Prózák

 

 antalbal__zs.jpg

 

Antal Balázs

 

A szelídítés

 

A hírt az erdőből a Vad Mundi hozta meg. Ő ment el annak az embernek a feleségéhez, hogy megmondja neki. A Vad Mundi meg az az ember ott fent az erdőn párban dolgoztak, és jól megvoltak, talán azt is mondhatni, hogy összebarátkoztak. Úgyhogy ez a dolog az emberek között az erdőn magától úgy rendeződött el, hogy a Vad Mundinak kell az asszonynak elmondani. A Vad Mundi meg az asszony még sohase találkoztak. Az az ember nem hívta meg sohase magához, se a Vad Mundi azt az embert. Nem is nagyon állt az ilyesmi szokásban az olyanforma férfiak között, mint ők. Nem volt a másikat mire meg hova meg miből meghívni. Legfeljebb csak a kocsmában ültek össze páran, de akkor is csak addig, amíg a pénzük futotta, vagyis nagyon rövidke időkre. De most a Vad Mundi meglátta annak az embernek a házát. Előbb csak kívülről, utóbb belülről is. Olyan volt, mint ahol tizenöt-húsz év rendes kis tisztes szegénységéből, kis keresetekből, egy-egy szerencsés nagyobb alkalmi munkából, alkalmi vételből, kevéske kölcsönökből azért sikerült valamit összehozni. Egy valamikor, valami másik háznál, ahonnan ezek használtan megvehették, még divatosnak számító, fehér oldalú konyhabútort. Egy vagy tizenöt éve a lengyelpiacon majdnem drágának számító, fehér oldalú sarokülőt. Alig pöndörödő pévécét a konyha padlójára. Mikrohullámú sütőt. Egy jobb ruhát talán az embernek, meg még egy párat az asszonynak a nyolcvanas évek semmilyen divatját követő, bumfordi nagyszekrény mélyén, bent a szobában. Bár a szobát a Vad Mundi nem látta, csak éppen el tudta gondolni mindjárt. Az asszonyon nem látszott, hogy ennyi szegénység után azt gondolná, már nincsen remény. Például tisztaságot tartott, amivel a Vad Mundi a magáéban úgy volt, hogy ha nincsen mit tartani a tiszta házban, akkor a tisztaság is ugyan minek. De most mindjárt megértette, ahogy az udvart meglátta, hogy a tisztaság tiszteletet parancsol. Ő meg ott állt nyakig mocskosan az átizzadt ruhájában, büdösen, akár a dög.

A Vad Mundit azért hívták így, mert ha megdühödött, nem tudott parancsolni magának. A Vad Mundi tudta ezt magáról, de nem tudott mit tenni ellene. A magaféle embereknek jó volt úgy is, mert különben mindegyiknek volt valami hasonló difije. Mások közé meg nem kívánkozott, és nem is nagyon ment sose. Pedig különben fogékony volt sok mindenfélére, rossz tanulónak se számított sose az iskolában. Mégis, akik törődtek volna vele, azok is mind feladták a kiszámíthatatlan természete miatt. Kezelhetetlen, azt mondták rá, és nem is lett belőle semmi. Az az ember, ott fenn az erdőn, az éjféltől hajnalig tartó műszakokban sokszor lenyugtatta. Valahogy, ki tudja megmondani, hogy, egy-két szóval mindig ki tudta űzni belőle az idegességet, a dühöt. Vagy majdnem mindig. Mert egyszer aztán jól felhúzták a Vad Mundit, és hiába beszélt neki az az ember, a Vad Mundi tiszta nyers, csillapíthatatlan idegből nekiugrott a heccelődő komának. És azalatt meg az az ember ott maradt magában a nagy fával, és megállhatott volna, sőt, meg is kellett volna állnia az egésszel, de ő nem, és mikor a Vad Mundi a kiáltásra visszaszaladt, már úgy kellett kihúzni az összeroncsolt testet a vastag törzs alól. És a Vad Mundi megbánta, hogy ő olyan Vad Mundi.

Amikor odaért, vett egy nagy levegőt és benyitott a kapun. Olyan rendes kis lukacsos lemezekből hegesztett kerítés kerítette a betonozott udvart. Amikorra betette maga után, az asszony, talán a nyikorgásra, már előjött a házból. A fekete haja két oldalt a vállára omlott. Valami jobbféle háziruhát viselt, hogy a Vad Mundi meg is lepődött. Bár akkor nem tudta volna megmondani mitől. Ő már azelőtt levette a fejéről a sapkáját, hogy a kilincset lenyomta. Beletúrt a hajába, hogy lesimítsa. És most meg ott állt vele szemközt a puha papucsában az asszony, akihez a Vad Mundi azért jött, hogy elmondja neki, mi történt a férjével aznap hajnalban ott fenn az erdőn az illegális fakitermelésen. Előre kigondolta, hogy majd azt mondja: Jó napot kívánok. Vagy talán: A kezét csókolom. Mundócki Gábor vagyok. Lehet, úgy tetszett hallani rólam, hogy a Vad Mundi. Vagy a Mundi gyerek. Azért jöttem, hogy elmondjam, baleset történt az erdőn. De most már egyszerre tudta, hogy ezt nem fogja így elmondani. Nem fog a szájára jönni valahogy ez a tetszikezés. És aztán gyorsabb is volt annál az egész, minthogy ilyen lassú mondatok belefértek volna. Az asszony már futott is. A Vad Mundi fején hirtelen átvillant, hogy egy rendes kis közös élet összeomlásának a pillanatait látja. Vagyishogy azt már korábban látta, most ez csak az, ahogy az asszony ezt megérti. A Vad Mundi nem tudta, mit csináljon, és később meg nem tudta, hogy mit csinált, hogy hogyan jött el onnan.

Pár napra rá aztán zajlott egy lassabb beszélgetés is közöttük. Mert a Vad Mundira azt is rábízták. Úgyhogy el kellett annak az embernek a házához megint mennie. Akkor látta meg belülről. Az erdei munkások ugyan nem vádaskodtak, mivelhogy az az ember épp annyira okozta ezt maga magának, dehát tiszta sor volt, hogy a Vad Mundinak van a legtöbb oka rá, hogy az asszonnyal ezt is megbeszélje. Az asszony leültette a konyhában. A Vad Mundi rettentően mocskosnak érezte magát a tisztaságban. Pedig már nem az erdei munkásruháját viselte. Gyűrögette a kezében a sapkáját, az asszony meg a viaszosvászon terítőt lapogatta. Nem kínálta meg semmivel. Ez utólag jutott eszébe, de nem rosszallóan, hanem hogy még az a jó, hogy nem. Az asszony magába roskadva ült a széken és a kezébe temette az arcát. Nem sikongatott vagy hisztériázott vagy fenyegetőzött vagy káromkodott, meg semmi. A Vad Mundi a saját anyjára gondolt, hogy az a haját tépte. Igaz, hogy az ő anyja akkor sem volt éppen színjózan, amikor megtudta, hogy az apja meghalt az útépítésen üzemi balesetben. Már amennyiben annak lehet mondani, hogy ittas állapotban az úthenger alá esett. Az anyja be akarta perelni az egész kurva útépítő céget meg mindenkit. De csak a hisztériáig jutott el. Meg addig, hogy felsorolja, micsoda anyagi veszteség érte az ura fizetésének a kiesésével. A halála napjától egész a nyugdíjas éveiig. Azt is felszorozva. Közben meg az apjával gyűlölték ők ketten egymást egész életükben.

A Vad Mundi ezen a második látogatásán elmondta, hogy ketten dolgoztak párban az asszonynak a férjével. És azt is elmondta, hogy magára hagyta, és így felelősség terheli. Pedig erről, azt gondolta, örökre hallgatni fog. Hogy még magának sem vallja be majd. És most meg egyből előjött vele. De elmondta azt is, hogy meg kell kérje az asszonyt, a többi ember érdekében, aki még ott volt, meg a vállalkozó miatt, aki ugye mégiscsak munkát adott a férje kezébe, és hát végülis nem tehet erről az egészről. És hogy persze az a vállalkozó jelentkezni fog majd és nem hagyja cserben. De fogalma nem volt róla, hogy az asszony érti-e. Abban meg egyre biztosabb lett, amíg beszélt, hogy mindezt az egészet nem is most kellene neki ott mind elmondania. De ha nem most, hát akkor mikor?

Az asszonyból valami álmatag nyugodtság sugárzott. Miközben persze a könnyekig zaklatta az egész történet. Hiszen már fel kellett, hogy fogja, hogy ennek a nyugodt kis rendes életnek itt a telepen a gyerekei meg az ő számára vége van. A Vad Mundiba hirtelen az is belevillant, hogy mi van, ha ezek ketten még szerették is egymást? Ennyi közösen leélt évnyi szegénység után. Ami persze, mármint az évek, az asszonyon nem nagyon hagytak nyomot. A Vad Mundi ismerősként csodálkozott rá a bólogatásokra, arra, ahogy az asszony felkapta, meg újra leeresztette a kis kerek étkezőasztalra a kezét. Puha, ez a szó jutott a Vad Mundi eszébe. Meg hogy nem lehet neki ismerős az ilyesmi sehonnan se, mert minden rokona, barátja, ismerőse állandóan nyugtalan, ideges, hisztérikus, a tébolyig idegbeteg. Köszönöm, hogy eljött és elmondta, Gábor, mondta végül az asszony. A Vad Mundi hirtelen azt hitte, máshoz beszél. Nagyon régen nem szólította Gábornak már senki.

Az udvarban, kint a ház mögött, a kertet pár napos gaz verte fel. Azóta nem kapálta meg, még jó hogy, mondta a Vad Mundi magában. Ott állt a mindenféle farostlemezekből meg bádogból, meg ami még került, abból összeeszkábált kis műhely, amelyben az az ember fúrt-farigcsált, kopácsolt, meg nyilván mindent, amit tudott, megjavítgatott. Még az is látszott, hogy mit hagyott éppen félbe, a munkapadon szétszerelt vasaló várta vissza azt, aki nem igen gondolta volna, hogy örökre úgy hagyja ott. Leghátul tyúkól, disznóól. A disznók röfögtek, dohogtak, zörgették a vályút. Az az ember ott az erdőn elmondta a Vad Mundinak, hogy pár éve belevágtak a nagybani disznóhízlalásba. De hogy mennyire nem jött be, és már csak azon van, hogy még az idén levágja meg kimérje mindet, amennyi maradt még. De már másvalaki fogja. A két fiú pedig ehhez kicsi még. Meg hát kollégiumban laktak. Sok tennivalója lesz itt, látom, mondta az asszonynak. El kellene itt a férfikéz, befejezni ezt-azt. Ha úgy van, csak tessék szólni, mondta tovább a Vad Mundi. Eljövök, és megcsinálok, amit tudok. Köszönöm magának, Gábor, mondta búcsúzásképpen az asszony.

A temetésen találkoztak harmadjára. Bár az nem volt olyan igazi találkozás. A Vad Mundi nem igyekezett az első sorba állni. Nem egyébért, minthogy tudta magáról, nem kifogástalan a gyászruhája. A többi ember a telepről, ahogy a Vad Mundi elnézte őket, nagyjából mind ugyanígy lehettek a magukéval. Legfeljebb egy-kettő akadt közöttük, meg még az idősebbek, akiket nem izgatott a dolog. Vagy csak nem vették észre magukat, mert fogalmuk se volt olyasmiről, hogy lehetne tisztességesebben is festeni. Az asszony meg a két fiú a koporsónál persze tisztességesen nézett ki. Kiríttak a rokonok közül is, de inkább csak akkor, ha az ember tüzetesen megnézte őket. Talán csak a kisebbiken látszott, hogy nem rá való a zakó. De az is lehet, hogy egyszerűen csak összeszakadt az a gyerek. A Vad Mundi megértette ezt. Ő úgy érezte magát a saját apja temetésén, mint aki maga is meghalt egy kicsit. Pedig ő meg az apja nem álltak valami túl közel egymáshoz.

Ott álltak az emberek a favágóbrigádból. A vállalkozó, aki hozta-vitte őket meg a kezükbe adta a szerszámokat meg persze a pénzt, az nem ért oda. Meg a heccelődő koma se. A Vad Mundi, ha valamitől, akkor attól tartott, hogy ezek is ott lesznek és kihozzák a sodrából megint. Ha ezek ketten eljönnek, neki kellett volna időben odébb állnia, hogy ne legyen semmi baj. De nem jöttek el. Ő meg azon kapta magát, hogy mégis ezen gondolkodik. Amikor az egésznek vége lett, az a pár ember, aki tudta, hogy ilyenkor mi a szokás, mert máshol már látott ilyet, odagyűlt a gyászoló család köré, hogy megfogja a kezüket és a szemükbe nézzen és mondjon is valamit, pár szót a gyászról legalább. A Vad Mundi még nem látott ilyesmit sohase temetésen, de hamar megértette, hogy mi történik. Beállt ő is, hogy részvétet nyilvánítson.

A két fiú az apjuk tömzsiségét örökölte. Az arcuk csupa kerekded vonal. Inkább csak a duzzadt ajkuk meg a szemük vágása az anyjuké. Az ösztövérség s a teltség találkozása különös, barátságos jelleget adott a vonásaiknak, ahogy a Vad Mundi elnézte őket. Valahogy mégsem tudta elhelyezni annak az embernek a világában a két fiút. Talán mert olyan keveset hallott róluk az apjuktól. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen az asszonyról meg még annyit se hallott. Hogy ahogy más emberek munka közben állandóan azt pofázták, hogy hogy meg mint volt az asszonnyal éjszaka, meg hogy ilyen hülye meg olyan, meg hogy hogyan kurválkodik, az az ember sohase mondott semmit se. A Vad Mundi nem volt nős ember, vagyis ők ketten, mint akiknek nincsen mondanivalójuk, csak hallgatták a többieket olyankor. Bár a Vad Mundi egyik-másik asszonyról meg nőről, pláne a fiatalabbakról, azért mesélhetett volna. De nem mesélt.

Elnézte most ezt az asszonyt és azt mondta magában, Mennyi tartás van ebben az egyetlen nőben. Látta, hogy a betemetett sírgödör mellett is ő tartja a fiúkban a lelket, egy-egy mozdulattal meg odafordulással tesz róla, hogy azok kibírják. Legalábbis a Vad Mundi azt gondolta, hogyha ő lenne a fiúk helyében, ennyitől ő többet is kibírna. Azután a Vad Mundira rájött valami, amitől végül mégiscsak ki kellett állnia a sorból, így aztán elmaradt tulajdonképpen azon a harmadik alkalmon a szemtől szembeni találkozás.

A temetés után vagy két héttel az asszony állított be a Vad Mundiék házához. A Vad Mundit többé nem vitték magukkal az erdőre azután a baleset után, amit elég körülményes volt úgy beállítani, hogy csak az az ember maradjon benne egyedül magában, aki aznap ugyebár meghalt. Azóta a Vad Mundi csak annyit csinált napra nap, hogy megivott minden ihatót, ami a keze ügyébe került, meg némi ihatatlant is. És verekedett, mert nem volt már, aki nyugtató szóval hatott volna rá, mikor bekattant. Amikor a kutyaugatásra kinézett, mert addig az ágyában hevert még, és meglátta a kapuban az asszonyt, hirtelen azt se tudta, hova kapjon. Reflexből arra gondolt, hogy majd elmegy. De aztán kinyitotta az ablakot és kikiáltott, hogy Mindjárt. Azután felrántott magára egy atlétát meg egy nadrágot, a szobaajtót gondosan becsukta maga után, hogy a konyhából majd ne lehessen oda belátni, aztán az asztalról lekapta a már amúgyis merevre szikkadt viaszosvásznat az összes kupakkal meg a cigarettahamu szürke buckáival, ami megtapadt rajta, és bedobta csak úgy a spájzba. De már tisztát nem volt érkezése elővenni, se azzal nem törődhetett, ami a padlóra hullott róla. Azután kinyitotta mind a két ablakot, hogy kiszellőzzön valamennyire, de hát az már úgyis mindegy volt annak a sötét lyuknak.

A Vad Mundi abban a házban lakott az anyjával, ami még a nagyszüleiről maradt a szüleire és valamikor meg őrá fog majd, és igazából a leghalványabb reménye se lehetett rá, hogy valaha is jobb helyre juthat ennél, vagy akár csak arra, hogy ezt valamivel is jobbá tehetné. Kiment és belerúgott a kutyába, az meg eltakarodott nagy vinnyogva. Gyorsan elnézett hátra, és magában azon imádkozott, hogy az anyja ne most akarjon a kertből vagy ahol van, onnan, előrejönni. Akkor a napvilágon már látta azt is, hogy nem éppen a legjobb otthoni ruháját kapta fel. Dehát talán nincsen is ennél jobb tényleg, vagy nem sokkal, mondta magában. Az asszony sötétbarna hosszú szoknyát viselt, meg fekete rövidujjú felsőt. A kezében világosbarna, varrott, merev szatyornak tűnő táska. A Vad Mundinak hirtelen az a szó jutott az eszébe, hogy ízlés. Hogy kevés pénzből is ki lehet választani olyat, ami nem ordenáré. Hogy akinek van ízlése, annak még ez is sikerülhet. És hogy ezek szerint most már valaki ilyet is ismer, amilyet eddig nem még.

Kezét csókolom, köszönt és kikulcsolta a zárat és kitárta a kaput az asszony előtt. Az asszony rábólintott és halványan elmosolyodott, ahogy fogadta és visszaköszönt neki. Azután azt mondta, hogy ne haragudjon, amiért így rátör. A Vad Mundi motyogott valamit, hogy ugyan, hogy jut ilyesmi az eszébe. Hoztam valamit magának, Gábor, folytatta az asszony. És szeretnék valamit kérni is cserébe. A Vad Mundi felhúzta a szemöldökét. No, csak tessék beljebb kerülni, azzal félreállt és maga elé engedve betessékelte. Magas, törékeny alak lépett el mellette, még mindig nem csúnya, sőt, a maga köreiben tulajdonképpen feltűnő jelenség is lehetne. Ha lenne valakinek érzéke a nem csiricsáré nőkhöz is errefelé.

Abban a táskában ruhákat hozott. A férje fiatalkori ruháit, amelyek annyi év után most kerültek elő. Útba esett neki a házuk a munkahelyéről hazafelé. Az asszony a bőrdíszműben dolgozott. A fiaiknak ezek nem kellenek már, mondta, és a Vad Mundi mindjárt értette, miért, mikor a ruhákat meglátta. Munkásruhák voltak. Kezeslábasok. Overálok. Egy jobbféle melegítő. Nem leéltek, mert az az ember egyszerűen annál sokkal hamarabb kihízta őket. És biztos azért tartotta meg ezeket, mert abban bízott, hogy egyszer majd talán visszafogy beléjük. Ám az olyan munkásemberek, mint amilyen az az ember is volt, túl sok tésztát esznek ahhoz, hogy valaha is lefogyhassanak. A fiúk meg nyilván nem lesznek sohasem olyan munkásember-formák, amilyen az az ember volt, mármint hogy ugye az apjuk. A Vad Mundi hirtelen nem tudta, mit is gondoljon most erről a dologról. Csak későn kapott észbe, és az asszony akkorra ezt már biztosan meglátta rajta. Így aztán amikor a Vad Mundi rákérdezett, hogy Mit tetszik kérni cserébe, elébb csak hallgatott egy sort, azután mosolyogva azt mondta. Igazából nem cserébe kérném, azt csak úgy mondtam. De mindegy is az most, mert ráér. Nem olyan fontos. A Vad Mundi akkor kezdte érteni, hogy mért lehetett olyan nyugtató hatással rá az az ember. Hogy honnan szedte az azt a gyógyhatású nyugalmat, amit mindig kibocsátott rá is, amikor szüksége lett rá.

A Vad Mundi pár nappal később mégiscsak elment az asszonyhoz. Úgy érezte, nem volt szép tőle, hogy a zavarodottsága meglátszott rajta. És hogy az asszony azt mire vélte. Hogy benne ragadt, amit pedig kért volna őtőle. Amikor az asszony előjött, a küszöbről végigmérte a Vad Mundit. A Vad Mundi a férje ruháját viselte. A Vad Mundi abban a pillanatban nagyon elszégyellte magát és alig bírt valamit kinyögni. De végül csak elmondta, nem éppen úgy, ahogyan előre kigondolta, de legalább valahogyan. Hogy hát ott van az a szétszerelt vasaló annak az embernek a műhelyében. Hogy ő azt megjavítaná. A Vad Mundi arra gondolt, hogy akkor majd talán elmondja az asszony, hogy mit akart volna tőle. Ha látja a jó szándékát. Bár most már gondolta, hogy abban a ruhában az asszony legszívesebben senkit sem látna soha az életben. De hát most már mindegy. És hát végülis nekiadta, és akárhogy viccelt is, mégiscsak azt mondta: cserébe.

Az asszony bevezette a műhelybe, de azt mondta, ha nem tudja megcsinálni, akkor sincs semmi baj. Mert van egy másik is, egy öreg, de még működő, és azóta azt használja. A Vad Mundi látta, hogy a vezetékekkel babrált az az ember, és mindjárt gondolta, hogy érintkezési hibája lehet a vasalónak, és azt mondta az asszonynak, hogy megcsinálja. A tápkábel egyből a kivezető nyílás fölött tört meg. Az az ember csak addig jutott, hogy a vasaló markolatát, ami ezt a nyílást is takarta, lecsavarozza. És nyilván azért csak eddig, mert ő is látta, hogy ha kivág belőle még egy darabot, a maradék már igencsak rövid lesz ennek a vasalónak. Mert hát egypárszor átkötötte már így, az látszott. Minden bizonnyal nem akadt a műhelyben kábel, hogy kicserélhesse az egészet. A Vad Mundi fogott egy csavarhúzót a munkapulton és leszerelte a vasaló hátlapját, aztán a vezetékereket kicsavarozta a sorozatkapcsokból. Amíg bütykölt, az asszony hozott neki egy kávét. Aztán egy üveg sört. Aztán egy szendvicset. Elég rövid idő alatt. És ahogy elment mellette, a Vad Mundi csak érezte, hogy mindig hozzáér. A ruhához.

Másnap a Vad Mundi visszament. Szerzett kábelt, hogy rendes hosszúságúra cserélhesse azt a már sokszor újrakötöttet. Aznap odafigyelt, hogy milyen ruhát vesz fel. Egyszóval a sajátját viselte. Aznap az asszony nem sürgött körülötte. Pedig miután végzett, és úgy már csak tíz perc, ha kellett még, amit azért majdnem huszonötre elnyújtott, az asszony a porszívót is kihozta a rossz visszahúzó dobbal. A Vad Mundi meg érezte, hogy ez még mindig nem az, amit az asszony akkor, mikor meglátogatta, kérni akart tőle. Mindenesetre a felszínen a műhelyben nem talált beleillő tekercsrugót, se semmilyet, kutakodni meg nem akart. Úgyhogy másnapra megint maradt neki, amit hozhatott hazulról.

A Vad Mundi hirtelen azzal szembesült, hogy valami olyasmivel áll szemben, amiből semmit sem ért. Hogy annak a két embernek a világa valahogyan átjárja őt. Hogy beszippantani akarja az az előtte ismeretlen világ. A nálánál vagy húsz évvel öregebb férfié meg a vagy tizenöttel idősebb nőé, meg egy olyan háztartásé, amilyenhez ő maga sohase juthat hozzá a maga erejéből, másé meg ugye nincs neki. Arra gondolt, hogy ebben valami rendszer kell legyen. Hogy nem egy sötét titok lappang itt az orra előtt, hanem valami annyira hétköznapi és természetes, amire az olyan emberek, mint ő, akik naponta látják a legmegdöbbentőbb dolgokat a mindenféle műsorokban meg a hírekben meg minden hülye helyen, ahova mennek, szóval, hogy ezek után az ilyesmit képtelenek észrevenni meg megérteni már. És hogy csak egy halvány szál az, amit sejt ő az egész mögött. De ha azzal a szállal helyes nyomon jár, akkor persze képes lesz az egészet megérteni.

Harmadnap megint annak az embernek a ruháit viselte. Már mielőtt a dob szétszerelésének nekifogott volna, az asszony, ahogy kihozta a kávét, megkérte, hogy majd odabent a házban a kazánnal segítsen neki, amikor ezzel végez. Úgyhogy amikor a Vad Mundi kicserélte a tekercsrugót és összeszerelte a tekercsvisszahúzó-dobot és azt meg visszaszerelte a porszívóba, bekopogtatott az ajtón a konyhába. Odahaza a Vad Mundi még az éjszaka sokféleképpen lejátszotta a fejében, hogy majd ez az egész közöttük hogy megy az ajtónyitástól kezdve. De aztán a sokféle variációból csak maga a hívás meg ez a benyitás jött össze végül és más szinte semmi sem.

A kombikazán a fürdőszobában függött a falon és lement benne a nyomás, más hibája nem volt. Csak éppen a csapja annyira megszorult, hogy puszta kézzel nem lehetett eltekerni a töltéshez. Az asszony ott állt a Vad Mundi háta mögött, ameddig pakolgatott, hogy egészen odaférjen. Amikor kifordult a műhelybe a csőkulcsért, a szeme sarkából figyelte az asszonyt, és az persze nem mulasztotta el újfent a kicsike érintést. Azután visszajött a csőkulccsal, de a kazán nyitott alja felől nem tudta rendesen megfogni azzal sem azt a csapot. Akkor megint kiment a torxkulcsokért, hogy a kazán oldalát levehesse. És ahhoz megint el kellett mennie az asszony mellett.

Aztán visszajött a kulcsokkal, és kikereste a készletből a megfelelőt és elkezdte kicsavarni a csavarokat a fedlap aljáról. Az asszony beszélni kezdett neki, ahogy ott állt karba tett kézzel az ajtófélfának dőlve. Tudja, Gábor, mennyire emlékeztet a férjemre, még az ő fiatal korából? Ezek a ruhák, persze, az övéi voltak. És ezért persze kedvesek is nekem. A Vad Mundi csak hallgatott, időnként a kezében a szerszám a fémen hangosan csörrent egyet-egyet. De magának az egész tartása olyan, mint amilyen az övé is volt a maga korában. Én ezt már akkor régebben észrevettem. A Vad Mundinak hoznia kellett volna egy széket, vagy valamit, amivel a kazán tetejéhez felérhet. De nem mert megfordulni. Úgy csinált, mint aki a csavarokkal bíbelődik még mindig. Még amit hallok is magáról, a nevéről, még az is egészen stimmel. Pedig higgye el, a bőrdíszműben a lányok mást mesélnek erről, mint amit az erdőn a férfiak. A Vad Mundi érezte, hogy elvörösödik, és tudta, hogy nagyon jó, hogy nem fordult hátra az elébb, de most már még kevésbé tud majd. Leguggolt, és alulról belenézett a kazánba. És semmit sem látott. És akkor végül kért egy elemlámpát.

Belevilágított onnan alulról a kombikazánba, azután kiment egy székért és az asszony már nem beszélt neki, csak amikor megkérdezte a konyhában, hogy vajon melyikre állhatna föl, és akkor megmutatta. A Vad Mundi odavitte és felállt rá és akkor leemelte a kazánról a lemezdobozt. Utána már gyerekjáték volt a csőkulccsal a csapot megnyitni, mert csak arra kellett figyelnie, hogy ne szorítson nagyon rá. Azután visszaillesztette a dobozt a tartópántokra és minden csavart újra becsavart és a széket is kivitte a konyhába. Azután megmosta a kezét.

Az asszony ebéddel kínálta. Szó nélkül ültek egymással szemben azalatt. Aztán megittak még egy csésze kávét. Azután a Vad Mundi még midig csak ült ott. Azután azt mondta. Még mindig nem tetszett elmondani. Micsodát, Gábor, nézett oda az asszony a mosogatótól. Meg is értem, mondta a Vad Mundi, Mert tetszett rajtam látni, hogy. Szóval még mindig nem tetszett kérni tőlem azt a valamit. Amit akkor tetszett volna kérni akarni. Cserébe. A nő megtörülte a kezét a konyharuhába és elnevette magát. Maga ilyesmit számon tart? A Vad Mundi bólintott. És nagyon bánt ez engem. Hogy akkor úgy viselkedtem. Az asszony azt mondta: Nem mondtam volna meg? Nem. De csak mert azt hittem, megértette. A Vad Mundi a homlokát ráncolta. Hogy megértettem? A nő bólintott, Hiszen éppen azt csinálja. Ezekre az apróságokra tetszik gondolni? A fenébe velük, mondta a nő, Ha soha többet nem javít meg nekem semmit sem a háznál, én azt egyáltalán nem bánom. Hát akkor?

Az asszony a konyhapultnak támasztotta a derekát. Csak jöjjön el ide, kezdett beszélni. Látogasson meg engem. Mondjuk kéthetente, mondta és ellökte magát a konyhapulttól. Nem kell gyakrabban jöjjön. És nem kell hogy hozzon semmi szerszámot. Közben lassan, kicsiket lépve odament az asztalhoz. Csak magát. Meg a ruhákat. Akkor leereszkedett a Vad Mundival szemközti székre. Hozza el azokat a ruhákat hozzám kéthetente. Úgy, hogy magán vannak. Tudja, Gábor, hogy melyikekről beszélek, ugye? Erről. Kinyúlt és a keze fejét végighúzta a Vad Mundi gallérján. Vagy kién. Meg a tegnapelőttiről. A kezét visszahúzta és összekulcsolta az asztalon maga előtt. Ha elmocskolódnak, kimosom. Ha kinövi, biztosan kerül másik. Csak viselje, és közben legyen a szemem előtt. Nem is kell mondjon semmit. Nem is kell, hogy meghallgasson. Az is elég, ha csak elsétál itt a ház előtt az utcán. Majd figyelni fogom. Majd észreveszem úgy is. Majd lesz az is valahogyan. És akkor addig, amíg ezt megteszi nekem, Gábor, addig még meg tudok valahogy maradni ezen a telepen.

A Vad Mundi nem tudta biztosan, mennyire érti ezt a világot. Inkább azt latolgatta, hogy mennyire nem. És hogy nem is fogja. Talán. Hogy vannak a kis dolgok meg a nagy dolgok, amiket az emberek elé állítanak, hogy tudjanak az ilyesmi választásokról, meg minden. Olyan homályosan érezte csak, ami a fejében járt, hogy ennél pontosabban nem tudta megfogalmazni még csak maga magának sem. Csak egy dolgot érzett biztosan.

Ettől majd talán jobb ember leszek én is, mondta magában a Vad Mundi, ahogy a dolgára ment.



Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.


Főoldal

2016. március 02.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png