Acsai Roland
A szökés*
Az Intézet parkját lassan betemette a hó, az épület tetején ülő vízköpők szájába befütyült a szél, és vérfagyasztó hangon furulyázott.
Az irodájában ülő professzor levette szemüvegét, és megdörgölte orrnyergét:
– Azért hívattam, mert az egyik kísérleti alanyunk az esti órákban eltűnt. Megszökött. Egyelőre nem tudjuk, hogyan. A nőnemű. Nagyon veszélyes. Még soha nem találkozott a hímnemű kísérleti alannyal, de egész biztosan tudomása van a létezéséről. Maga nem is sejti, hogy ezek mire képesek. Egy Harmadik Világháború utáni nindzsaklánból klónoztuk őket. A szívnindzsákéból. A Negyedik Világháború után egészen új faj váltotta le az előzőt. Az új faj, amit maga és én is képviselünk, teljesen és tökéletesen érzelemnélküli, nem kötődik senkihez és semmihez. Csak a praktikusság szent eszménye mozgat bennünket. De a kísérleti alanyaink éreznek, ezt maga is tudja. Nagyon furcsán konstellációkat alkotnak az agysejtjeik, egészen másokat, mint a mieink.
– Mit akar, mit tegyek? – kérdezte az asszisztens, egy harminc év körüli, fekete hajú, karcsú nő.
– Beszéljen a hímnemű egyeddel, próbálja kipuhatolni, hogy tudomása van-e a nőnemű egyed szökéséről. De ne menjen fegyvertelenül, vigyen magával szívfagyasztót! – nyúlt a fiókba a professzor, és kivett belőle egy pisztolyszerű tárgyat, majd a nőnek nyújtotta.
A nő kilépett a professzor szobájából, elindult a szőnyeggel borított folyosón, majd megállt a hímnemű kísérleti alany szobája előtt. Belenézett a retinaszkennerbe, mire az ajtó sziszegve kinyílt.
A szívnindzsa fehér köntösben és nadrágban állt a berácsozott ablak előtt. Nem fordult meg, hogy üdvözölje látogatóját. A szobában minden fehér volt, a falak, a bútorok, a padló. A fehér ruhás szívnindzsát talán nem is vette volna észre, ha nem az ablak előtt áll.
– Látom, jól van! – szólította meg az asszisztens.
– Boldog vagyok, mert sikerült megszöknie – fordult meg a szívnindzsa.
– A boldog szót ma már nem használjuk – felelte a nő. – És nem is érezzük.
– Az a maguk baja – felelte a szívnindzsa.
– Mit érez még?
– Hogy vár rám. Nem találkoztunk még, de tudom, hogy végig itt volt, talán néhány szobányira tőlem. Most megszökött, de vissza fog jönni értem.
– Sokat gondolt rá?
– Igen.
– Irántam is képes lenne így érezni?
– Nem. Maga genetikailag képtelen az érzelmekre. Csak olyan ember iránt tudok érezni valamit, aki hasonló érzelmekre képes.
– Fogja! – nyújtotta át a fegyvert a nő.
– Mi ez?
– Szívfagyasztó. Használja ellenem. Nekem úgyis mindegy. A szívem így is, úgy is fagyott. A lánynak is én segítettem megszökni.
– Maga?! Miért segít nekünk?
– Fogalmam sincs. Talán valamilyen genetikai hiba miatt. Egy ősi gén visszaüthetett.
– Melyik ez a gén?
– Nem tudom biztosan. Nem a szereteté. Annak már a csíráját is sikerült kiirtaniuk. Az együttérzés génje bukkanhatott fel bennem.
A szívnindzsa elvette a felé nyújtott fegyvert. A nő szívének szegezte, aztán eldobta. Nagyot koppant a fehér márványpadlón.
– Köszönöm – mondta a fiú, aztán elindult az ajtó felé, de menet közben megfogta a nő csuklóját, és megnyomott rajta egy idegvégződést, ami azonnali ájulást eredményezett. Mire a nő teste a padlóra zuhant, a szívnindzsa már kilépett az ajtón.
A riasztó nem szólalt meg. A folyosó üres volt. A biztonságiak egyelőre nem tűntek fel. A szívnindzsa futni kezdett a végtelenül hosszúnak tűnő folyosón. A pillanatok lelassultak, mintha lassított felvételen futott volna. Hallotta a saját zihálását, aztán hirtelen egy másik hang ütötte meg a fülét. A lány zihálása. A folyosó végéről a fiú felé futott. Fekete ruhában volt. Szája sarkából vékony vérpatak csorgott. A szívnindzsa behunyta a szemét, vakon futott, hogy csak a lány távoli, de egyre közeledő zihálását hallja.
Aztán hirtelen megállt.
A lány is megállt vele szemben. Nagyjából tíz méterre.
Akkor látták először egymást.
Akkor látták századszor egymást.
Egyszerre kapták elő a szívüket, mint éles és csillogó dobócsillagokat, aztán egymás felé hajították, és pontosan céloztak. A lány szíve a fiú mellkasába talált, a fiúé a lányéba.
Aztán egymáshoz sétáltak. A szívnindzsa meglátta a lány riadt szemében tükröződő biztonsági őröket, akik a háta mögül közeledtek. A lány mellé állt, hogy együtt nézzenek szembe velük. Mindketten fegyvertelenek voltak.
Hó csapott be a folyosóra, mintha kinyílt volna egy ajtó. Olyan erősen kavarogtak a csillag-alakú pelyhek, hogy alig lehetett látni. A fiú egy pillanatra, mintha farkasvonyítást hallott volna, de annyira valószínűtlennek tűnt, hogy azt hitte, csak a szél fütyül az Intézet tetején álló vízköpőkben.
A szívnindzsa letörölte a lány szájának sarkáról a vért. Olyan ismerős volt ujjának a lány arca, mintha nem először érintette volna meg, és a lány is ráismert a simogatásra.
Aztán támadásba lendültek. Egymás mellett futottak a biztonságiak felé a kavargó havazásban. De soha nem érték el őket.
A hátuk mögött farkasok bukkantak fel, amik elügettek mellettük és lehagyták őket, majd vicsorogva megálltak a rémült és összezavarodott biztonságiak előtt. A hőmérséklet hirtelen sok fokot esett. A vicsorgó farkasok szájából szivárgó nyál jégcsapokká fagyott, és úgy meredtek ki a pofájukból, mintha a metszőfogaik lettek volna.
– Hogy kerültek ide ezek a farkasok? – nézett a lányra a fiú.
– Én hívtam őket – felelte a lány. – A Kopár-hegyek közül jöttek. Most már senki nem mer bennünket feltartóztatni.
– Mennyien vannak?
– Több ezren. Körbevették az Intézetet.
– De hová megyünk? – kérdezte a szívnindzsa.
– Nem tudom. Talán a holdra. Ott már úgy is laktunk egyszer – mosolygott a lány.
A Holdgyermek
De nem a holdra mentek, hanem majdnem a hold jött el értük.
A farkasok futásnak eredtek. A több ezer tagot számláló falka. Minden izmuk hullámzott, és úgy csattogtak álkapcsaik, mintha acélból lettek volna. A farkasok a földhöz tartoztak, minden mozdulatukból érződött, hogy régebben vannak ezen a bolygón, mint az új emberfaj. Sokkal otthonosabban mozogtak rajta, és minden lépésük helyes volt, az agyukba vésett ősi kód a jó úton tartotta a falkát.
A lány és a szívnindzsa a két legnagyobb farkas hátán ültek, és erősen kellett markolniuk a grabancukat, ha nem akartak leesni róluk. Hatalmas pusztaságon vágtattak át, a távolban a Kopár-hegyek szürke sziklaarcai komoran néztek le rájuk, mint más korokból itt maradt istenek. A Kopár-hegyek olyanok voltak, mint a nevük. Csak az oldalukból állt ki néhány csenevész, göcsörtös fa, és csúcsaik hó- és felhőtakaró alá bújtak, mintha el akarnának rejtőzni a halandók szeme elől.
A falka elérte a hegyeket, és a csúszós sziklákon nekivágtak a meredélynek. Olyan magas szakadékok peremén rohantak el, hogy a lány szédült, ha lenézett. Rémült vonyítás ütötte meg a fülüket, és a farkasok karmos lábai havat hányva lefékeztek, aztán kórusban felnyüszítettek, amikor észrevették, hogy az egyik falkatag lezuhant. Csak egy apró, fekete folt látszódott belőle a szakadék alján, ahogy rásütött a hold. A farkasok hátravetett fejjel üvölteni kezdtek.
A lány és a szívnindzsa leszálltak a farkasok hátáról. Először a szakadékba, aztán egymásra néztek.
– Mit művelnek? – kérdezte a lány.
– Gyászolnak – felelte a szívnindzsa.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy az új emberfajjal ellentétben a farkasoknak még vannak érzéseik. Hogy olyanok, mint mi. Az egyik könnyezik – mutatott egy fehér bundájú farkasra a szívnindzsa, amelynek türkizkék könnycseppek peregtek le a bundáján.
– Talán a párja volt – találgatta a lány.
A falka némán tovább folytatta útját. Csak a farkasok zihálása hallatszott. A szívnindzsa és a lány elgémberedett ujjakkal kapaszkodtak a farkasok vastag bundájába.
– Te jártál már itt? – kérdezte a szívnindzsa a mellette ügető lányt.
– Miután az Intézetből megszöktem, a síkságon találkoztam két portyázó farkassal, akik elvittek a királyuk és a királynőjük elé.
– Akkor tudod, hol élnek.
– Egy eldugott völgyben, a felhők felett, ami a hegy lábától nem látható.
– Melyik a királyuk, és melyik a királynő?
– Éppen rajtuk ülünk – mosolygott a fiúra a széltől kicsípett arcú lány.
A völgyben patakok csobogtak, és a partjukon különös, nagykelyhű virágok nyíltak, amelyek úgy énekeltek, mint a madarak. A hőmérséklet is magasabb volt itt, mint a hegy többi részén. A völgy két hegy között helyezkedett el, és egy mély üsthöz hasonlított.
A farkasok királynője és királya megállt a völgy közepén fekvő, egy méter magas kőlapon. A szívnindzsa és a lány leszálltak a hátukról, és szembefordultak megmentőikkel a holdfényben.
– Köszönjük – mondta a lány.
A két farkas úgy bólintott, mintha értette volna a szavukat. Aztán különös dolog történt. A király és a királynő lehajtotta fejét, és előrenyújtotta mellső lábát. Mindkettő remegni kezdett. Mancsaikba visszahúzódtak a karmok, és helyükre ember-szerű ujjak nőttek. Hegyes orruk visszahúzódott a pofájukba, és hosszúkás koponyájuk emberi koponyává kerekedett. A következő pillanatban két meztelen ember térdelt előttük. Egy férfi és egy nő. A szívnindzsa és a lány megpördültek, és döbbenten látták, hogy az egész falka emberré változott.
– Csak így maradhattunk fent – szólalt meg morgásra hasonlító hangon a férfi. – Az új faj minden embert elpusztított, akik érezni tudtak. Hacsak nem mutálódtak, mint mi. Ti is csak azért éreztek, mert egy régi nindzsaklán tagjainak klónozásából lettetek. Mi félig emberek és félig farkasok vagyunk. Farkasemberek, ha úgy jobban tetszik.
– Ezt a völgyet egy meteorit alkotta – vette át a szót a királynő, és körbemutatott. – Az első Holdgyermek eljövetelekor keletkezett, olyan régi időkben, amelyekről csak legendák mesélnek. A Holdgyermek egy meteoriton érkezett. A jósaink szerint hamarosan bekövetkezik a Holdgyermek második eljövetele. Mi őt várjuk.
Utolsó szavánál felkapta a fejét, mintha zajt hallana, és a levegőbe szimatolt:
– Itt vannak. Ránk találtak az Intézet kommandósai!
A fák közül fegyveres, golyóállómellényeket és sisakokat viselő bakancsos alakok léptek elő.
– Visszaváltozni! – parancsolta falkájának a király, de az első lövések máris eldördültek, és vagy ötven farkas vérző oldallal a földre zuhant. De a falka többi tagjának sikerült visszaváltoznia farkassá, és támadóiknak ugrottak. A szívnindzsa és a lány döbbenten álltak a morgások, kiáltások és fegyverdörrenések káoszában.
A lány arcára hirtelen árnyék hullott.
Aztán a fiúéra is.
Felkapták a fejüket.
Egy hatalmas meteor zuhant le az égről, és teljesen eltakarta a hold lapos tányérját.
Az életben maradt kommandósok megrémültek, abbahagyták a harcot, és kirohantak a völgyből. A farkasok követték őket.
De a meteorit az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy máshová esik. Irányt változtatott, mint egy nagyra nőtt, repülő csészealj, és egyenesen az Intézetre zuhant. Hó-, láng- és rögfüggöny csapott az égig. A komor épületből ugyanúgy nem maradt egyetlen molekula sem, mint abból az eszményből, amit képviselt.
– Mi történt? – kérdezte a szívnindzsa.
– A Holdgyermek – felelte a falkavezér.
– Eljött, hogy megmentsen bennünket – fejezte be helyette a királynő.
A farkasok felvonyítottak, mintha örökre elbúcsúztak volna állatformájuktól, és visszaváltoztak emberré.
*Részletek az Ünnepi Könyhétre megjelenő Szívhajítók című kisregényből.
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
