Prózák

 

 Szuromi-portr___2..jpg

 

Szuromi Pál

 

Rekviem egy öreg házért

 

A KISHÁZBAN VIRRASZTOK, a lámpa alatt. Hallgatom, hogy szivárog el az éjszaka: utolsó közös éjszakánk itt, a gyerekekkel. Peti is, Ági is alszik. Petinek nyál csordul ki a száján – ki tudja, hol repül most, s álmában micsoda mézeket ízlel.

Hallgatom az éjszakát, s befelé figyelek. Emlékezetem szélesre nyitja-e még előttem a kaput,

küld-e értem fényt, hogy elvezessen abba az „alsó világba”, hol a házak falán a nap csorog, s ők ülnek ott, ma is elevenen a nyárban, s én megérinthetem őket.

Vagy szikkadtan, kifogyva a teremtés nedveiből, a kapura rá se találok már?

… Ha kimérjük az időből, ami itt, ebben a házban eltelt, szemtanúként csak ujjnyi vastagságú kéreg az enyém. Visszafelé százötven évnyi múltba kell hallgatóznom.

ERŐT SZEREZNI, kivetni a „hiteles” képzelet szívógyökereit, este fölmentem az utcán. Csak háromszáz lépés a sarok. Gyerekkoromban ez út volt, külön vidék a faluban, ahol már leszakadtam a családi (apai-anyai) köldökzsinórról. Ahol el tudtam képzelni, hogy rám se találnak. A zsúpfedeles házak (még három van belőlük) kucsmás, fehér arcú, apró szemű öregemberekként tapadnak a földhöz. Elhatározták, hogy állva halnak meg, egyenruhás, tiszta koldusokként. Hórihorgas, részvétlen óriások figyelik földbe merülésük.

Peti fiam tudna most az akkori lábammal, szememmel végigmenni az utcán. Engem már szíven ütnek, ha védtelenségüket, sebüket mutatják az ablakok, kapufélfák: neki – „Lóciként” – még embernyi méretűek, kezére valók.

Magasra húzott vállakkal mintha szökni készülne a templom is. Csak alsó, gordonka-ablakai néznek úgy az alkonyatba, hogy kétszáz éve hitet merít, ki szembenéz velük: Isten fent lakik, de ilyen meleg, gordonka-ablakon nyitja rád szemét, s csak a vállad magasságából, hogy ne félj.


„HITELES”, KÖZJEGYZŐ TOLLÁRA való története mára már alig maradt a háznak. Papírok, tanúk híján kihullott az emlékezetből.

Nagyanyám 1926-ban ment férjhez, akkor már tíz éve nagyapáméké a ház. Építési idejét nagyanyám (s így mindnyájunk) számára Gulyásné, a szomszédasszony jelöli ki végérvényesen: „Ő mondta, hogy mikor a nagyanyja született, akkor volt ez a ház harminc-negyven éves. Így mondta: Ha nagyanyám élne, most lenne százéves. Aztán hol van már ő is, szegény Gulyásné.”

… Százötven-százhatvan év: öt emberöltő. De öt emberöltővel nemcsak nagyapám dédnagyapját érem el, hanem Petőfi gyerekkorát is, s ez már félelmetes. Hiszen szépapámnak csak kétnapos kocsiút kellett volna, hogy a Kunságban összeakadjon a gyermek Petőfivel, amint becsvágyó apja a leendő költőt épp egy másik iskolába szekerezteti.

Saját családfánkon milyen rövid zsinórra lenne fűzhető a történelem. Illyés Gyula is elmélkedett ezen: István királyig csak harminc emberöltő az élet! Mi hát egy évszázad? Gyerekkorod parttalan éveivel mérve csillagászati idő. De kilépve a személyes sorsból, mint fatörzsben, karnyújtásnyi térségen belül évgyűrűkként zsúfolódnak a századok.

Úgy érzem, ezen a kilencszáz éven belül bármikor ki tudnék az utcára lépni. Ha szavukat alig, lelküket megérteném, bármely magyar századba dobna egy időgép. Százötven évvel ezelőtt, mióta ez a ház áll, már sem a szavuk, sem életük nem lenne idegen.

