Prózák

 

Grendel_Lajos2.jpg 

 

Grendel Lajos

 

Bukott angyalok

 

11.

 

Tehát bűnös vagy, vagy áldozat vagy, vagy mind a kettő. Ezen el lehetett gondolkodni napestig, főleg ha már túl vagy az élet felén, már csak a halál vár rád, legalábbis így mondta Lőrinc, hogy Tocsek megszenvedte a maga vélt vagy valós igazát, mert a vélt és a valós között is nehéz volt különbséget tenni.

– Mit gondolsz – kérdezte meg az elbeszélő Lőrincet –, sejthető legalább a Tocsek mondanivalójának az őszintesége?

– Bizonyos mértékig feltétlenül – válaszolta Lőrinc. – Persze az ember, így Tocsek is, nem ugyanaz az ember, aki tizennyolc éves korában volt. Az ember változik, és ezért nem szabad elítélni. Tocseket csak idős emberként ismertem meg. Lehetett úgy hatvanéves. Mindaz, amit a múltjáról mondott, nekem új volt, és nem volt feltétlenül szimpatikus... De ezt ő is tudta. Egyébiránt fogalmam sem volt róla, hogy mikor őszinte és mikor csal. Azzal a fenntartással fogadtam a vallomását – mert nem nevezhetem másképpen ezt –, hogy a lehetőségek szerint megpróbál őszinte lenni. Hogy ez így igaz, ezt nem tudom. Lehet, hogy sok mindent elhallgatott előttem, vagy azért, mert hát mi közöm hozzá, vagy azért, mert szégyellte. Elvégre a legőszintébb vallomás is szubjektív. Én csak a hallgatója voltam. Mondhatni azt, hogy a kulcslyukon belestem, és ő tudta, hogy a kulcslyukon leselkedem, és annyit mutatott meg magából, amennyit jónak látott bemutatni.

– Ezek szerint a hazugság és az őszinte beszéd között csak leheletnyi a különbség? – kérdezte az elbeszélő.

– Igen. De mi van akkor, ha ez a leheletnyi különbség is eltűnik? Mi van akkor, ha az ember gyarló lény, és ezt a leheletnyi különbséget is, ha úgy tetszik, önsajnálatból vagy önfelmentési szándékból szándékosan eltünteti? Nem tudjuk, hogy Tocsek ki is volt valójában. Egy gyáva senki? Vagy hős a maga módján? Esetleg egy túlélő, akinek mindegy, hogy hogy cselekszik? Nos, te mit gondolsz?

– Nem gondolok semmit.

Lőrinc elmosolyodott.

– Az a helyzet, hogy minél jobban megismersz valakit, annál rejtélyesebbnek tűnik. Itt van a

Tocsek esete. Minél jobban a mélyére ástam, annál inkább tűnt – megfoghatatlannak. Tulajdonképpen majdnem mindent tudok róla, és ez, sajnos, azt jelenti, hogy semmit sem tudok róla. Pontosabban majdnem semmit. Egyszerűen elvész a szemem elől, mint a köd.

Az elbeszélő viszont optimistábbnak látta az ügyet.

– Túlságosan komplikálod Tocsek személyét. Lehet, hogy valóban egy gyáva senki volt. De a hatvannyolcas események során fölébredt a lelkiismerete. Persze ez elsősorban a magyarok ügyével kapcsolatos.

Lőrinc azonban tagadólag rázta a fejét.

– Azt mondom, amit Janák mondott Tocseknek: leegyszerűsíted a dolgot. Mert az egyszerű dolgokkal könnyebb a végére jutni. Hát nem...! A lelkiismeretedet? A bűntudat nem azonos a lelkiismereteddel.

Ez a hát pontosan azt jelentette, hogy valamiféle furcsa érzés kínozhatja Lőrincet, valami megszégyenülésféle, mely jobbnak találja az érzést elrejteni, mint nyilvánosságra hozni. A bűntudat persze még problémásabb dolog. Egy gyerekkori csíny után, ha be nem vallod, lehet bizonyos bűntudatod. De a lelkiismeretfurdalás több is, mélyebb is annál. Az örök életre szól. És alighanem Tocseknek is egy életre szólt. Nem tudott elrejtőzni előle, bármennyire is akarta. Egy váratlan látogatásra – mármint a barátja húgáéra – összeomlott az egész. A hazugságot nem lehet jégre tenni, mint a csirkét vagy a sertéshúst, mert a hazugság előbb-utóbb bebüdösíti a lakást, a házat meg mindent.

Vajon Tocsek tudta ezt? Vagy azt a naiv hitet vallotta, hogy a jól elásott hulla örökre elásva marad, hiszen nem Tocsek tette, Tocsek csak, hogy úgy mondja, csak elszenvedte. Persze, gondolta az elbeszélő, akkor még csak tizennyolc éves volt, és úgy vélte, az élet majd túllép rajta.

Lőrinc okosabb volt, már kisfiú korától tudott arról, hogy az Isten, ha nincs is, bizonyos esetekben nagyon is jelen van, s ő ezt úgy nevezte, hogy az Isten, akit kitalált az ember, bizonyos esetekben valósággá lesz. Szóval egyszeriben élni kezd. Olyan, mint a Pygmalion. És ettől a naptól fogva ő irányítja a cselekedeteid, és a te dolgod vakon követni őt.

– Lehet, hogy elhallgatott valamit a Janákkal való első találkozásukból. Lehet, hogy elárult valamit, ami az ő életét megmentette – okoskodott Lőrinc tovább. – Elvégre csak azt mondhatom, amit ő. Elvégre nem voltam jelen a Janákkal való megismerkedésükkor. Bizonyos értelemben az ő függvénye vagyok – tette hozzá egy kis malíciával – Bízom benne, vagy nem bízom, ez itt a kulcskérdés. Úgyhogy inkább bízom benne, mint nem bízom – fejezte be az elmélkedését.

Persze azt hozzá kell tennie, hogy a valóság a fantázia nélkül merő naturalizmus.

– A Verával való ismeretségem, majd házasságom újfajta helyzetbe hozott. Hogy milyenbe, az nemsokára kiderül. De előbb a Verával való házasságomról essék szó, mert ez a házasság merőben más volt, mint Petrával... Még most, évek múltán sem akarom elhinni, hogy meghalt.

De hát meghalt, gondolta az elbeszélő, de Lőrinc most továbbment, és elmondta annak az április végi napnak az igazi történetét. Nem mintha korábban hazudott volna. Az úgy volt igaz, ahogy korábban mondta, azzal a különbséggel, hogy Lőrinc annyira üresnek és tartalmatlannak érezte az életét – pláne a Petrával való szakítás után –, hogy nem először és nem is utoljára, az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Ráadásul Pozsonyba költözött, itt pedig még nem ismert senkit sem. Legföljebb a verebek és a galambok voltak ugyanazok a veréb- és a galamböltözékben, mint valami egyenruhában. ,,Strkovecen” lakott egy panelházban, jó messzire a városmagtól. Az volt a fixa ideája, hogy menekül, de hogy mi elől, azt maga sem tudta. Otthon lenni a panellakásban még kínosabb volt, mint csavarogni az utcán, a belvárosban, mert a csavargásaiból egy-egy kirakat vagy mozireklám megkötötte a figyelmét egy-két percre. Szóval így ismerkedett meg Verával. A Tarta mozi bejáratánál töprengett, hogy vegyen-e jegyet az éppen soros amerikai filmre vagy ne vegyen. A sejtése szerint ez egy középszerű amerikai film volt, melodrámai befejezéssel, amit, enyhén szólva, utált. De még jobban utált hazamenni, mert a négy fal között egyedül volt, mint valami Robinson a lakatlan szigeten. Ekkor vette észre Verát. Vera türelmetlen volt, mert vásárolt egy jegyet a vőlegényének, és a vőlegénye nem jött. Aztán felhívta, hogy nem tud jönni, valami, úgymond, közbejött – de ez, mint utólag kiderült, hazugság volt. Nos, mérgében, felajánlotta a vőlegénye mozijegyét Lőrincnek, akit nem is ismert.

Lőrincnek pedig tetszett a lány, mely egy-két évvel fiatalabb volt nála, szinte még gyerek. Szóval elhatározta, hogy mégis megnézi az amerikai filmet, de csak a lány, Vera kedvéért. Persze azt, hogy az ő kedvéért nézi meg, azt nem árulta el neki. Így kezdődik egy szerelem, mondta némi patetikus hangsúllyal. Aztán a többi már úgy ment, mint a karikacsapás.

– Vagy nem? – kérdezte mintegy magától Lőrinc – Az olyan, mint az angol szak. Eleinte marha könnyű, aztán a hetedik-nyolcadik lecke után úgy érzed, hogy jól becsaptak. De már késő. Ha meg akarsz tanulni angolul, tovább kell folytatni a tanulmányaidat. És meg akarsz tanulni... Hát Vera is ilyen volt.

Lőrinc fülig szerelmes lett belé, amikor kiderült – de amúgy fokozatosan –, hogy ami jól működött, semmi esetre sem működik olyan jól, ahogy azt annak idején hitte. Vera szülei elváltak még Vera gyerekkorában. Vera anyja, időről időre, elmegyógyintézetbe került, az apja pedig mizantróp, senkit sem akar látni. A bátyja egy matematikai zseni, de a zseniknek azzal a sajnálatos tulajdonságával, hogy nem lehet öt percen túl kibírni őt. Mindent egybevetve, állapította meg Lőrinc, Vera hozzájuk képest egy angyal, azzal a megszorítással, hogy egy angyalt sem mindig lehet kibírni, mert az angyalok is egy idő után – mondjuk egy hónapban egyszer – elviselhetetlenül naivak, sőt, bocsánat a kibírhatatlan szóért, képmutatóak, csak azt a naivitás köntösében teszik azt. De hát szerette Lőrinc, ez az igazság. A szeretet pedig sokkal könnyebben megbocsátó, szóval nem eléggé pragmatikus.

Vera bátyját, Antit, előbb ismerte meg, mint Vera apját, Tocsekot, mindjárt a második alkalommal, mintha Vera kötelességének érezte volna, hogy Antit is ismerje, mert fölnézett rá. Valójában úgy nézett rá föl, mint aki nem a bátyja, hanem egy szobor volna, aki megérdemli azt, hogy fölnézzenek rá, holott számos gyöngéje volt, mindenekelőtt a neurózisa, ami néha téves döntésekre sarkallta. (Persze erre fél év vagy egy év után jött rá, eleinte inkább csak sejtette.) A Palace-ban találkoztak, a mozi fölött, a kávéházban, mely addigra már – a nyolcvanas évek elején jártunk – elég kétes hírű kávéház lett. Anti annyira hasonlított Verára, hogy szinte ikerszámba mentek, holott néhány év különbség volt közöttük, persze Anti javára. Az első benyomása Lőrincnek az volt, hogy Anti túlságosan merev és szögletes, és olyan lekezelően vette szemügyre Lőrincet, hogy Lőrinc vérig sértődött. Elég nehezen indult a beszélgetés. Hiba lenne, ha efféle különbségeket eltúloznánk, mert, mint Anti jóval, mintegy fél évvel később elárulta, tartott Lőrinctől. Kölcsönösen tartottak egymástól? Nevetséges, de így van. Lassan oldódott ez az Anti által is és Lőrinc által is gerjesztett feszültség, és Verának döntő szerepe volt, hogy ez a feszültség feloldódjon. Ő viselkedett a legtermészetesebben. Ahogy, persze, máskor is. Ráadásul Anti alig beszélt magyarul, míg Vera kiválóan. Lőrinc kérdésére, hogy miért beszél olyan nyögve magyarul, Anti azt felelte:

– Kétéves koromban, álmomban, megjelent Szűz Mária, és azt mondta, ne beszéljek magyarul, mert nagy szerencsétlenség ér bennünket. Attól fogva valósággal gyűlöltem, ha magyarul szóltak hozzám. Lőrinc még nem ismerte jól Antit, s az álomállapot, Szűz Mária és a magyartudás afféle viccnek tekintődött, mígnem fokozatosan rájött, hogy szó sincs viccről. Anti komolyan gondolta, mint ahogy komolynak vesszünk egy autóbalesetet vagy egy gutaütést. Persze azóta rengeteg idő telt el. Anti már nem gondolta, hogy a Szűz Mária egyenest a fülébe súgta volna, hogy mit tegyen és mit ne tegyen. És mégis. Az álom, ha álom volt is, és tulajdonképpen röhejes, nem múlik el olyan nyomtalanul, mint a kézficam vagy a lábtörés. Az álom és a valóság között, legalábbis Anti szerint, több, láthatatlan út vezet, mint a földalatti patakok, melyek csak sejthetők, hogy milyen irányban vezetnek, de egyszer csak feltörnek a legkiszámíthatatlanabb helyen, mondjuk egy kolostor mélyén, vagy máshol. Ezt Lőrinc nem értette, de világosabb magyarázattal adós maradt Anti. Egyáltalán: Anti nem adott sokszor világos magyarázatot, inkább hagyta, hogy az ember elgondolkozzék a dolog felett. Vera, bár máskor olyan racionális volt, hogy szinte fájt Lőrincnek, most a bátyja pártját fogta. Azt mondta:

– Az álmok nem a véletlen művei. Bár néha évekbe telik, míg megfejtjük őket... És előfordul, hogy egy egész élet rámegy, és mégsem tudunk zöldágra vergődni velük.

Szóval ez volt az első találkozása Antival. Vera bátyja elmondta, hogy a magyar nyelvet igencsak gyűlölte, de ennek nagyon egyszerű magyarázata volt. Az anyja vegyes házasságból származott, éppúgy jól beszélt magyarul is, szlovákul is. De Antival csak szlovákul beszéltek. Viszont ha kettesben voltak és jelen volt Anti is, az egymás közötti problémákat magyarul tárgyalták meg, hogy Anti ne értse. Ezek a problémák többnyire veszekedések voltak, sőt, olykor-olykor majdnem ölre mentek. Akkoriban gyűlölte a magyar nyelvet, mert szülei arra használták a magyart, hogy nehogy megértse, miről kommunikálnak azok ketten. Hároméves koráig nem szólt egy mukkot sem, de ennek más oka volt. Az volt a rögeszméje, hogy ha megszólal, ezzel együtt alárendelődik valaminek, amit apai vagy anyai szigornak neveznek. Tudja, hogy ez ostobaság, és semmilyen Szűz Mária nem súgta meg neki. Ezt a saját elhatározásából tette. Már kisgyerek korában rengeteg, ma úgy mondják: gátlásban szenvedett, és ezeknek a gátlásoknak egyaránt az apja ridegsége és az anyja megszállott Isten-hite voltak elsősorban az okozói. Vagy valami más? Vagy ilyennek teremtette az Isten? Gátlásosnak?

Egy biztos: anyja hitt a pokolban, és ezt a hitet olyan szuggesztíven adta át neki, hogy
éjszakánként a pokolra gondolt, mielőtt elaludt volna. Ugyanakkor az anyja szerette, méghozzá, ma már így mondaná, majomszeretettel. Ő pedig vágyott a szeretetre, ugyanakkor gyakran érezte úgy, hogy nem az Antit szereti, hanem egy bábut, aminek, történetesen, Anti a neve. Szóval szeretet és utálat egybekapcsolódott benne, vagyis olyan szeretet, melybe némiképp az utálat is beletartozik. És ez, hogy úgy mondja, skizofrén állapot.

Antinak nem volt hozzá kedve, mégis elmondta a keresztelését, mert bonyolult volt és titokzatos, mint ahogy az őskeresztények katakombákba jártak és titokban tartották a vallásukat. Legalábbis utólag, felnőtt korban, így gondolta. Falura mentek nagy titokban, mert Tocsek néhány napra elutazott szolgálati útra. Mindig utazott, de ez mellékes: addig volt jó, amíg nem volt otthon. Szóval egy kis falura mentek. Egyetlen temploma volt, katolikus. Anti emlékszik a csuhásra, no, nem rosszból mondja, szerinte minden pap csuhás, és ennek semmi köze ahhoz, hogy vallásos-e vagy nem. Ő, bevallja őszintén, nem tudja. Először vallásos volt (az anyai hatás), aztán ateista, most pedig nem tudja – az egyik pillanatban vallásos, a másiban nem. Olyan ez, mint a Mátyás király és a galambja. Igen is, meg nem is. Szóval a csuhás rettegett, mert jó oka volt a rettegésre. Ha Tocsek megtudja, óriási patáliát rendez, és ez a csuhásnak az állásába kerül. Modor mellett volt a falu, szlovákul zajlott a keresztelő. A keresztelő után az anyja még imádkozott is, biztos ami biztos. Több hónapba telt, amíg Tocsek megtudta a dolgot, és mint azt sejteni lehetett, óriási patáliát rendezett. A szerencsétlen Anti járt rosszabbul, mert két pofont is kapott. Tocsek a feleségét leszentfazekazta, de a pofon elmaradt. Anti úgy gyűlölte az apját, mint soha korábban, se későbben. Mert persze megváltoztak a dolgok, a gyűlölet és a harag lecsendesült, de nem múlt el sohasem. Most, hogy az apja, Tocsek, vallásos lett, Anti élt a gyanúperrel, hogy ez újra önámítás a részéről. De Verának más véleménye volt:

– Nem az erényed a megbocsátás. Az ember változik. Még apa is.

Antit azonban elfutotta a méreg.

– Nem változik semmit. A génjeiben van. A génekkel pedig nem lehet csinálni semmit sem. Örökös önámító volt, és az is marad.

– Én nem vagyok fatalista – válaszolt Vera. – Ha fatalista lennék, úgy felkötném magam.

Anti azonban megvonta a vállát.

– Mindegyikünk másfajta logika szerint rendezi be az életét. Kicsit sajnálom, hogy olyan naiv vagy.

Az elbeszélő most már kíváncsi volt Lőrinc véleményére is, de Lőrinc titokzatoskodva, mintha nem tudná, hogy hirtelen mit akar mondani, azt felelte:

– Igazából nem is tudom. Azt hiszem, hogy az Istenhez való viszonyukban volt az eltérés. Az, hogy Anti, Vera és a jó Tocsek különbözőképpen viszonyult Istenhez. És ez megmutatkozott mindenfajta cselekedeteikben és a nem-cselekedeteikben. Mert a nem cselekvés is egyfajta demonstráció. Anti számára az Isten megfoghatatlan absztrakció volt. Létezett, mint a matematika, az integráció és a deriváció. Tulajdonképpen abszolút semleges volt. Vera sokkal személyesebben fogta fel Istent. Számára Isten szava az ő lelkiismerete volt. Az igazi lelkiismerete. Számára a világ jó és rossz dologból állt. Csak jó és rossz dologból. És ez szöges ellentétben volt Anti Isten-felfogásával. Hát Tocsek?... Nos, ez egy kicsit bonyolult. Azt hiszem, hogy ő úgy hitt Istenben, hogy tulajdonképpen nem fogta fel a dolog lényegét. Istent az ő lénye, tehát a Tocsek lénye szerint fogta fel. Vagyis pragmatikusan, bármilyen istenkáromlásnak is hangzik ez. Tocsek szerint ahelyett, hogy ő hasonlított volna Istenhez, inkább Isten hasonlított őhozzá. Bár némiképp igazságtalan vagyok vele szemben. Ugyanis ő tényleg megváltozott, csak hát nehéz hinni neki.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. augusztus 08.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták az MMA köztestületi díjaitÁtadták az idei Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói ÖsztöndíjakatOrcsik Roland békéscsabai estjeFiatal kárpátaljai irodalmárok mutatkoznak be Budapesten
Versek
Nádasdy Ádám verseiKiss Georgina verseiTóth Erzsébet: Nincs többé Acsai Roland versei
Prózák
Egy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái
Kritikák
Mindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán„Csak” a szöveg
Esszék, tanulmányok
Száműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen kötete
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA