Prózák

 

Csob__nka_Zsuzsa.jpg 

 

Csobánka Zsuzsa Emese

 

Megérinteni egy nőt

(részlet)

 

A villamos csöndesen haladt, a remíz mellett tűnt fel először, hogy minden sokkal hosszabb és magasabb, mint korábban valaha volt. Láttam a fiúk lábait megindulni a guruló labda után, a nők tenyereit, miközben bágyadtan ringatták a csecsemők fejét a mellükön, és megnyúltak a szerelmes férfiak és nők karjai is ölelés közben. Először azt hittem, az időn múlt mindez, könnyű lett volna a naplementére fogni, a dőlésszögekre, bármire, amiben van mérhető rész, de ahogy haladtam előre, a húsban megmaradt a feszülés, a csontok puhultak, gumiszerűvé váltak, ellágyult az arc, pedig mindössze annyi történik, mondtam ki félhangosan, amikor leszálltam a villamosról, hátam mögött a kiserdővel, hogy nemsokára haza fogok érni.

Szerettem volna halogatni kicsit, de akkor már kirajzolódott a kert, emlékszem, ahogy először érek újra haza, milyen képtelenség ez a mondat, pedig igaz minden szó, így igaz, először és újra és haza. Ízlelgetem, mintha ismeretlen lenne, de olyan, mint a szellőztetés után túl hamar beszedett párnák, marad benne dohosság, valami a pince hűvöséből, ugyanakkor tele van fénnyel, melegséggel, mert a nap beköltözött a cihába, a tollak közé bújt, és onnan leskelődik. A szomszédnál hatalmas rakás tetőcserép, a megmaradt régi, talán sajnálták kidobni, mert el nem tudom képzelni, ugyan mire lenne jó még az életben, hiszen beázott alatta a plafon. Most ott a kertben, teleszőve pókhálóval és romosan, elhagyatottan áll, mint a lelkiismeret, bizalmaskodónak érzem, ahogy belátni rá a drótkerítésen, szinte kitárulkozva mutatja magát, mint a terpeszben ülő nők öle. Nem akarom nézni, de hát látom, ahogy ezek élnek, azt sem tudom, hányan vannak, de kiraknak mindent, rongyokat és teregetett ruhát, az elszürkült bugyikat, a szélre bízzák a nedvességet, mondván, elég volt abból súlyos évekre, elég volt átdörgölni, kicsavarni, a dereka szakadt belé, olyan súlyos a nedves ruha. Eltelt bő hat év, és nem változik semmi, az eresz alatt ugyanaz a piros bőrkárpitos szék, rajta a macska. Nyugodt, lustán nyitja ki a szemeit, ahogy hallja a közeledésem, de nem akar semmit, nincs veszély, a rácsokon innen védett helyen van. Most a színeseket mosták ki, lila, vörös és kék szoknyák, melegítőalsók és ingek, blúzok, még mindig nem tudom, férfié vagy nőé, ahogy öregszik az ember, hord bármit, ami a keze ügyébe kerül.

A szagokra kellene megtalálnom a szavakat, és aztán kiszellőztetni a szívet, hogy ne jusson mindenről minden eszembe, apám is ezért volt talán folyton úton, ezért vitte a vállain a hegyeket. Én még ezt nem értem, amikor történik, de talán majd egyszer el tudom fogadni őt is magamban. A kinteket és a benteket, az égő, csillagos házakat, amiket Chiliával hazudtak egymásnak, hogy könnyebb legyen, amikor máshol akartak lenni, mint az élet diktálta. Próbálok nem lenni ott, ahol még nem jártam, írod, én ezt megint nem értem, pedig eltelt annyi év, hittem, okosodik az ember, ahogy őszül, de most már ez sem igaz. Egyszerűen csak megőszül, elveszti a haj a színét, és a bölcsesség sem úgy van, ahogy mondják. David szerint értelmet az ember maga teremt, különben nincsen, minden áldott nap újra kell teremteni.

Hogy jövök én ahhoz, hogy megítéljem a szüleimet. Mi van, ha így volt igaz minden. Igaz és jó.

Benyitok a kertkapun, megállok, meg kell állni, mert azt érzem, hogy valami nem enged be. Nézem a kertet, harangozni kezdtek, amikor kiültem a padra, és látod, azóta hallgatok, főleg a bazsarózsákról és a csigákról. Róluk szólni olyan lenne, mintha a legféltettebb titkaink fecsegném ki, te felnevetsz most, hallom, Titili, nincsenek is titkaink, miket beszélsz, ezek csak virágok, megint miket képzelsz össze, ez fog elvinni, ez a sok teremtett világ a fejedben, egy kiadós sepregetés kellene már, rád férne, Titili, azt kéne. Göcögsz, mama, milyen jó lenne most durcásnak lenni, megsértődni, még egyszer utoljára rád vágni az ajtót, hogy aztán visszakéredzkedhessek újra, mit értettél az alatt, amit mondtál.

Túl sokat és túl nagy dolgokat képzelek, a fejemben erdők érnek össze heggyé, apa megint nekivág, David Einsof, a híres hegymászó, aki most újra egyedül akar lenni, újabb határokat álmodik maga köré, azt mondja, visszajön, Chilia, visszajövök, mert ez a legfontosabb, a hazaérkezés, vissza hozzád, tehozzád, egyetlen, édes asszony, de én nem értem, bár még gyerek vagyok, nem muszáj semmit. Nem lenne egyszerűbb itthon maradni, mint folyton hazaérkezni messziről. Apa rám kacsint.

Ő tudja, legyint rá Chilia. Anya, te csak mosolyogsz, és hallgatsz, olyankor kicsit lassabban törlöd a konyharuhába a kezed, a kert marad, látom, ahogy a szemedben nyílnak a virágok, mama, mennyi szirom lakik benned, minden hétre nő új virág, én pedig szívem szerint toporzékolnék megint, hogy ezt hogy lehet, miért hagyod, mondd, miért hagyod, hogy elmenjen megint. Szárba szökkensz, nekem viszont most kellene hallgatnom, elhallgatni a tél kietlenségét, hogy milyen az, amikor üres a tekinteted, semmi szín, csak ágak, karcos és szúrós indák, ahogy a tél akarja. Ahogy David akarja, ahogy olyat akar, amit sohasem láthat, hisz olyankor távol van. Belenyugszol abba is. Ebbe a magányba, távoli világok és közeliek így érnek össze, mert ahová te mégy, odamegyek, David, ahol te megszállsz, ott szállok meg, de ki gondolta, hogy folyton haladni kell majd, és minél közelebb vagyok, annál távolabb leszek. Az egyikünknek meg kellene állni. Talán meg kellene. Akkor tanulom el a hibás törvényt, hogy minden férfi olyan, mint David Einsof, csak olyat keressek, aki elhagy, csak olyat találhatok, akit előbb el kell löknöm magamtól, mert annyira rettegek az elhagyatottságtól, hogy inkább elébe megyek, nem bízom sem istenben, sem emberben, nem láttam egyiket sem, attól még, hogy mondják. Legyen a másoké, legyek azoké, akik hisznek. Értesz már, Asha?

A kerti beton a hasadra emlékeztet, mama, ahogy az eső után csiganyállal van összekenve, pont olyan volt rajta a bőr, a terhesség alatt szétrepedt, te vajon hogy voltál vele, én szerettem, márványos volt, mint a pattintott kövek belseje, ahogy megcsillant rajtuk és bennük a fény, az szép volt, ezzel hitegettem magam, mert az enyéimet gyűlöltem, hiszen én nem szültem, az én bőröm csak a hirtelen növéstől, hirtelen fogyásoktól és hízásoktól lett csíkos, csíkos, mint a tigriseké, mondtad nevetve az ágy szélén ülve a hasadon simítva végig. A tigris kedves és szerény állat, mondtad, fegyelmezett, de én gyűlöltem a tigrist, és veszekedtem veled, hogy abban ezer macska lakik, és egyik sem kedves, bújós, dorombolós állat, hanem vad. Akkor már sírtam, te pedig tudtad, most már nincs mit tenni, folytatni kell a mesét, a tigris él, hiszen megteremtetted, akkor kezdtél a fehér tigrisről szóló mesékbe, amíg apa haza nem tért. A testvéremet Manokleinnek nevezted, és bennem, mint a gyom, szaporodni kezdett a rossz érzés, a féltékenység, akkor szőtted át, hogy csodák csodája, a te hasad csíkjaiban két tigris lakik, ikrek ők, a fehér mellett van egy ezüst is, csak eddig nem látszott jól, mert elbújt az egyik, egy kisfiú- és egy kislánytigris. Reggelre összekeveredett Holle anyó meséjével és a Hókirálynővel, csak azt tudtam, rettegek, éjjel meggonoszodott bennem minden nő, mind azt akarta, haljak meg, meg kellett volna halnom, hogy Manoklein élhessen, de én minden reggel felébredtem, bármennyire kívántam is a halálomat. Két tigris lakik bennem, mama, David elől ezt is elhallgattad, magával ne vigye a hegyre. Nem tudom, van-e különbség, magadat féltetted, vagy engem óvtál?

Dörgött az ég, elnyomta Manoklein szuszogását, arra ébredtem, iszonyúan kell pisilni. Tudtam, hogy a bilit minden este bekészítette a szekrény elé, a szoba közepén várt, ha szükség lenne rá. Manokleint kezdtem szólongatni, hátha felébred, ki tudja, miért gondoltam ezt helyesnek, nem is nagyon gondolkodtam, egyszerűen csak nem akartam egyedül lenni. Manoklein, fent vagy, suttogtam bele a vaksötétbe, de a testvérem helyett csak az ég válaszolt, a hangjától kettészakadt bennem valami, és sírni kezdtem, úgy folytattam, szólongattam, Manoklein, fent vagy, kérlek, Manoklein, ébredj, kelj fel, Manoklein, nagyon félek, és pisilni kell, kísérj ki, kérlek, kérlek, de csak az esőt hallottam egyre ziháltabban esni, a paplan forró volt, kitakarózni viszont nem mertem. A hideg falhoz dugtam ki a lábam, hátha csillapodik a tűz, mert égett a testem, belül a feszítő vizelet, kint a forróság, és semmi esély a kiegyenlítődésre, minden egyszerre volt, a víz és a tűz, én voltam minden, a dörgés és az eső, az összes hang, az éjszaka, a paplan, a távoli fémedény, és akkor elhalt a hüppögés, valaki bennem abbahagyta a sírást, fogalmam sincs, mi történt, egyszerűen most már ki kellett menni, véget kellett vetni a szenvedésnek, akkor egy pillanatra abbamaradt az égzengés is. Lerúgtam a dunnát, kikeltem az ágyból, és megindultam a bili felé. Három lépés mindössze, ezt már kimértem, három lépés, és jó lesz, de ezt csak utólag teszem hozzá, akkor még csak kettőig bírtam számolni, egy volt David, egy Chilia, egy Titili, azaz én, és egyetlen Manoklein. Csak tigrisből volt kettő, az ezüst és a fehér, meg Holle anyónál volt két gyerek, és a Hókirálynőhöz mentek ketten, és igen, Jancsi és Juliska is ketten, de akkor felsikoltottam, hogy arra a házra nem szabad emlékezni, abba nem szabad bemenni, most csak pisilni kell, esik, esik az eső, csepereg, karikára, akkor értem el a bilit, leültem, a lé csorogni kezdett, még a szemem is behunytam, úgy megkönnyebbültem, pedig azt tilos, David mindig mondta, amikor a köveket törtük, hogy mindig nyitva kell tartani a szemed, Titili, a szemed világára van a legnagyobb szükséged, akkor hatalmasat dörgött az ég, de nem tudtam felállni, mert már pisiltem, hallottam, hogy valaki nevet, mit nevet, kacag, sivítva örül valaminek, muszáj volt odanézni, pedig csorgott a könny is az arcomon, alig láttam tőle, de annyi biztos, hogy balra fent, a szekrény és a függöny réseiből előbújt valaki, utoljára annyi villant a villámfényben, hogy nincs arca, bárki is legyen, arctalan, de közeledik Manoklein felé. Manoklein pedig alszik, nem lát semmit, álmodik, és én nem bírok megmozdulni.

Egyszerűen képtelen vagyok rá.

 

*

 

Manoklein reggelre mindig elfelejtette, merre járt. A részletekkel függhetett össze, mintha nem találta volna a történet szálai között a kapcsolódást, mert amikor David a tibeti hóoroszlánról mesélt, hiába hallottuk napra nap, úgy tűnt, Manoklein nem emlékszik semmire, ábrándosan hallgatta, ahogy apánk kezébe veszi a hangtálat, és zenélni kezd, aztán mesél, és a végén újra a hangtálért nyúl, de abba legtöbbször belealudtunk, csak a szavában lehetett bízni, hogy így történt. Így kellett lennie, mert apa szava szent volt. Ha azt mondta, érzi a tenger illatát, órákat kellett várni, de végül csiklandozni kezdte a só a mi orrunkat is. Ha azt ígérte, csak szóljunk, ő azonnal itt terem, bár lehet, hogy közben hónapok teltek el, de végül tényleg ideért. Állította, az idő csak az emberek fejében létezik. Nézzetek a szemembe. Mit látsz, Manoklein? Mit látsz, Titili? Látod-e, ahogy öregszem? A szót sem értettük még akkor mindebből, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy mindig a testtel kösse össze az időt. Látod-e mélyülni a ráncaim? Látod, ahogy őszül a szakállam? És a körmöm, hallod, ahogy nő? Ugye, nem?

Azt szerettem a legjobban, ha az órásmesterrel jött, olyankor elővette az óráját, kikészített egy egész világot, mindenféle varázslatos csavarok és csavarhúzók hevertek halomban, hegyként magasodva, kicsike eszközök kerültek elő egy féltve őrzött dobozból. Amikor távol volt, odamerészkedtünk a dobozhoz, óvatosan leemeltük a polcról, Manoklein állt a székre, én őrt álltam, azt figyeltem, nehogy anyánk váratlanul hazaérjen. Majd kiugrott a szívem, és sipítva szólongattam a testvérem, Manoklein, igyekezz, Manoklein, sieeess már, de az ő játéka az volt, hogy minél lassabban és kimértebben emelte ki a dobozt, mintha nagyon nehéz lenne, és nehéz is volt a maga módján, apánk lelke hevert abban a dobozban darabjaira hullva.

Él valahol a messzi, messzi vidéken egy hóoroszlán, aki olyan magas hegyen lakik, hogy őt nem látogathatja meg akárki, és aki úgy dönt, hogy megkeresi, annak mindenét maga mögött kell hagynia, az összes csillogó kincset, a csavarokat és az anyákat is, a szerszámokat és a tisztítószereket, magát az órát. Manokleinnek ekkorra mindig összeszűkült a szeme, de apánk folytatta, én pedig tátott szájjal hallgattam, ahogy a tükrökről szóló mesébe kezdett bele, amiben elhittem, milyen csodákat mutathatott egy keretbe szorított kép, amit a családfő távolról hozott. Az édesanyja nem hitt a szemének, milyen csúf asszony érkezett vele messziről, az ilyet ugyan kár megörökíteni, a felesége sírva fakadt, milyen szép fiatal nőbe szeretett bele az ő ura, az apja meg addig-addig forgatta, míg végül kinyögte, nagyon megöregedhetett útközben, aki ezt a fakeretet magával cipelte annyi hegyen át. Hiába mondta a férj, ez csupán tükör, nem értette senki, az anyja kárált, az asszonya sírt, az apja csóválta a fejét, nézd, ez vagy te, emelte maga elé végül a foncsort a férfi, és hangosan mondta ki, ez vagyok én, de akkor már mindegy volt, a tükör megrepedt, ugyanis a fiatalasszony egy követ hajított bele, hogy ne kelljen látni, abban bízott, van ez olyan csoda, mint a tó, az is, ha beledobja a kavicsot, megindul, gyűrűzni kezd, nem lehet, hogy a magasságos hagyja ezt a mozdulatlanságot, ezt a megbonthatatlan tökéletességet és fiatalságot, amivel neki, mióta a férje hazajött, minden áldott nap szembe kell néznie.

Évekkel később, amikor hét-nyolcévesek lettünk, és David távol volt, egyszer megkértem Manokleint, mondja el a Hóoroszlán történetét, játsszuk azt, hogy ő most apa, és mesél, de persze nem árultam el, hogy mennyit sírok befele éjszaka, hogy a hangtálak helyett saját hüppögésemre alszom el. Egy pillanat alatt lett riadt, majd dühös a tekintete, a homloka a saras, ázott földre emlékeztetett. Akkor kiabált velem először. Hogy én ilyet tőle ne kérjek. Titili, ezt nem teheted, tudod, hogy bármit kérhetsz tőlem, de ezt az egyet ne. Erre én lettem dühös, hogy miért kéreti magát, nem értem, Manoklein, olyan vagy, önző és gonosz kisfiú, ez csak egy mese, tudom, hogy kívülről tudod, csak nem akarod elmondani, és sírásra görbült a szám, a torkomban egyre nőtt a gombóc is, de az értetlenkedésem olaj volt a tűzre. Manoklein magából kikelve ordítani kezdett, hogy én nem emlékszem, apa mit mesélt, nem emlékszem semmire, csak a zenére, azt meg nem lehet elmesélni. Titili, mit akarsz tőlem, ne kérj tőlem ilyet, apa történeteit ne. Soha többé ne. Akkor már a könnyektől zavaros volt az arca, mint az iszap, olyan vagy, Manoklein, mondtam álmatlanul forgolódva, amikor nem akarta meghallani, hogy szólongatom. Annyira meglepett ez a belőle kitört erő, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, mennyire dühös voltam. Manoklein talán virraszt minden éjjel, és azért nem meséli az álmait, mert nincsenek, hasított belém, se álmok, se történetek, csak a zene van, akkor már tudtam, egy élet kevés lesz, hogy megvédjem magától, ha egyáltalán meg lehet azt, akinek a szívét a sercegő lemezjátszó tűje karistolja össze, miközben ébren álmodik.

Később a karjában ringatott, Titili, kicsi Titili, dünnyögte a nyakamba, hát érted végre? A zene elmesélhetetlen. Brahms hegedűversenyét hallgattuk, csukott szemmel figyeltem, onnan hívtam, hallod, Manoklein? Egyetlen pillanat, amikor a hegedűművész a karmesterre mosolyog, ellágyul az arca, az hátborzongató, az ismert dallamot kezdik újra, Asha, visszahoztad a zenét az életembe, ennél nagyobb ajándék mi lehet. Mintha lélegezni tanulnék meg újra, minden belégzés friss és fűszeres, ahogy hegedű, vonó, hegedűművész, és a karmester, zenekar, szólista alkotnak isteni háromszögeket. Te, ha van erre szó, én utánamegyek, és ha megtaláltam, megírom neked.

Az angyali üdvözlet lehetett hasonlóan nagyszerű és félelmetes, válaszoltad. Igen, folytattam, amikor elkerülhetetlenné válik a találkozás, és tudja, a nő tudja, hogy végig kell néznie, ahogy a fia elszenvedi az életet. Fájdalmas lesz és gyönyörű, de ő akarja, mert nem kérdés, hogy meg kell élnie. Tudod, minden vér ellenére boldognak hiszem azt a férfit a kereszt alatt nyögve, Titili, és talán a megfogant is arra gondolt, miközben érkezett, amikor majd odaföntről néz ide, le, hogy minden másnál jobban kívánja majd a galileai esők szagát, a föld érintését. És akkor újra sóvárogni kezd. Mint apám, David Einsof a hegy után, szúrtam közbe.

Olyan szép a kapcsolódás az élők között. Egyszerűen szép ez. Érzed, Asha? Van idő. Végre van idő mindenre. Tudom, álmodtam bele a választ a dallamba, hiszen ez volt az a rész, ami csak apánk elmondásai szerint létezett. Ahol a Hóoroszlán élt. Az az a pont lehet, folytattad, Asha, miközben betakartál, amikor elfogadja a lágyságot az együttben, a támaszban, amikor megérti, hogy van nem erőszakos, hanem emberi, érzékeny, tapintatos társ vagy kíséret az úton.

Gyerekként hogy ujjongtam. Hát érted ezt, Manoklein, mondd, hogy mindig így lesz, hallani akarom a zenét, nincs is más, csak ahogy ver, dobol a szíved, én most meghalnék, ha megállítható lenne az élet, csillapodj, Titili, még kiugrik az a bolond szíved, nézd, Chilia Bhaaba és David Einsof egyszerre őszültek meg, az arcukon hasadékok vannak a ráncok helyett, Nanga Parbat, Annapurna, Csomolungma, Manaszlu, Manoklein, gyere haza, az emberek között élhető csak az élet, máshol nincs levegő.

Ne tőlem félj és a fulladástól, hanem teremts magadban helyet. Odafenn olyan csönd van, hogy lélegezni is elfelejtesz. Hallod, Manoklein, hallasz engem?

Titili, nincs semmi baj, feküdj vissza, csak álmodtál megint. Aludj el.

Pirkad. A hátadon ez a kezem. Ne lökd le, tartalak.

 

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.


Főoldal

2016. július 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png