott. Úgy látszik, a medve megijedt a nyáj őrzőitől, vagy talán a nagy hangtól, és jobbnak látta elmenekülni a juhok közeléből. Ahogy ment visszafelé, Paisie megismerni vélte az egyes helyeket, fákat, sziklákat, amelyek mellett jövet elhaladt. A jég már mindenhol megolvadt, lucskos lett az ösvény, léptei viccesen cuppogtak. Másfél óra múlva már hallotta a déli harangszót a napsütötte völgyből. Ebéd előtt tíz perccel belépett a kolostor udvarába, az intéző szerzetes csak mosolygott sáros ruhája láttán.

          Egész nap a csobán szavai csengtek a fülében. Ki tudja, mi kavaroghat abban a kócos fejben, a ragacsos kucsma alatt? Mit tudhat, és mit érthet egy egyszerű ember a Szentírásból? „Mér ölték meg Jézus Krisztust?” Aztán továbbvitte a gondolatot: mi lett volna, ha nem feszítik keresztre? Ha Barabbás helyett őt engedték volna szabadon... Sokszor keresett kiskaput a bibliai szövegekben, sok furcsaságot észlelt és képzelt el magában, megpróbálva kitalálni, hogy a rejtjeles, pontatlan történetekben, amelyek csak úgy hemzsegnek a Bibliában, vajon mennyi lehet igaz, és mennyi az írói vagy fordítói túlkapás, értelmezés. Ha valaki nem hitbuzgó, vagy nem hallja hetente a templomban imádott Urunk keresztrefeszítésének történetét, hanem csak úgy röptében, véletlenül értesül róla, mint valószínűleg a mi juhászunk, mit gondolhat az egészről? Hinni fog-e Istenben, nem gondolja-e úgy, hogy cserbenhagyta egyetlen fiát?...

          Eldöntötte, hogy másnap is felmegy a tisztásig. Meg sem kérdezett senkit, kikérezkedett a kapun, és izgalommal teli szívvel indult útnak. Kissé félt, egyre hallgatózott és leste a fák tövét, de szerencsére a medve nem merészkedett ilyen közel a városhoz. Az ég nem volt olyan tiszta, mint tegnap, szürke fellegek gyülekeztek az égen, olyanok, amelyek láttán nagyapja mondta volt régen, hogy ezek bizony hófelhők... De nem ijedt meg, mosolyogva nézett a párába bújt bércek felé, s ment, mászott. Úgy tűnt, hogy a néma sziklák, mohás törzsek, amelyek mellett az ösvény vezetett, mintha emberemlékezet óta ismerősei, barátai lettek volna, pedig csupán tegnap látta őket először. Hallani vélte a rügyek mocorgását, a beindult fák nedveinek keringését a csillogó kérgek alatt. Életet érzett maga körül, megbújt, titkos életet, olyanszerűt, amilyet mindig is kívánt magának.

A tisztás szélére úgy két óra múlva ért, és lélegzetvisszafojtva lesett minden zug mögé, mert már tudta: Ursu messziről érzi a közeledtét. És valóban, a kutya szinte pontosan ugyanazon a helyen várt rá, ugyanúgy vicsorogva, felborzolt szőrrel, akárcsak egy nappal korábban, mintha sose látta volna őt, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy tegnap ez az ember egy órán át csevegett a gazdájával. Földet döngetve rohant felé, megállt, és leült pár lépés távolságra, vad szemével minden gesztusra azonnal reagálva. Paisie eleinte megpróbált továbblépni, de az állat tekintetében a tűz még jobban fellángolt, néma torkából lihegő morgás szakadt fel. Az első mozdulat után rájött, hogy az eb nem tréfál: innen nincs tovább, meg kell várni a juhászt. Aki már fütyült is, még mielőtt megjelent volna a pap látókörében. Kettőt, röviden és élesen, akár a vonatsíp. Mintha kicserélték volna, a juhászeb abbahagyta a vicsorgást, félreállt, és hangtalan árnyékként közelről követte a jövevényt; nem volt valami kellemes érzés.

A fiú most is ott ült, a tuskón, valamit evett. Rá se nézett. A juhász elébe jött, üdvözölte.

- Tudtam, hogy máma is elgyüssz – mondta. – Ni, mivel vártalak! – mutatott a kormos fazékra, amely a tűz fölé volt akasztva. – Friss puliszkát főztem!

- Köszönöm – mosolygott az atya –, éhes is vagyok... Aztán a medve elment? – kérdezte, inkább csak a társalgás kedvéért, amíg a csobán kiszedte tálakba a gőzölgő ételt. Túrót szeletelt hozzá, friss tejet öntött ki három csuporba. Odahívta a fiát is.

- Elment hát. Fél az. Ezek a kutyák jók ám. Egy évben megölték az egyik bocsát. Kicsi vót és gyenge, megdöglött vóna úgyis...

- Bántja a juhokat?

- Háát... bántaná, ha hagynám...

- Sok birkája van?

- Kétszázhúsz. Az sok? Vót olyan év, hogy háromszázötven is vót. – Komoran nézett maga elé. Fújta a forró mamligát. – De most már más idők járnak. Most már nem adhatja más a birkáit nekem, hogy vigyázzam őket, csak a fejesek. Nekem sincs egy se, ami az enyém... Látod, a kékek a mérleggyár igazgatójáé, neki van a legtöbb, aztán a pirosak a párttitkáré, van a tanácselnöknek is vagy harminc birkája nálam... Még a túrót is elveszik. Mindent elvisznek. Nem vótam a piacon tavaly július óta. Nem marad. Csak gyünnek a nagy autóikkal, én meg lecipelem az úthoz, a fiammal. Hónap is gyünnek, visznek hat bárányt, meg négyet a másik... Estére levágom űket. – Bekapott két falást, ránézett a papra, aki csak hallgatagon majszolt, és figyelte a juhokat, most már észrevette, hogy mindegyiket színes festékkel megjelölték. – Minden birkával be kell számolni. Amikor megdöglik egy, az baj. A fejit el kell tegyem, hogy lássák. De a húsát megeszem. Ha nem beteg. Hát ezér mondtam tegnap, hogy Bartolomeu hiába küldött. Mer idén nem lesz bárány a kolostor asztalán. De túrót majd adok, csak mennyenek ezek el hónap, majd úgyis gyüssz még...

Elhallgatott. Ettek, szürcsölték a friss, szagos tejet. A gyerek felállt, intett valamit az apjának, aztán bement a kunyhóba. A csobán elvigyorodott.

- Látom, éhes vótál. – Összeszedte a két fatálat, letakarta egy ronggyal. – Szóval, ha már máma is itt vagy, elmondhatnád, hogy is vót az a keresztrefeszítés. – Valahonnan elővarázsolta a pálinkásüveget, ami most is félig volt, mint tegnap, ivott egy kortyot, és inkább csak a mozdulat kedvéért odatartotta Paisie elé, de a pap elutasítóan intett. Barna, repedt körmű kezével megrázta, és nézte a buborékokat.

- Aszongyák az a jó pálinka, ami gyöngyözik. És meg kell tartsa a gyöngyöket addig, amíg elmondod a Miatyánkot. – Vigyorgott, két barna foga között túrómaradék virított. – Csakhogy én nem tudom a Miatyánkot, atyám. De ha megtanítod, majd elmondom, és nézem a gyöngyöket. Csak előbb meséld el, mér feszítették keresztre Jézus Krisztust. – Arcáról eltűnt a mosoly, látszott rajta, hogy a bevezetőt elhangzottnak tekinti, és most már választ vár. Igazi, komoly választ. S mintha megérezte volna a hangulatváltozást, Ursu is letelepedett a közelbe. A pap már várta ezt a kérdést, elengedte a füle mellett a juhász szavaiban rejlő acélt, nyílt tekintettel nézett rá. Ez az ember tiszta, gondolta, ennek úgy kell elmondani, ahogy azt a teológián tanították, egyenesen, hókuszpókusz és tömjénfüst nélkül. Füstöl eleget úgyis a nedves fa a kondér alatt.

- Az emberek jók – kezdte –, de nem mindegyik. Tudja ezt maga is. Ahogy néha egy birka elmászkál a nyájtól, úgy az emberek is néha eltévednek, rossz irányba mennek. És amikor sokan tévednek el, összegyűlnek és rosszat cselekszenek. Megváltoztatják a világot. Lopnak, csalnak, hazudnak, bántják a másikat. Látja ezt maga is, amikor télire lemegy a völgybe. És látta ezt Isten is, akkor régen. És azt mondta, hogy ez nem jó, hogy segíteni kell az embereknek, hogy a jók ne változzanak álnokká, és a gonoszok térjenek meg. Ezért küldte le a fiát, Jézust a földre, hogy segítsen. Ő meg segített, ahogy tudott. Tanította az embereket, gyógyított, enyhített a szenvedőkön, jóra ösztönözte a gonoszokat, meg hitre, de túl sokan voltak. Nem tudta mindegyiket megtéríteni, minden szenvedőt kigyógyítani.

- Nem lett vóna egyszerűbb, ha az Isten nem teremti meg a szenvedést? Ha nem teremt betegséget, vakságot, némaságot? – És szándékosan nem nézett a kunyhó fele, fejét a másik irányba fordította.

- Nem tudom – mondta Paisie –, én ehhez nem vagyok elég okos. De biztos tudja az Isten, hogy miért kell ez így legyen... A szenvedés néha segít, hogy a jót értékelni tudjuk...

- Hogy nézett ki ez a Jézus Krisztus?

- Fiatalember volt, olyan... sovány, szakállas, meg hosszú haja volt. – A csobán ránézett a papra, végigmérte, mosolygott.

- Hogy járt? Lovon?

- Nem volt neki lova. Gyalogosan járt-kelt.

- Kár. Nekem vót egy lovam egyszer. Szeretem a lovakat. És... mér járt gyalog? Az apja mér nem adott neki lovat, szekeret, pénzt, hogy vegyen? Az Isten mindenre képes.

- Hmmm... Nem hiszem, hogy ez segített volna. Úgysem tudott volna mindenhova elmenni, mindenhol segíteni... Más volt az Isten szándéka. Rá akarta vezetni az embereket a helyes útra. Ezért áldozta fel magát Jézus. Illetve az Isten, mert ő vette rá a fiát, hogy addig térítsen, addig hirdesse a jót, amíg a rossz emberek végül megelégelik. Érti? Amíg megölték. De akkorra a hit magja el volt már hintve az emberek lelkében... És megértették az áldozatot, aztán látták, hogy két nap múlva úgyis feltámadt, és visszament az apjához a mennybe... Akkor kezdtek csak el igazán hinni a tanításaiban... – kérdően nézett a juhász felé, az arcát vizsgálva, hogy vajon a mondottak eljutottak-e a csobán tudatáig, elméjéig. – Ezért volt szükség arra, hogy Jézus Krisztus meghaljon a kereszten.

Csend lett. Csak a madarak csicseregtek. A szerzetes várt egy darabig, majd úgy gondolta, hogy könnyebb témával folytatja.

            - Hallott az Utolsó Vacsoráról?

A pásztor először nem szólt semmit, aztán csak felvonta a szemöldökét.

            - Utolsó vacsora? Mér utolsó?

            - Így nevezték el azt a vacsorát, ahol Jézus megvendégelte a barátait, a tizenkét apostolt, és elmondta nekik, milyen áldozatra készül. Ez egy nappal azelőtt volt, hogy elkapták és keresztre feszítették. Akkor bízta rájuk tanainak folytatását meg a hittérítést.

            - És mit adott nekik enni?

            - Kenyeret meg bort. Azt mondta nekik, hogy azontúl mindahányszor kenyeret esznek, gondoljanak tanítójukra, mert az a kenyér az Ő teste, aki a kereszten meghalt értük. Szimbolikusan, érti, és azóta is az emberek, amikor kenyeret szelnek, az Ő testét veszik magukhoz. A bor meg a vérét jelképezi.

            - A bor valóban piros, mint a vér – mondta a juhász. – De a kenyér?... Biztos nem húst ettek?

            - Nem – mosolygott a pap –, kenyeret. Kovásztalan kenyeret.

            - Én meg aszondom, hogy ha a Krisztus testéből ettek, akkor az hús vót! – szögezte le a csobán, és ő is elmosolyodott.

Paisie nem folytatta. Időt akart hagyni a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat. A juhász csak ült, és maga elé bámult. Látszott rajta, hogy gondolkodik. Az üveget csak szorongatta a kezében, megfeledkezett róla. A fiatalember felnézett az égre, mintha azt várta volna, hogy mikor jelenik meg az első szállingózó hópehely. Aztán néhány perc múlva a csobán felállt, és elindult a kalyiba felé. Hátra se nézett, úgy szólt a paphoz:

- Hónap délelőtt ne gyere, lent leszek a völgyben. De ha délután gyüssz, mutatok neked valamit. – Azzal belépett a kunyhóba, és ki se jött. Ursu utánament, leheveredett az ajtó elé. Nem is nézett a szerzetesre, aki felállt, nyújtózott egyet, és elindult az ösvényen lefelé. Már vége volt az ebédnek, mire a kolostorba ért.

Alig várta a másnap délutánt. Reggel összebarátkozott egy másik fiatal szerzetessel, aztán a tető ácsolásánál segített, de ebéd után elkérezkedett. Sétálni, meditálni, ugye, kérdezte a kulcsokat rázva a mindenes pap. Bólintott, és mosolyogva indult a hegynek. Ismét borongós idő volt, de meleg; lucskos volt az ösvény, a hófoltok körül tócsákban állt a víz. Jócskán megizzadt, mire a tisztás szélére ért, és ezúttal már türelmesen várta meg a behemót kutya jelenetét, megpróbálva egy-két nyugtató szót mondani a morgó ebnek, amelyik ma is ugyanolyan elszántan vágta el útját az ösvényen. Két rövid fütty, és a láthatatlan Szezám kitárult előtte, Ursu elhordta magát.

 - Gyere, mer nemsokára lemegy a nap – mondta üdvözlet helyett a pásztor –, és akkor nemsokára gyün. A medve! – emelte meg hangját, mintha viccesen rá akarna ijeszteni a papra. – Reggel levágtam a bárányokat, le is cipeltem űket, a párttitkár árója már várt. A maci meg a szagra gyün. Gyere utánam!

Bement a házba, ráparancsolt a fiára, hogy maradjon helyben. Maga mellé hívta mind a három kutyát, elindult az ösvény mellett, elkanyarodva a jelzett útról be a fák közé, és intett Paisienek, hogy kövesse. Zsebéből gyufát kotort elő, meg egy kést, mintha megvizsgálná, hogy mindene megvan-e, majd visszadugta a suba ráncai közé. Úgy haladt a gyér fák között, mint aki betéve ismeri a környéket, a szerzetes lihegve tudta csak követni, nem volt edzésben a természet ölén élő emberhez képest. Öt perc sem telt el, Paisie úgy gondolta, hogy háromszáz métert sem tettek meg, amikor a csobán megállt. Hátrafordult, pálinkásüveggel a kezében. Suttogóra fogta a szót:

- Még nem hiszem, hogy itt van. De azér maradjunk csendben. És jó lenne, ha meghúznád te is ezt az üveget! – Odanyújtotta a papnak, aki kortyolt is egy rövidet belőle. Miközben az üveget magasra emelte, látta, hogy az amúgy is szürke ég a néhány perc alatt már el is kezdett sötétedni. Továbbmentek, ezúttal lassabb iramban, kisvártatva egy nagy fekete szikla nőtt ki a cserjék közül, szinte a semmiből, sötét árnya jó tíz méterre tornyosult a bokrok fölé. Mögötte semmi, eltűnt a növényzet, Paisie rájött, hogy alighanem valami szakadékféle lehet ott.

- Mássz fel – mondta a juhász –, aztán én is gyüvök. Ti itt maradtok, és csend legyen! – parancsolt a három állatra. Felkapaszkodtak a nagy kőre, ami jóleső biztonsággal töltötte el a fiatalembert, ide csak nem fog utánunk mászni, gondolta magában, meg aztán ott vannak a kutyák is. Amikor felért, és talált egy sima helyet, leült, és körülnézett. Most már megértette, hol vannak: a szikla tövében, egy kisebb meredély szélén a lemészárolt bárányok maradványai hevertek kupacban, csontok, belsőségek, vér. Hirtelen megcsapta a halál szaga. Szóval idehozza a juhász a maradékot, jó messze a karámtól, hogy ne vonzza közel a ragadozókat. Látszott, hogy a mai alatt régebbi, megfakult csontok is hevertek szanaszét. Az egyik kiskutya türelmetlenül elvakkantotta magát, de gazdája hirtelen káromkodni kezdett, és hozzávágott egy ágat. A kutyus elcsendesült, de látszott rajta, hogy izgatott. Még Ursu is hegyezni kezdte kerek füleit, felemelt fejjel.

- Közel van – mondta a csobán, és kikotort egy görbe cigarettát a bundából. – Addig elszívom ezt a szálat. – Úgy gyújtott rá, hogy a lángot eltakarta, csak a keserű füst szaga érződött, amint felizzott az apró parázs. – Úgyis tuggya, hogy itt vagyunk. De gyünni fog, mer éhes, tuggya, hogy ami itt van, az az övé. Ne félj.

Negyedóra sem telt el, alkonyodott. Paisie szíve a torkában dobogott. Mit keres ő itt? Mit akar tőle ez a juhász? Miért hívta ide? Elhessegette magától a kellemetlen gondolatot, észrevétlenül oldalra pislantott, látta a pásztor barna kezében füstölgő dohányt, a derűs, mosolygó arcot, és hirtelen megnyugodott. Jó ember ez, csak egyedül van, és a fia néma. Nincs, kivel váltson egy szót. Aztán a kutyákra tévedt a szeme. A két kicsi már bebújt a szikla mögé, reszkettek és halkan nyüszítettek. A nagy a hátsó lábain ült, feszülten. Szeme egy pontra szegeződött, túl a vízmosáson, a fák tövére. Ott volt a medve. Lassan, fejét forgatva jött, bele-beleszagolva a levegőbe. Időnként hátrakémlelt, valószínűleg bocsait nem messze hagyta, arrafele pillantgatott aggódva. Alig negyven méter választotta el a paptól.

- Egyedül gyün – suttogta a csobán. – Az jó, mer nem lesz vad.

A medve szőre csapzott volt és sáros, bordái kilátszottak, annyira lesoványodott. De így is jóval nagyobb volt, mint Ursu, kifejezéstelen szemében riadalom ült. Orrcimpái szélesre tágultak, amint fejét feltartva haladt a havas vízmosásban. Most már a meredek részhez ért, könnyedén mászott, kavicsokat görgetve maga alatt. Hogy ilyen közel volt már, úgy tűnt, megfeledkezett az óvatosságról, célirányosan ment egyenesen a báránymaradékok – meg a kutyák parázsló tekintete felé. Amikor öt lépésre volt, megtorpant. Belebámult Ursu pofájába, aki vicsorogva, de szintén hangtalanul nézett farkasszemet vele. A két kisebb kutya már a közeli fák közé menekült. Összeszedte bátorságát, és lassan, kimérten megtette azt a néhány lépést, ami a várva várt ételig vitte. Óvatosan leszegte fejét, és befalt egy adag belsőséget, rágás nélkül ment le a torkán. Aztán egy hozzá legközelebb eső bárányfejet kapott be, a koponyacsont úgy roppant szét állkapcsaiban, mint májusi cseresznye a gyermekek fogai között. Hallható élvezettel szürcsölte és nyalogatta a szétfröccsent agyvelőt a pofájáról. Már nem nézett hátra bocsai felé, mintha megfeledkezett volna mindenről, ami addig volt, ami ezután lesz, nem érdekelte az ennivalón kívül semmi: közelebb jött, és mohón vetette be magát a kupac kellős közepébe, amitől a nagy csobánkutya is megilletődött, hátrált néhány lépést. Kilószámra habzsolta a véres cafatokat, félrelökve a nagyobb csontokat, amelyek elsőre nem törtek el a fogai alatt, nyalogatva az alvadt vérdarabokat, amelyek a szája széléről csüngtek le a földig. Rémisztő és undorító látvány volt, amit a szürkület homálya még inkább ijesztővé tett.

- Fogd meg! – csattant fel a juhász hangja, aztán egy apró füttyszó préselődött ki az ajkai közül. Ursu egy pillanat töredékéig nem moccant, de a következő másodpercben úgy vetette rá magát a medvére, mint akit ágyúból lőttek ki. Az meg elképesztően hirtelen két lábra ágaskodott, hogy mancsaival megvédje torkát a rárontó kutyától, és meglepő könnyedséggel messze lökte az ebet. Szájában még ott volt a falat, és nem szándékozott kiköpni. Mintha nem először találkoztak volna testközelből, úgy viselkedett, olymód pergett le róla az első támadás, de jött a második roham. Immár üres szájjal csattogott egyet a harapás, amit ezúttal Ursu került el, az utolsó pillanatban kitérve a medve feje elől. Felbátorodva a harctól, a két másik kutya is megjelent borzolt szőrrel, de csak bakugrásokkal köröztek a medve háta mögött, időnként a farába marva. A nagy kutya céltudatosan és módszeresen vezette támadásait a medve ellen, minden rövid ugrás után azonnal hátrálva egyet, a biztonságos másfél méter távolságra, ahol a medve karmokkal megtoldott mancsa már nem érte el.

Az erdő megtelt a csata zajával, morgással, bőgéssel, ugatással. A félhomályban, ha addig véletlenül más élőlények is tanyáztak a közelben, bizonyára messze menekültek. A medve hősiesen állta a rohamot, de nem lendült támadásba, nem adta fel helyét a táplálék mellől, éhe olyan nagy volt, hogy harc közben is be-bekapott egy falást. Ekkora szemtelenség láttán a behemót kutya még jobban dühbe gurult, ádáz elszántsággal célozta meg a medve torkát minden ugrással. Paisie elborzadva figyelt, és szeme sarkából azt is látta, hogy a másik néző vad élvezettel követi lent a harcot, nagyokat húzva a pálinkából.

- Ezt az Isten is látja, ugye atyám? Fogd meg, Ursu! – kiabált közbe a csobán.

Az emberi hang hallatán a medve megtorpant. Addig is tisztában volt a jelenlétükkel, de nem törődött vele. Most azonban vad szemében nyers gyűlölet szikrája villant, pupillája sárgán verte vissza az alkonyat fényét, amint fejét támadólag felemelte és belebőgött a levegőbe. Tátott szájából párafelhő tört elő. Hirtelen megfordult, és az egyik kutyust, amelyik azzal volt épp elfoglalva, hogy a vadállat farokcsonkját megrágja, egy mozdulattal agyoncsapta. Nem oldalról, ahogy egy medvétől várná az ember, hanem fentről, egyetlen mozdulattal, mint a legyet szokás, ha nagyon zavar. Hangot sem tudott kiadni a kis állat, nemhogy mozdulni, azonnal szörnyethalt. Szinte hallani lehetett hátgerince reccsenését, gyomra pukkanását. A másik azonnal nekiesett a mancsnak, amelyik még társa testét préselte, Ursu meg a hátára ugrott, mint egy macska. A medve nekiiramodott, mindkét kutyát magával ragadva, le a lejtőn, arrafele, amerről jött. A juhász felállt, és kiabálni kezdett, érthetetlen szavakat, gurgulázva, a sziklatömb széléig egyensúlyozva. Néhány másodperc múlva a medve elszórta mindkét ebet, és továbbvágtatott morogva. Azok feltápászkodtak, és a nyomába eredtek. A társa halálán felbőszült kutyus megelőzte a nagyot, amelyiket a nyakára akasztott léc akadályozott a futásban, de a medve gyorsabb volt náluk, néhány másodperc múlva eltűnt a sűrűben. A két kutya abbahagyta az üldözést, egymás mellett állva csaholtak utána.

Aztán csend lett. A kutyák lihegve bámultak az erdő fele, ahol a medvét utoljára látták. A pásztor zokogott. Bámulta a döglött kutya tetemét, de a félhomály miatt nem láthatott túl sokat, nem is akart. A papról tudomást sem vett. Paisie felállt, odament hozzá. Érezte, hogy lassan visszatér az erő remegő lábaiba, nagyokat lélegzett. Hányás jött rá. Lemászott a szikláról, odaszólt a csobánnak is, hogy jobb lesz, ha lejön, késő van, menjenek a kunyhóba.

- Te nem gyüssz sehova! – csattant fel a másik. – Te szépen visszamész a kolostorba!

- De mindjárt sötét van – mondta a szerzetes –, hogy találom meg az utat?

- Megtalálod te - válaszolt a juhász –, valahogy visszajutsz. Különben keresni kezdenek, tán meg is büntetnek. Gyere utánam – hüppögte –, elviszlek a jelzésig, aztán visszagyüvök, eltemetem Griveit.

Az ösvényen már semmit sem látott. Kimérten, lábával tapogatózva haladt, nem bánta, ha lassan is. Félt, ahogy még életében soha, minden fa mögül a medvét látta előrontani. Aztán maga elé képzelte a szétlapított kiskutya kiguvadt szemét, véres, lógó nyelvét. Imádkozni kezdett, hogy a Jóisten vezesse épen a kolostorig, mindegy, hogy csuhája elszakad, sáros lesz, cipője talpa leválik. Hirtelen lehűlt a levegő is, torka fájt, krákogott, de igyekezett minél halkabban, hogy ne zavarja meg az erdő lényeit, akik biztos rossz szemmel nézik most titkos rejtekhelyeikről a reményvesztett idegent… Kisvártatva meglátta a fák között a kisváros pislákoló fényeit, és szívéről leesett a kő. Bár messze volt még, és talán már rég nem a turistaúton haladt, a végcél már látszott. Valahogy átvergődik a fagyos rengetegen, mert Isten megmutatta neki az irányt. Kilenc óra is elmúlt, mire hazaért.

- Már aggódtam miattad – mondta az intéző. – Merre jártál?

- Csak itt a városban – hazudta, hogy elejét vegye a kérdezősködésnek.

- És érdekes volt? Mit csináltál, hogy ilyen sáros lettél?

- Semmi különöset – mondta remegő hanggal –, csak sétáltam, gondolkodtam…

- Megbántad, hogy idejöttél?

- Dehogyis, csak még nem szoktam meg teljesen…

 - Hát így nem is fogod – mustrálta az idős pap –, de szerencséd, hogy az öreg főapát épp beteg. Bár így is kérdezősködött felőled…

Paisie nem szólt semmit. Felsietett a szobájába, és ahogy volt, koszosan, ruhástul lefeküdt. Egy ideig nyugtalanul vergődött, aztán elnyomta az álom.

            Másnap Nagycsütörtök volt, a fekete böjt kezdete. Már reggelit sem kapott. Az ima után eldöntötte, hogy aznap nem megy sehova, inkább a kolostorban teszi hasznossá magát. De senki nem dolgozott a kertben, se a tetőn. Áhítatos képpel járt-kelt minden apát, mintha az energiájukat tartalékolnák, mert egy ideig táplálék nélkül kell kibírják. Paisie nem először tartott fekete böjtöt, sosem volt nagyétkű, nem esett nehezére. És ha a medvelakomára gondolt, nem is igen jött meg az étvágya. Nagypéntek még rosszabbnak bizonyult, sehol sem talált nyugalmat. A kolostor megnyitotta kapuit, százával jöttek a hívők, minden mise alatt megtelt a templom. Főleg öregek, egymás után vetve a kereszteket, szomorú arcú, szürke öregek. Vajon hányan értik közülük, hányan élik át valamennyire is a krisztusi áldozatot? Mindenfelé gyertyák égtek, füstjük marta a torkát. Valahogy kibírta, imával, de az éjféli mise volt a legnehezebb: fejében már ott mocorgott a másnap. Nem fogja kibírni, fel kell menjen feltétlenül az esztenához. Szinte le sem csukta a szemét egész éjjel, a gyomra is igencsak fájt már, akkorákat korgott, mintha az a bizonyos medve morgott volna… Hiányzott neki a juhász, segíteni akart rajta, kíváncsi volt, hogy mennyire viselték meg a szerdán történtek.

            Korán indult. Reggeli nem volt, áhítat sem. Még mindenki aludt a hosszadalmas éjféli liturgia után. A kaput az ünnep alatt nem zárták be, senki sem látta, amikor kiosont. Alig derengett, még csillagos volt az ég, de az ösvény feketén rajzolta az irányt a fatörzsek közé. Mire a nap piros fénye beleharapott a bércek sötét árnyaiba, már messze járt. Nem félt, ezen már a múltkor túlesett. Szép napnak nézek elébe, gondolta magában. Kétszer is megállt a sziklák tövében imádkozni. Apjára gondolt, elhatározta, hogy Húsvét után írni fog neki egy hosszú levelet, és mindent elmesél majd a kolostorról, látogatásairól a csobánnál. Boldognak érezte magát. Megtalálta számításait, célját, és megtalálta az első magányos lelkeket is, akiken segíteni fog. Hogy hogyan, azt még nem tudta, de szándéka eltökélt volt. Talán a gyerekkel kezdi, akivel eddig meg se próbált kapcsolatot teremteni. Valahogy közeledni fog hozzá, beszél, az meg majd mutogat neki, és meg fogják érteni egymást. Biztos még olvasni se tud, pedig már lassan kamaszodik… Aztán a csobánt megkérdi, hogy látja az áldozatos dolgot, meg általában Krisztust, Istent. Beszél neki a tízparancsolatról, az lesz a legjobb. Igen, ez lesz a következő lépés.

            Felkelt a nap. A fák meg sziklák időnként még el-eltakarták vörös korongját, de fénye már rubinként csillogott az ágakon megakadt harmatcseppeken, mintha egy titkos kéz éjjel teleaggatta volna az erdőt drágakövek millióival. Avarszag vette körül, a nedves tavaszi erdő illata, amelyet a gyenge szél szinte láthatóan lengetett. A távolban egy patak zaja susogott. Olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha az életben, szinte repült, súlytalan léptei gyorsan mászták a kitaposott ösvényt.

            Tíz óra lehetett, mire az ismerős tisztásra ért. Meglátta a nyájat, messze jobboldalt, ahogy a napsütötte hegyoldalba kapaszkodva legelt, meg a fiút, ahogy mögöttük baktatott. Aztán meglátta Ursut, akinek vicsorgó mosolya szinte már hiányzott. Vadul morogva vágtatott feléje, nyakán a léc jobbra-balra himbálódzott. És észrevette a csobánt is, amint egy magas szikla tetején áll, botjára támaszkodva, s őt nézi. Már épp inteni készült neki, amikor az megfordult, és eltűnt a kő mögött. Paisie lába gyökeret vert a földbe, mert a kutya már vészesen közel volt, és nem látszott, hogy megállni szándékozna. Hirtelen felfogta, mi történik, szólni se tudott, épp annyi ideje volt, hogy karjával eltakarja a fejét, miközben a hatvankilós behemót feldöntötte szikár testét, mint tekegolyó a bábut. Várta a kettős vonatsípot, de valahogy már tudta, hogy a füttyszó ezúttal nem fog felhangzani, érezte a torkán a vas-állkapcsok szorítását, a hüvelyknyi fogak szúrása áthatolt nyaka bőrén. Elkeseredetten vonaglott, tehetetlenül beszívta a kutya büdös leheletét, miközben arra gondolt, hogy talán nem kellett volna a krisztusi áldozattal teletömni egy juhász fejét, de a következő pillanatban elfeketedett előtte minden.

            Másnap este a kolostor ünnepi asztala körül ülve a szerzetesek élvezettel fogyasztották a megrakott tálakból a csobán meglepetésszerű ajándékát, ami igen finomnak bizonyult, találgatva, hogy vajon mennyi ideig áztathatta tejben a húst, mert egyáltalán nem volt birkaíze.

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. július 21.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png