Mozdulatlan, napszítta utca, zsúptetős házak, kanyargó földutak: vonuló csordák, kondák, szekerek. Születés, halál – a természet rendje szerint. Az álló idő, az állni látszó idő – az évtizedekre előre kirótt küszködés, de gyakran az évtizedekre előre kirótt biztonság is. A foggal-körömmel, ám olykor mégis leküzdhető szegénység, a betegségek előre várható, a létbizonytalanságba bekalkulálandó köre.

A falu, ahol az idegen szemével évtizedekig nem változik semmi. Mert más az, amihez a közösségi emlékezet igazodik, mely számon tart születést, halált, szeretők megcsúfolását, s hogy kit rúgott fel a ló, vagy mikortól szegődött el az új juhász. Ez a sorsok mikrovilága, egy-vérkörbe kötő hajszálnedvei. S megint más, messzire szóló esemény egy új ház építése, folyók átvágása, vagy ha valaki végleg elhagyja a falut, – ám mindez ritkán adatik. Tűzvész, járványok, gyermekhalál, állatok elhullása: ősi rendje a bajoknak. Ez legfeljebb kit földre sújtott, annak kiált az égre, a szomszéd falubélinek már alig. Istenhez tán nem is annyira a háborúk, mint inkább a hittől, reménytől való végső megfosztatás kiált. Örökölt életformáidtól, az ünnepeidtől és hétköznapjaidtól való megfosztatás, mikor a hatalom a lelked is akarja. Eddig a századig a hatalom pedig majd’ mindig megelégedett az anyagi sarcokkal, börtönnel, háborúkkal. Kimondható-e, hogy a száz év előtti nagyapámék biztonságát tartom többre? Bizonytalanságukat mindenesetre emberibbnek, mert a természettől: embertől, tűztől, rontástól jöttek a bajok, s ellenük ezer éve próbált csillapító receptek, belső készültség, jelentéktelenségünkre is épülő, felolvasztó közösségi szertartások álltak rendelkezésre.

 

… KÉPZELETEMBEN – száz évvel ezelőtt – vasalt dunnahéj, sülő cipók és a szegénység kesernyés ürömszaga járja át a házat. Nyári felhőszakadások, ágy végébe rakott, testmeleget őrző alsószoknyák, tehenek istállószaga. Ezek ülnek a házhoz tapadó legendákon is.

A legnagyobb hideg, valamikor a ’30-as években, mikor a frissen fejt tej a negyedik szomszédtól hazáig, útközben a kannába fagyott.

„Beni bátyám”, a lelkifurdalásoktól gyötört tékozló fiú, kinek a sírja is jeltelen emlékezetünkben. Mert később nyomorultul elnyelte a város, névtelenül bukott föl Pesten, de bűnbánatától hajtva, nagy ünnepek előtt, mint húsvét és karácsony, hazajött gyónni, és templomba menet minden útjába eső kapun bekiáltott: „Bocsássák meg, ha vétettem maguk ellen!”

A „nagytermészetű” Erzsi néni, dédnagyapám korán megözvegyült testvére. „Vihar volt, szakadt az eső, hogy látni se lehetett. Dörgött, villámlott, odavert még az ámbitusra is. Szedelőzködtünk, indultunk be a házba, de Erzsi nénéd még visszanézett, fel az égre. » Kacsintgathatsz már, azt mondja, én csak itt hagylak…«” Ő volt az is, akit „a fürdőben fölvetett a víz!” – „Elment a Zsóriba, aztán megy lefelé a lépcsőn, mikor egy vékonyka kis asszony odaszól neki. Nénike, tessék vigyázni, mert fölveti a víz, engem is fölvetett. Hogy jössz te énhozzám! – azt mondja. (Erzsi nénéd majd’ egy mázsa volt!) Aztán hogy belelépett, őt is fölvetette. Etel, Etel! Gyere gyorsan, segíts! Csuda egy asszony volt.”

 

ÉDESANYÁM, kinek képzelet-segítő támasz híján („már nem tudom, mit is játszott”) én adok kezébe játékot, babát, porban-rajzoláshoz törött ágdarabot. Hogy szeretném pedig magam előtt látni, amint fejkendősen, parázsló arccal, magos szárú cipőben egy fagyos november végén, iskolából jövet benyit a kapun. Milyen táskája volt? Kezét is melegíteni hogyan markolta meg a bögrét? S ha leckéjét írta, a petróleumlámpa mellett a téli homályban, az erőfeszítéstől szája szélét beharapta-e, s volt-e egy fürt, ami a füzet fölé hajolva mindig szemébe hullt, s amit kézfejével simított volna ilyenkor vissza?

… A kötés a nyakán, ha berekedt? A mozdulatai, mikor tehenet fejni először odahúzta a kisszéket? … S tizenhat évesen, ha vasárnap reggel  a paraszti szigorúság ritka engedelmével ágyban maradhatott, saját ölelésébe kapaszkodva merre szálltak el piruló álmai? … Tudva a neki rendelt törvényeket, s engedékeny apaságomat, mennyire szeretnék most neki az apja lenni, vállamra vonni fejét, ha szélfútta szemekkel, kicsikét görbülő szájjal vigaszért, ölelésért benyit. Elönti a könny a szemem, évek óta először találok rá így az anyámra. Elönt a hiánya s a fájdalom ettől a kettős átváltozástól. Ölelni szeretném: taknyos gyerekként ölébe fúrni a fejem, vagy felnőttként haja melegére tapadni, míg hatéves kis ujjai nyakamon kocorásznak. –

 

Erzsi néném még a szemtanúságom előtti történelem, akárcsak a „menekülés”, „amikor bejöttek az oroszok”.

A front előszele, a katonákról való félelem a család asszonyait s az öregeket többször is átsodorja a falun. Nagyanyámat és édesanyámat a kiéhezett bakáktól távoli rokonoknál őrzik, olykor egész napokra „bevetetten” a dunyhák közé, míg a közeledő veszély suhogását érezvén ott is, egy éjjel vissza nem költöznek.

Ekkor dédnagyapám vermet ás a kertben, két ölnyi hosszút, mellig érő mélyet. Nagyanyám s édesanyám ide bújnak, az őszi nyirkosság elől kendőkbe, szalmába bugyoláltan. Fölöttük szárkévék regimentje, melynek falán csak itt-ott bont rést a telihold, véle a kutyaugatás, s a távoli ágyúdörej.

Így bújnak két hétig ott lenn.

„Este hozott öregnagyanyád enni, ilyenkor kicsit kimerészkedtünk. Hanem egyszer elbíztuk magunkat szegény anyáddal, majdnem baj lett belőle. Fölmentünk egy este szétnézni a házba. No, végre kinyújtózkodhatunk. Egyszer csak kopognak. Hova bújjunk?! Bebújtunk anyáddal a kemencébe, ott lapultunk legalább egy órát…”

Tétova indulatok járnak át: az ítélkező ész zavara a komikum és kiszolgáltatottság fölött… Bár a kemence sötétjében, csiklandó korommal az orrán, az ifjúság örök humorával édesanyám tán mesévé szelídítette a rettenetet. S így szigorú nagyanyám oldalán már szájára tapasztott kézzel kell látnom, amint kibuggyanó kacagását könnyezve megregulázza…

 

DÉDNAGYAPÁM, akárcsak Erzsi néni, vele egyfajtából származott. A „bíró” nevet („Vighék? Bíró Jánosék tán”) még valamelyik ükapám szerezte, megkülönböztető jelt ragasztva ezzel a családi névhez, erdőtelki tisztségével. De a ragadványnév Hevesen dédnagyapámmal honosodott meg. Ő maga jó kiállású, magára sokat adó, komótos ember. Fiatalabb korában béresgazda a zsidó-nagybirtokos Paisnál. Gazdálkodni azután kezdett, hogy ’920 táján megvették ezt a házat. „Jó ember volt, nagyon nem hajtott bennünket, őt is inkább öregnagyanyád irányította. Reggel, ha sokallta, hogy kelünk, csak járkált, köhögött az ablak alatt, szólongatta a kutyát… Jó dereka volt, már megvolt hatvanéves, de engem még elhagyott a kapálásban…”

„Együltőhelyben”, kezében nagy karéj kenyérrel, a szalmakazal oldalában megevett egy egész görögdinnyét. Pedig azok kishordónyiak voltak, magam is tanúsíthatom…

S ő volt, aki édesanyám halálakor istenkáromló kiáltással csapta kalapját a földhöz, „hogy „Ez is!

Ez is mért nem engem tudott elszólítani!!”

