Prózák

 

 Terey_meret.jpg

 

Térey János

 

Árkádiában ősszel

Részletek a Káli holtak című regényből

 

A kápolna után egyetlen szabad napom és éjszakám marad, a próbarend miatt nem is lehet több: hétfő reggel tízkor könyörtelenül Schillert próbálunk. Mivel mindenki ma utazik vissza, nem is foglalt nekünk szállást a gyártás. Este, engedve a hirtelen ötletnek, Szentbékállán veszek ki szobát, magánháznál. Már nem bírnám a táj nélkül, nyáron újra napi betevőm lett. A telefont kikapcsoltam, üzeneteket három napja nem néztem, ahogy forgatás idején mindig. Visszakapcsolom, de csak az SMS-eket olvasom el. Egyre több a nem fogadott hívás ismeretlen számról.

         Úristen, mennyire más most, ősszel egyedül.

         Fényes, lilás virágba borult az a térdig érő, örökzöld cserje, ami gyerekkoromban öregapám udvarán pótolta a kerítést. Úgy hívják, csarab. Ugyanilyen csarabos van a Kütyüi dombon is, amit Borombovics taroltatott le a zombijaival.

        Úgy döntök, megint megcsinálom a fennsík-túrát, mint kamaszkoromban a haverokkal számtalanszor; és legutóbb, más csapásirányban Líviával is. Emlékeim szerint a faluból fölkapaszkodtam a kerekeskúthoz, a nádas tavak közelében. Annak a magányos csertölgynek a tövében. Megvan.

         Az út mélyedéseiben, ami másfél hónapja porzott, állnak a pocsolyák. Cuppog  a sár két párhuzamos keréknyomban. Nem izzaszt meg, de azért jobban igénybe vesz a járás, mint harmadik gimnáziumban.

         Szél fúj, nem kicsi szél. Megfogyatkozott az erdő nemrégiben még bő lombja.

         Itt az öt jegenyefa a forrás körül, Csere-kút vagy mi. Nem lehet eltéveszteni, direkt tájékozódási pontnak találták ki. Öregapám szerint akkor ültették ezt az öt fát, amikor még kerek volt a világ, és fontosak voltak a fontos dolgok. Népi bölcsességek zamata. Jó, én alkatilag ódzkodom ettől a misztifikáló létfelfogástól. Amúgy szeretek élni, és fontos, ami fontos. A víz jéghideg és kristálytiszta.

         Látom, hirtelen szederindák zárják el a keskeny ösvényt, vadmálna és egyebek. Minden türelmemre szükségem van, hogy egyenként félrehajtva és egymásba kapcsolva őket, sérülés nélkül utat tudjak törni.

         Nocsak, ez egyik magányos tölgy hátán most is szarvasbogár cammog, mint augusztusban. Hangyák boncolják egy rózsabogár színes tetemét. De nincs okom  tartani a rovaroktól. Ezúttal a sáskák is elkerülnek.

         Nagy eső után vagyunk, róka- és őzlábgomba van bőséggel. Vargánya pláne.

         Csörög a telefonom, Mari hív a színházból, de most őt is kinyomom, bármennyire szeretem. Nem beszél olyan hosszan, mint az anyám, de azért őt is nehéz lerakni. Kizökkentene.

         Igen, megfogyatkozott a lomb, viszont Árkádia napszítta, sárga füve újra zöld.  Megint az apró tavak és a kilátó, de most nem látom értelmét sem a tanösvény tábláit böngészni, sem fölmászni.

         Marad a napsütötte tölgyes, eső után. Sárban úszó szekérút. A lomb talajjá málló morzsaléka.

         Egyedül jut időm figyelni az egyes fákra is. Egyéniségnek eddig csak a magányos fákat láttam. Ha van időd eleget nézni, mindegyiknek saját, önálló fizimiskája lesz, tanította az öregem. És ez még nem misztika, csak formakultúra. A törzse görbülete, a lombozat alakja. A bükköket valahogy jobban értem. A bükkök, folytatta nagyapám, láthatólag szeretnek összebújni és sötét titkokról fecsegni, nyilván a pandúrok és betyárok idejéből, ki melyik barlangba bújt el, melyik odúba rejtette az aranyat. Bükk és bükk között mintha erősebb lenne a sorsközösség ilyenkor, lombhulláskor is, mint mondjuk, tölgy és tölgy között, tódította még öregapám. Azok vajon puhányabbak?, kérdeztem. Nem. A tölgyek ezzel szemben keménykedő, individualista elszenvedők, állapítom meg most; másként dugják össze a fejüket, ha egyáltalán.

         Isten nyugosztalja.

         Az  a keskenyebbik nem gyorsabb ösvény, csak szűkebb és cuppogósabb.

         Hol vannak innen a Mecsek völgyeiben gombászó és fűnyíró cigányok, a budai hegyekben barangoló hajléktalanok, a szatmári kiserdők gallyszedői? Ez jóléti hegy netán, szórványosan fölbukkanó, jóléti kirándulókkal? Azzá tették?

         Nagyapám után az is eszembe jut, hogy egyszer csak észreveszem a Mecsekben járva, hogy eltévedtem.

         Egyszer, amikor A tavasz ébredésével meghívtak minket Pécsre, azonnal fölszaladtam a Mecsekre. És kisvártatva beteljesült az erdei rémálmom. Saras úton lebotorkáltam egy tóig, és ott megszakadt az ösvény. Elfogyott az út, és ott volt egy kerek, tiszta vizű, rendezetlen partú tavacska. Nem lehet körüljárni a bozót miatt. Nekem mégis muszáj lesz, ha rövidíteni akarok. Megtenni ugyanezt az utat olyan monoton lenne, plusz a dagonya. De amerre a rövidebbik utat sejteném, arra vagy ember nem járta bozót terül el, vagy gyanús szekérutak. A meredek parton kapaszkodva megkerültem a vizet, kétszer bele is cuppantam a sárba, a valagom tiszta fekete lett, ahogy a tömött hátizsákom is. Megkerülve a tavat, fölkínlódtam magam máshol. Az ám, de hol is vagyok? És nekem egy óra múlva próbálnom kellene a belvárosban!… Mennydörgő ég alatt érkeztem vissza arra az ösvényre, amelyen elindultam, de addigra már csupa sár és vér a térdem. Szerencsém volt, és még a városi busz is bent állt a végállomáson.

         Eltévedni nagyobb hegység kell, minimum egy Börzsöny vagy egy Mecsek.

         Megint a tavak, Bonta, Bika és a többi. Egyszer csak ott a szélfútta Keleményes-szikla, alatta roppant mélység. Egyedül fenségesebb élmény, mint Líviával? Vele volt fölkavaróbb. Újabb árok fut Szentbékkála felé. Aztán jön a gyerekkori kőfejtőm. Ez egy arénányi udvar. Öregapám egyik haverja hozott el ide. Kisfiúként is beledöbbentem, micsoda világromboló erő tombolhatott itt. A fejtés fala itt a lávarétegek keresztmetszetét mutatja. Nem bírok nem belegondolni abba, ami itt zajlott, a lávaszökőkutak zubogása, a pokoli hőség. A lezúduló áradat ebben a völgyben haladt a medence, a mai falvak irányába, miután a vulkán kitörési felhője összeomlott. Vagy ötmillió éve. Az egész völgyet beborította magával. Piroklaszt, vagy hogy is hívják. Üledékrétegek. Szivacsos és éles peremükkel előmeredő kövek. Mit tartalmaznak? Azt az ötmillió évet hiánytalanul. Gyerekkorom óta tanösvény is van, szemléltető táblákkal, jócskán bekoszolva. Gyorsan kihűlő, üveges kőzetet, sötétszürke-fekete bazaltot. Állítólag olyan  ritka ásványokat is, amelyek több tíz kilométer mélységből köpött ki a hegy. Micsoda isteni harag az, amelyik így dúlja föl a földet! A fölszakított kőzettöredék, a böszme sziklák és könnyítésképpen az apró kövek zápora rázúdult mindenre. A csúcsok fölöttünk, ahonnét mindez érkezett, alaposan lepusztulva. Egyedül ezt nem láttuk nyáron Líviával, mert elfogyott a szuflánk. Az ő szuflája. Ezt csak nagyapámmal láttam. Akkor még működött ez az udvar, bányaként.

         Ilyen szeretnék lenni. Ilyen perzselő és ellenállhatatlanul előretörő. És ilyen nyomot kéne hagynom. Beépülni. Rejtőzni, és úgy kerülni egyszerre csak legelölre.
         És a Vaskapu katedrálisa, de most lefelé. Lefelé egyébként méltóságteljesebb.

         Vörös patron az út szélén, lőfegyverből származik, nyilván valami kóbor fácánvadász hajíthatta el.  

         Muszáj ránéznem a térképre a mobilomon, de bénázok, öt egész perc, míg sikerül beállítanom a helyzetemet. Szégyen, hogy bármi segítségre szorulok. A Fekete-hegy oldalában a már egyszer látott vulkáni bombákat nézegetem.

         Arra gondolok, végre van időm nem kapkodva enni. Szeretek egyedül. Több figyelmem jut az ízekre. Hol egyek? Harcsapaprikás a Gourmet-ban? Kővirág? Nem unom még a Kővirágot? Mi a Kő? Amikor még mi ültünk a helyén nagyapámmal a kocsmában, úgy hívták: Fekete-hegyi betérő. Vagy a régimódi Öreg-hegy vendéglő, itt a faluban? Jó lesz. Brúnó, te most kitweetelnéd, hogy rántott bordát vacsoráztál, én nem fogom. Kitweetelnéd, aztán a magánélet szentségének megsértésére panaszkodnál, ha valaki elkezdene ironizálva idézgetni téged valahol.

         Itt az ősz, de még mennyire. Időtlen időkig tudnék itt maradni, de egyszer úgyis haza kell mennem. Kihez? Hogyan?

         Alighogy elindulok a faluból, csattanást hallok. Közvetlen közelről. Valami súlyos landolt a motorháztetőmön. Úristen, elcsaptam egy őzet. Mintha láttam volna  továbbszaladni, ez az én szerencsém, mert különben… Fékezek. Remeg minden tagom. Izzadok. Kiszállok. Zseblámpát is veszek ki a kesztyűtartóból. Nem találok sem tetemet, sem vérfoltot. Csak a lökhárítóm repedt meg. Egy Toyotának ennyit ki kell bírnia. Bár pont ez nyavalyás műanyag a gyönge pontja. Nézem egyszer, nézem kétszer, először a mobilom fényénél, aztán zseblámpával, helyenként véres. Nem nagyon. Tetem sehol. Én, aki egy káli horrorszériát végigcsináltam, nem bírok elaludni egész éjjel.

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. június 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA