Józsa Péter
Elhagyni Rómát*
(Tibériusz) A Körös partján találkoztunk, a város alatt. Pecáztam. Éppen kapásom volt, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Mérgesen hátrafordultam. Csirke volt az, régi haverom.
– A kakas szálljon rád, Csirke! Elmegy a vacsorám!
– Lesz még – mondta egykedvűen majd leült mellém a fűre. – Megyek Párizsba – bökte ki a szája széléről. – Elég volt. Nem bírom tovább. Jössz?
– Nem megyek még egyszer Párizsba! – mondtam kissé felemelt hangon Csirkének: – Értsd meg, elég volt egyszer. Ócska egy hely. Nem is mentem volna oda, de még valahol az olasz határ előtt találkoztam Gézával, ő beszélt rá. Jól van, akkor menjünk, egyeztem bele, de éreztem, hogy nincs sok értelme. És igazam lett! A franciák smucigok. Szinte éheztünk. Alig jött össze a napi betevő. Még Csapágy is – mutattam a kutyámra – a saját szarát ette.
Csirke részvéttel nézett a csapzott állatra. Megsimogatta. – Én is voltam Párizsban. – mondta. – Lakókocsival. Még a nejemmel. Nászúton, úgymond. De az régen volt… Most csak az életösztön hajt, nem a szerelem. Enni kell.
– Egyél halat – nyújtottam felé az eldobható, fehér műanyag tányért, amin a délelőtt fogott törpeharcsák maradéka volt. – Finom. És egészséges!
– Hagyjál már! Nem kérek! Nem mostról van szó! Hát nem érted?
A folyó vizét bámultam mereven. Dehogyisnem értem én, Csirke. Pontosan értem. Így érzek én is, nekem sincs maradásom. Nyomorogni bárhol lehet. Akkor már miért ne ott, ahol márciustól novemberig meleg van. Meg mások az emberek. Talán több bennük a részvét. A fene tudja. Nekem csak Párizzsal van bajom. Meg a franciákkal. Meg a sok színessel. Évek óta Rómába járok, Csapággyal. Róma rendben. Volt úgy, hogy háromszáz eurót is kaszáltam egy nap. – Értem én, Csirke. De Párizsba nem megyek – mondtam végül határozottan. – És te? Gézával mész? Mikor indulsz?
– Egyedül. Hétfőn. A kamionstop után. De egyedül szar. Na, gyere! Jól elleszünk! – fogta könyörgőre.
– De miért is akarsz te oda menni? Menj máshová. Angliába, Hollandiába, Spanyolországba, vagy mit tudom én.
– Az emlékek, Tibériusz, az emlékek! Meg franciául gagyogok is valamit.
Elhallgattam. Éreztem, hogy úgyse tudom lebeszélni. Hát, menjél csak barátom! Majd meglátod, hogy a Szajna se tisztább a Teverénél. És koldus is dögivel. Nagy lett a konkurencia. És egyre nő.
– Jól van, akkor én búcsúzom – sóhajtott Csirke, és felállt. – Karácsony előtt találkozunk itthon.
– Járj szerencsével és vigyázz magadra!
– Te is – és a Körösre mutatott.
Egyre drágább a szabadság, gondoltam. Egyre több megalkuvás árán jutni hozzá. Akkor meg miféle szabadság az? Csak önáltatás az egész? Na, nem! Akkor már igazán semmi értelme nem volna az egésznek. Élni meg kell. Valahogy. Csirke is munkanélküli, feketén keres napi kétezer forintot javítgatásokkal. Jó esetben. De neki nincs családja. Vagyis elvált, nagyfiával meg nincs igazán kapcsolata. Mi húzza Párizsba? Mit tud egyáltalán a kolduséletről? Történetek, legendák, mesék, bölcsködések, lódítások… Hogy több ezer euróval tér haza az ember. Ilyenek. Én más helyzetben vagyok. Két felnőtt gyerek, de még otthon, az asszony szoknyája mellett. És én már hosszú évek tapasztalatával vágok neki. Csak a legszükségesebbekkel: hálózsák, bicska, damil, horgok, na, és az elválaszthatatlan társ, Csapágy, a kutyám…
Jól megrándult a zsinór, fárasztani se kellett, és kiemeltem a legalább kilós pontyot.
– Itt a vacsoránk, Csapágy! – kurjantottam, ő meg sűrű farkcsóválással jelezte, hogy éppen ideje.
„Kutyaélet, kutyaélet, én mégis mindig remélek” – dúdolgattam saját versikémet az út szélén baktatva. Szerencsém volt, két kamionnal eljutottam Bolognáig. Egy magyarral és egy lengyellel. Kutyával nem szívesen veszik fel az embert. Vagy épp fordítva. Bizalmat gerjeszt. De Csapággyal sosincs semmi baj. És remélem így a húsvét már Rómában érhet. A nagy egyházi ünnepek a legjobbak Itáliában. Ilyenkor tíz ember közül kilenc biztosan adakozik. Van egy régi székely szalmakalapom, és a bejáratott helyeim. A Trevi kút az egyes számú. Leülök a sarkában, lehetőleg árnyékba, felfordítva kiteszem a szalmakalapom az összegömbölyödve szunyáló Csapágy mellé. És potyognak az egy meg kéteurósok, olykor az ötösök, néha–néha egy papír tízes. „Gracia, gracia.” Mert a kútba minden turista dob aprópénzt, akkor már nekünk is leesik valamennyi. A kútba nem nyúlok bele sose. Az szent. Pedig az a hír járja, hogy évente egymillió eurót dobálnak bele az emberek, hogy visszatérjenek. Jó volna egy ilyen kút odahaza. Mondjuk a Körös parti sétányon. És emellé is letelepednél, te bolond? – kérdezem magamtól. Hát, nem tudom. Talán. Aztán köszöntgethetnék minden ismerősnek, havernak. És el kéne viselnem a szánakozó, vagy csodálkozó, vagy megvető, vagy együtt érző pillantásokat. Azt hiszem, nem tenném. „Kutyaélet, kutyaélet…”
Jó helyek még a templomok bejáratai. Rómában legalább kilencszáz templom van. Köztük is persze a legnagyobb, a Santa Maria Maggiore környéke a megfelelő, bár én inkább a Tiberis partjához közeli San Giovanni dei Fiorentininél időzöm. Most is itt ülök Csapággyal, pár méterre a bejárattól, a lépcső és a biciklitartó között, egy közlekedési tábla tövében. Még árnyékban. A reggeli mise tart éppen. Nagypéntek van. Nemsokára jönnek kifelé a hívek. Turisták ilyen korán még nincsenek. Errefelé kevesebb is szokott járni. Gondoltam, szép napok elé nézek. Aztán eszembe jutott Csirke, már vagy egy hónapja Párizsban lehet. Vajon mi van vele? Hogy megy sora?
Hirtelen többen feltűntek a saroknál, és felém vették az irányt. De kezdeti örömöm hamar lelohadt, mert fenyegetően körbevettek vagy tucatnyian. Csapágy morogni kezdett. Sötét alakok voltak. Félig olaszul félig románul kezdtek kiabálni, hadonászni, majd ketten rugdosni kezdtek, aztán már csak az ökölcsapásokat éreztem…
Arra eszméltem, hogy Csapágy nyaldossa az arcomat. Kábultam felültem, szétnéztem, egy Rómából kivezető út szélén voltam, a kiszáradt füvön. Csapágy szép, meleg barna, szemével aggódva tekintett rám. Autók húztak el mellettem. Körbetapogattam magam, hogy épek–e tagjaim? Fájt mindenem, de úgy éreztem, hogy semmim se törött. Szerény holmimból semmi se maradt, az a pár napi bevételem is eltűnt. Csak Csapágy csóválta a farkát a lábamnál. Feltápászkodtam és közelebb mentem az úthoz. Szörnyen nézhettem ki, mert amikor egy mikrobusz megállt mellettem, az olasz sofőr azt kérdezte, hogy hívjon–e mentőt. Nemet intettem. De felvett bennünket, és nem kérdezősködött helyzetünkről meg a kékre–zöldre–pirosra vert testem felől. Felém nyújtott egy ásványvizes palackot.
– A harangok Rómába érkeztek, mi meg megyünk haza – mondtam neki magyarázatképp. – Vasárnapra haza is érhetünk. Feltámadásra.
(Csapágy, a kutya) A kutyaistenit! Itt éhen lehet dögleni! Nem szép dolog a káromkodás, tudom én azt, de mit tegyek, ha egyszer piszok éhes vagyok. Tegnap is az voltam, ma is az vagyok, s ki tudja mi lesz holnap. Kutyaélet! Tudom én, mert hiszen kutya vagyok. Tudom azt is, hogy nekem nincsenek, nem lehetnek emberi gondolataim… csak állati, vagyis kutyai ösztöneim. De mégis. El–elhatalmasodik rajtam néha valami, ami olyasmi, mint amikor a gazdám, a nagydarab, elég szőrös kétlábú, leül, maga elé néz, s csak úgy bámul ki a fejéből, s ekkor sugarakkal bombázza az én együgyű koponyámat. Olyasvalami bódulat ez, amitől állítólag én is hasonlatossá leszek hozzá. „Csak épp meg nem szólalok.” – szokta volt mondani. Pedig beszélek én neki, hol így, hol úgy. Vakkantok, morgok, ugatok, nyüszítek, mikor mi kell.
A folyó partján ültünk, Tibériusz gazdám horgászott, én a vizet néztem, de minek, amikor megjelent az a másik férfi. Nem gazda–típus. Éreztem én, hogy nem jó hírrel jön, meg különben is macska szaga volt, mert utána nemsokára megint hosszú útra mentünk. Nem örültem ennek, de kutyaőszintén megmondom, hogy nekem már piszkosul elegem van a halból. Pedig abban a soktornyú, messzi nagyvárosban, amit Rómának hívnak, is szinte csak ezt esszük. Persze akad azért olykor más is, egy–két jó falat hús, értelmes maradékok. Gyakrabban, mint otthon. Ünnepnapokon, amikor sok fém csilingel gazdám szalmakalapjában, még kolbászt is kapok, ám! Más ízű, mint otthon, de igen finom. Otthon? Szóval a Kőrös nevű folyó partján, ahol az év jelentős részét töltjük egy faházban. Vagyis gazdám egy nagyobb faházban. Én egy, érthetően, kisebben. Szerintem ez az otthonunk. Így érzem. Hisz hol is lenne másutt? Sokat vagyunk ugyan távol, de a soktornyú, forró, fűszerillatú nagyváros csupán a munkahelyünk, gondolom. Mert hát annyi itt a macska, hogy egyvégtében szolgálatban kell legyek. Olyan tízkutyányi átmérőjű körben tartok rendet, a távolabbiakra nem fordítok energiát. Mert takarékoskodnom kell az erőmmel, haltól nem lesz macskaüldözési verseny. Csak ha az idegeimre mennek. Akkor nincs kegyelem. És utána egy–két napig nyugalom van körülöttünk.
Éppen a szokott helyünkön üldögéltünk, egy szép, érces hangú, nagy rezonanciájú torony előtt egy reggel, aminek a kongatását mindig félrebillentett fejjel hallgatom. Szép, de felkavaró hanghullámok. Most nem szólt, de azért mentek a népek a tornyos házba, egy se ismerős szagú, amikor furcsa érzés kerített hatalmába. Ránéztem Tibériusz gazdámra, csóváltam a farkam, és halkan nyüszíteni kezdtem. Nem figyelt rám, még szundikálhatott. És rossz érzésem beigazolódott, ösztöneim pontosan jelezték, hogy többen egyértelmű ártó szándékkal közelítenek felénk a sarkon túlról. És látom, hogy bántani kezdik a gazdámat! Nagyon visszataszító volt a szaguk. Ütik, verik. Na, nekem se kellett több, bokát, cipőt, nadrágszárat téptem. Mindaddig, amíg én is kaptam egy akkora rúgást, hogy elszálltam. De felpattantam, megráztam magam, és tovább haraptam, amit értem.
– Mit csináljak ezzel a döggel? – kérdezte egy rosszarcú, sötét ember.
– Rúgj bele még egy nagyot és hagyd a fenébe! – válaszolt a háttérből egy kalapos, kövér férfi. – A csávót meg rakjátok be gyorsan a furgonba! Gyerünk! Nincs időnk itt szarakodni! Már rég a helyeteken kéne lennetek! Nagypéntek van, testvéreim!
Gazdámat a tér mellékutcájában parkoló autóhoz cipelték, kinyitották a hátsó ajtaját, és betuszkolták tehetetlen testét, majd mindegyik beszállt ebbe meg egy másik járműbe. Gázt adtak. Azután az autó után kezdtem szaladni, amelyikbe gazdámat pakolták. Ismeretlen helyeken keresztül vágtattunk, utolérni nem tudtam, de nem tévesztettem szem, illetve orr elől. Már a várost is elhagytuk, amikor a furgon megállt, és kellő távolságból láttam, hogy kidobták belőle szegény gazdámat az út szélére, majd elhajtattak. Jól kifáradtam, lehuppantam a feje mellé, lihegve nyaldosni kezdtem az arcát, mert nem sok életet véltem benne. Nehogy már meghaljon itt nekem, szeretem én őt, akármilyen, akárhová visz, akármit ad enni. Gazdám, ébredj fel! Ne hagyj cserben, ne hagyj egyedül itt az idegenben! Ígérem, megteszek mindent érted! Szót fogadok mindig! Nem nyüszítek ételért sem!
Végre kinyitotta feldagadt szemhéját. Hunyorgott és lassan, tápászkodva felült. Biztos te is szomjas vagy édes gazdám, de itt sehol sincs víz. Majd nyaldoslak. Így is tettem, míg két lábra nem állt. Élünk hát, megmenekültünk! Akkor…? Akkor megyünk haza? Menjünk, menjünk, ott is vannak tornyos, nagy házak, szépen zengőek.
Azt éreztem, hogy újjászülettünk.
(A krónikás) Két férfi ül a folyóparton. Délidőben. A magyar Alföld déli táján, a Kettős–Köröst szegélyező galériaerdő szélén. Munkanélküliek. Egyikük, a tagbaszakadt, szakállas, barna hajú és szemű ötven év körüli kezében pecabot. Ő a Tibériusz becenévre hallgat, valószínűleg a keresztségben kapott Tibor után, de még valószínűbb, hogy ismerősei, haverjai azért ragasztották rá ezt a nevet, mert már régóta az év nagy részét a Tevere partján tölti. Ott koldul márciustól novemberig. Pecázik olykor. És ezért egyáltalán nincs benne semmi szégyenérzet vagy kisebbrendűségi érzés. Hivatásnak tekinti. Munkának. És a szabadság árának. Arról pedig nehéz lemondani. Leheveredik kutyájával Róma folyójának a partján, kiteszi a szalmakalapját, és megvan a betevője. Ha jó éve van, még félre is tud tenni, amit hazavisz a zordabb hónapokra.
A másik férfi hasonló korú, rövid, ősz hajú, világos szemű, arányos testalkatú. Ő csak ül, nem horgászik. Beceneve Csirke. Imádja a szárnyas húst, minden formában. Sütve, grillezve, főve, egyben, darabban. A lányokat is csirkének hívja. „Megbúboltam két fiatal csirkét, egy szőkét és egy vöröset!” – szokott dicsekedni kocsmaasztalnál a valamikor jobb napokat látott, mindenféle háztartási géphez értő szerelő. De ki javíttat manapság? Mindenki újat vesz, ha valami elromlik. Folyton újat. Így hát Csirke élete is a lemenő ágba került.
Most visszafojtottan beszélgetnek a folyóparton. Csirke is kedvet kapott a ká und kákához, vagyis a külföldi kolduló kalandozáshoz. Ezért kereste meg az ez ügyben tapasztaltabb Tibériuszt.
– Megyek Párizsba – hozakodik elő ötletével. – Elég volt. Nem bírom tovább. Jössz? – És hogy nyomatékot adjon elhatározásának, bőr mellénye zsebéből kivesz egy kis fekete műanyag dobozkát. – Tubák! – nyújtja Tibériusz felé. – Leszoktam a cigarettáról. Piszok drága lett.
De Tibériusz elhárítja. A tubákot is és az útitervet is. – Szívtam én eleget, Csirke, de Isten segítségével sikerült leszoknom. Az erősebbekről meg a gyengébbekről is – mondja, és elmeséli Csirkének párizsi tapasztalatait is, pedig amióta többet beszélget Istennel vagy Csapággyal, azóta egyre nehezebben esik neki az emberekkel szót érteni. Ezért aztán sokan morcosnak, magába zárkózottnak, emberkerülőnek tartják, pedig igazán aranyból van a szíve, és társaságra is vágyik olykor. Csak hát olyanra, amilyenre ő kívánkozik. Olyan emberekre, akik nem nézik le, nem sajnálják, értelmesek, megértőek.
Kettejük között egy loncsos kutya ül, és nézi mereven a víz tükrét. A száját nyaldossa. Később az állat az erdő széléig elkíséri Csirkét, de onnan farkcsóválva visszafordul horgászó gazdájához, akinek ezen a napon nincs szerencséje, mert még rendes fogása nem volt, csak néhány törpeharcsa. Éhesek. Ő is, a kutya is.
– Hamarosan új vizekre hajózunk, vagyis a régi, jól bevált helyekre – dörmögte a kutya felé. – Még ez egyszer megpróbáljuk, Csapágy! Rendben?
Csapágy a farkát csóválva vakkant egyet, amit beleegyezésnek is tekinthetünk. Vagyis inkább az étek reményében kinyilvánított jelzésnek. Mert a más szagú helyeken, mindig volt vacsora, de mióta ismét ezen a félig erdő félig víz környékén vannak, szinte csak az utak, utcák szélén talált, kidobott ételmaradék az osztályrésze.
Nagyhét elején el is indultak Róma felé, ők ketten. Tibériusz és Csapágy. Nagypéntek már a szokott helyükön találja őket, a San Giovanni dei Fiorentini templom előtt. A Körös menti férfi törökülésben a hálózsákján, mellette a kutya, előtte a szalmakalap, amiben csupán néhány euró cent lapul. Már Róma sem a régi. Hiába mások a taljánok, mint mondjuk a franciák, az utóbbi években Olaszország kisebb–nagyobb városainak forgalmasabb helyeit, templomok előtereit, vasútállomások, buszpályaudvarok környékét, városi intézmények lépcsőinek környékét, a kávézók teraszait is ellepték a szervezett koldusmaffia kiszolgáltatott napszámosai. Jobbára cigányok. Romániából, Bulgáriából. Ők pedig nem tűrik a magányos versenytársakat, a konkurenciát.
Tibériusz felnéz a templom órájára, amely még csak hét órát mutat, nemrég kezdődött a reggeli mise. A kikövezett kis tér csendes, turisták ilyen korán még nem mászkálnak, és a harangok is némák, nem szólítják a híveket, a világ összes harangja éppen ma érkezett Rómába. „Nahát, még csak ennyi az idő?! Itt valahogy másképp múlik” – gondolta Tibériusz – „és vajon mikor eszünk ma?!” Valószínűleg Csapágy is erre az utóbbira gondolhatott, mert szokásától eltérően nyüszíteni kezdett.
A sarkon kisebb társaság jelenik meg. Többségében férfiak. Zajosak, hangosak, egyenesen a kutyás ember felé veszik az irányt. Saját nyelvükhöz az olaszt keverve kiabálnak felé, aztán rugdosni, verni kezdik, amíg jól el nem látják a baját. Csapágy ugrál, csahol, tépdesi a nadrágszárakat, ő is kap néhány cipőtől. Aztán mély csend borul az apró mediterrán térre…
A támadók közül négyen a kezénél és a lábánál fogva felemelik az eszméletlen Tibériuszt, elvonszolják egy, a tér mellékutcájában álló furgonhoz, bedobják a raktérbe. A kutyával nem törődnek, indítanak, és nagy gázzal elhajtanak. Csapágy fülét hátraszegve lohol az autó után. Szerencsére a reggeli nagy forgalom miatt a kocsi nem tud gyorsan haladni, a kutya nem téveszti szem, vagyis orr elől.
Az örök város egyik kivezető útjának szélén fekszik egy férfi a gyér és elsárgult fűben. Lehetne a számtalan római koldus egyike. De ő Tibériusz, a szabad magyar ember. Csak most eszméletlen. Jól elagyabugyálták. Kékre–zöldre–pirosra verték azok a koldusok, akiknek gazdáik ezt a parancsot adták ki. Tanuljon ebből. Most és mindörökre. Mivel ő nem közülük jött, nem közéjük való. Idegen az idegenben. Ne vegye el tőlük azt az életteret egy gyüttment, azt a jövedelemforrást, ami nekik jár, amiért keményen megharcoltak más csoportokkal.
Tibériusz arcát egy kutya nyaldossa. A Csapágy nevű keverék eb feléleszti gazdáját, aki először azt hiszi, hogy már az angyalok között van az angyalok városában. Magához tér a nedves szeretettől. Felül, feje kóvályog, tagjai fájnak az egész testén.
– Na, Csapágy, élünk hát! – mondta és megsimogatta a kobakját. – Még mindig élünk! Látod? Ez a mi sorsunk. És a leckét is megértettük, igaz? Nem kell nekünk sok szöveg, mi? Így búcsúzunk Rómától. Most már valóban kivert kutyák lettünk…
Ekkor megáll egy kisteherautó mellettük. A jókedvű olasz sofőr felajánlja a segítségét, de Tibériusz nem kér mentőt. Ellenben elviszi őket egy jó darabon. Á, ungarese! Az olasz férfi ásványvizet kínál, nem vár magyarázatot, de azt hallja, hogy „A harangok Rómába érkeztek, mi meg megyünk haza. Vasárnapra otthon is lehetünk. Feltámadásra.”
* * *
Egy férfi ül a folyóparton a kutyájával. Húsvét után, délidőben. A magyar Alföld déli táján, a Kettős-Köröst szegélyező galériaerdő szélén. Harangoznak. Úgy ülnek ott, mintha sohase lettek volna másutt.
*A szerző – az általa kitalált és művelt – háromdimenziós prózájának olvasásakor, ha még úgy is tűnik fel, hogy a lineáris történetet csupán három külön szemszögből meséli, inkább a vertikális szemlélet (vagyis az egymásra épülő rétegekre, összefüggésekre figyelve lefelé és fölfelé) alkalmazását ajánlja megoldásnak minden esetben. A magra, a központra összpontosítva.
Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.