A szigorú gazdatiszt, a pénzügyi törvények kevés örömmel, kevés engedékenységgel megáldott számadója dédnagyanyám volt. „Minden fillérrel el kellett neki számolnunk, kiszabott mindent, ezért nem vittük semmire… Már anyád is megvolt, de nagyapádat még mindig csak kölyöknek hívta. Már megint hiányzik a pénzből, azt mondja, ha én elvettem mondjuk irkára. Biztosan az a kölyök vette el…”

Őróla két kép hagy mély nyomot bennem, mitikus, meseszerű mind a kettő.

Odakinn villámlások, mennydörgések közt szakad a nyári eső, s mi csapzottan ülünk a kövön, a felső konyhában. Csattog az ég, találatai közt a ház hánykódik a viharban. Dédnagyanyám, kezében olvasóval, a falnál térdepel, és kántáló, jajgató hangon mondja engesztelő imáit az éghez. Ha eszembe jut, megbocsátott színpadiasságán túl dermesztő nagyságot is látok ebben a képben, az asszonyin túl valamely ősit – alakja, szelleme mintha a sámánok közül gomolyogna elő.

Haldoklása napja előttem a másik.

Rekkenő nyár jelenik meg, égető forróság, emlékezetemben a cséplőgép is jár, hátul az udvarban. Az ablak lefüggönyözve, s ebben az ikon-vörös, valószerűtlen nappali fényben dédnagyanyám fekszik

az ágyon. Az ágy lábánál téblábolok, valaki mellette ül, míg mások be-benyitnak az ajtón. Hatéves lehetek. Suttogás, balsejtelem, nagyanyám furcsán dermedő arca. Van ebben valami taszító, de csak álomszerűen: még nincsen hatalma rajtam. Halála volt az első testközeli halál: még nem szíven ütő, figyelmeztető inkább.

 

NAGYAPÁM már csupa melegség nekem. Szellemidézéséhez most három érintés kellene: bajusza, dohányszagú lehelete s öngyújtója. Kópéságait én szerettem legjobban – nekem nem volt mit megbocsátanom. Milyen ártatlan örömkeresések pedig, szemben nagyanyám anyósától örökölt ház- és erkölcsvezető szigorával. Vasárnap délutánonként moziba kíséri tizennégy-tizenöt esztendős édesanyámat. Együtt mennek, együtt jönnek, bár nagyapám időnként mintha kissé kapatosan. Egyik nap édesanyám ér haza előbb.  „Hát apád, hol maradt? Akkor árulta el anyád, hogy nagyapád mindig csak a moziig kíséri őt, maga meg kártyázni megy a Gazdakörbe. Visszafelé aztán elmeséltette a filmet, hogy tudja, miről szólt.

Nem is árulta el édesanyád, csak mikor már nem győzte tovább várni…” Szabadulni vágyásáról a másik, bennem már részvétet keltő történet, amikor kinn alszik az asztagba rakott csalamádén. „Azt mondta, tudod, te Juli, ilyen melegben jobban érzi magát odakinn az

ember. Én meg hittem neki. A nadrágját, lajbiját, cipőjét már előbb kilopta, elköszönt, tettette, hogy alszik. Én meg, hogy kimegyek éjszaka dolgom végezni, csak nézem: né, nincs senki a csalamádén. Hol lehet? Hát nem a Gazdakörben kártyázott akkor is! Megszökött.” Gyanítom, engedve a vágyainak, a teljes élet szeretetének, nagyapám sokkal messzebbre szökik, ha nem köti röghöz beletörődőn a kötelesség, melynek mindenkor alkalmas, megtartó törvényként

tisztesség volt a neve. Kártyázni öregkorában már itthon kártyázik, szertartásos vasárnap délutánokon. A „cimborák” az eperfa alatt vagy benn, a kiskonyhában ülik körül az asztalt. Engedékenyebbé lett nagyanyám egy kancsó bort is tesz az asztalukra, sőt „árkuspapíron” maga vezeti az eszmei kártyaadósságokat. A szesz melegétől, két parti között nagyapám gyakran nótákba kezd: világháborús katonadalok és Isten-ostora-Attiláról, Szvatoplukról szóló tiltott énekek szállnak rekedtes hangján a banda körül. S nagyapám áll azon a képen is, amit mértékül szabnék, ha mintát kellene adnom a ritkán beköszöntő, időtlen békességhez. Ősz előtti, már csak melengető, nem forró napsütésben nagyapám borotválkozik. Az udvaron ül, félmeztelenül a sámlin, mellette félmeztelenül én is. Vasárnap délelőtt. Egyinges nyárvége, ám árnyékban a levegő már kezd hűvös szikrákat vetni a meztelen bőrön. Nagyapám előtt karosszék, támláján a misére kikészített ünneplőing. A széken kitámasztva a fatokos borotválkozótükör. Barna, csontos kezében sercenő mezsgyét vág a penge: ámuló szemmel nézem, amint előttem bontja ki ünneplő bőrét a puha habból. Ércességét vesztve, házunk fölött már szelíden gyűrűzik, csengettyű-fodrot vet a harangszó: nem lelkiismeret-fölverő figyelmeztetés, csak halk szólítás inkább. Fiúként, míg nézem, valami olyan mesterséget érzek gyakorolni, ami vonz és ámulatba ejt. A habos borosta-erdőben utat szelő borotva (semmi más nem sercen így: erőteljesen, mégis kellemesen a fülnek) érzékeimben a férfiasságot kellett, hogy jelentse. Hideg, bővizű arcmosás után fölvette fehér ingét, ünneplőkabátját, és kézen fogva elvitt a nagymisére, a „kórusra”, az orgona mellé. Ráérzünk-e vajon csak párszor is felnőttként, hogy hétköznapi mozdulataink elvetett köve micsoda gyűrűzést, áradást kelt egy gyerek bensőjében, évtizedekre alapozódó emlékezetében? (Milyen tisztán hangzik még a cséplőgép dohogása is, s a ritkán tartott kánikulai sziesztákban, végigfeküdve mindnyájan a „nagyház” földjén, a berliner kendőn át érzem a föld hűvös párolgását.) Édesanyám halálát – visszatekintve – nem érzem rögtön nyomot hagyni a házon. Ma értetlenül, az utólag felismert hálátlanság szégyenével állok ez előtt is, bármily igazságtalan lehet a felnőtt számonkérése egykori, gyerek-önmagával szemben. A nagyapám, nagyanyám kedvével engem szolgáló élet, azáltal, hogy mindezt szemlélhettem, s lelki szimbiózisban hozzájuk tapadtam, ez az élet csak öregedésükkel, betegségeikkel változott meg. Valaki lejjebb csavarta a lámpa kanócát, és az árnyék nélkül már sohasem fényesedett ki.

 

NAGYAPÁM LELKÉBEN azt a lámpakanócot a „téeszbe hajtás” csavarta még kisebbre.

Már nem a szavakra s párbeszédekre emlékszem abból az idővel, hanem a hangszínekre, vagy inkább: a hangok színének eltűnésére. „Megnéztem a Bogárt...” – mondta nagyapám, és a folytatás egy sóhajba szökött át. (Bogár lovunk akkor már a téesz istállójában várta a hadba sorozottak, a lágerek népének arc nélküli sorsát.) „Ugyan, ugyan, János…” – szólt rá nagyanyám. Ez a feddésnek tűnő szó fejezte ki a hiábavalóságról, s a szükségtelen fájdalomról való véleményét… De sok szavuk nem is esett erről. Csak épp olyan volt köztük, mint amikor nagybeteg van a háznál. S a már nem róla szóló szavak is őrá utalnak, s az oly ártatlannak tűnő dolgok is, mint a szalvétába törölt kés, a sercenő gyufa a csöndben, mind a vele való vonatkozásban esnek.

Különös kegyelmi állapot volt nagyapám négy utolsó, rokkantnyugdíjas éve. Kint csőszködött a régi föld, az Ádler-szőlő mellett, körülvéve fiatal asszonyokkal. Kilépve nagyanyám szigorából, kópéságokra vivő humora feltámadt, ő maga ismét elemében volt. Asztmától fulladozva, de emelt fővel karikázta körül a birtokot, újra tekintélye volt, szerették. Egy kunyhóban lakott a tóparton, a nádas suhogása behallatszott álmaiba. Maga főzött egy rossz csikótűzhelyen, a kezére akadt dolgokból a betyárvilág ízei sodródtak különös harmóniába.

Ősz derekán jártam kinn nála utoljára. A tűzhelyen egyik saját találmánya, a krumplis-tojásos lecsó készült, feje körül, sorra libegve a lángtól, ingei száradtak. Ebéd után szőlőt hozott, s a tópartról, hová elébe mentem, mutatta, merre termett. Így látom azóta is, ez az utolsó boldog képem róla, ahogy szemébe húzott kalappal, s már kifoszthatatlan derűvel a távolba mutat.

Halálának híre Szegeden, Ogyesszában ért, egy szélfútta tavaszi napon. Nekiestem a falnak, sírni szerettem volna, de nem jött könny a szemembe, és szégyenem fojtogatott. Akkor még úgy hittem, a gyász olyan, mint egy elemi katasztrófa: azonnal ható és megsemmisítő. Nem értettem, miért csak tudatom, az eszem szenved tőle – miért csak felfogom, de lélekben át nem élem a gyászt. Aztán, nem is túl soká, megadatott a fölmentésem: hiánya fél év alatt hatalmassá nőtt, az űr, amit teremtett, beborította szívemet.

 

MAGÁRA MARADVA, NAGYANYÁM nemsoká talpra állt. Szívósabb anyagból teremtődött-e, szilárdabb kötésűből, nem tudom, de az önként kínálkozó hasonlatokból őrá valóban a föld a legtalálóbb, míg nagyapámhoz, tán furcsa módon a párák, a futó vizek képzete kívánkozik.

Nagyanyám, míg tudja, maga műveli a kertet, metszi a lugast, zöldséggel, perkelt maggal a piacra jár. És káposztát savanyít, amit csak otthonról ad el, hogy vevőitől így pár perces beszélgetést csaljon ki, amíg az üzlet végbemegy.

Anyámról, nagyapámról alig ejt szót, csak a kiskonyha falán szaporodó, berámázott képek s a hozzájuk mondott gyakori imádságok jelzik a tovább élő kötelékeket.

Szűkmarkú komfortosítással közben átépült a nyári konyha. Elbontották a vályogból tapasztott csikótűzhelyet, megszűnt a hombár, ahol a cséplések után János barátommal a búzába nyakig merültünk. A kiskonyha huzatos téli-nyári szállás lesz, és vele szemben már úgy áll a régi ház, mint szem előtt tartott, de elővenni már nem kívánt ünneplőruha. Csak én bújok már belé, hogy pár nyári éjszakán, konzervgyári rakodások után, szégyentelen és boldog irodalmi narkózisaimban görögöket olvassak – s később Edit, Ági lányom, Peti és Ági.

A gyerekek fedezik fel újra a „nagyházat”. Ott járva sorra kutatják a szobákat, izgatottan szimatolva a falak vályogszagát, és nyaranként a nagy rekamién vettetnek maguknak ágyat, hogy a régi dunnák bárkáin ússzanak át egy titkok fedte földre…

Mekkora egy ház, az otthon gravitációs ereje? Földi méretekben nyilván végtelen Ma már tudom, hogy ez az erő nemcsak a Tiszántúlig, de Új-Zélandig is elért volna – és mulasztásaim, vétkeim ellenére véle is lettem azzá, aki vagyok.

S mára, elhagyva horgonyait, lakatlan szigetként úszik az öreg ház: legkitartóbb gazdájaként, megrokkanva, nagyanyám is menni készül. Ám a falakba zárt százötven évnyi sorssal a ház mégis eleven élőlény, ki még szolgál, befogad, és te őt letaglózni készülsz. Magammal szemben is döbbenten állok: honnan veszem a jogot és bátorságot hozzá, hogy öt nemzedék nevében – általam beteljesítve a sorsát – a kegyelemdöfését számára megadjam?

Elnézem Ágit, Petit.

Jelent-e majd számukra valamit, merről jött az apjuk?

 

S EGYSZER… majd… vissza tudjuk-e magunkat álmodni újra?

Mik azok? – kérdi a reggeli derengésben a fülembe Peti, és a mennyezetre mutat, ahol a gerendán a mosáshoz frissen főzött szappanok sorakoznak; s ülünk-e még együtt a kocsin, nagyapám mellett Peti és Ági, míg nagyapám a horkantó lovak fölött elkiáltja a bebocsáttató szót: „Kapu-ut…!”

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. szeptember 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA