Molnár Lajos
Arcok Csudaballáról
(részletek)
Bacsa Vendel elnémult
Az augusztus eleji tűző napon a csorda a kiszikkadt legelőn zöld füvet keresett, itt-ott, a mélyebb részeken találhatott még cigánybúzát, bodorkát. Bacsa Vendel bácsival az árokparton, a fűzfák árnyékában ültünk, a levegőben seregélyrajra lettem figyelmes, azon járt az eszem, vajon mit kereshetnek a legelőn? A madarak mögött biciklijével feltűnt Kovács Pista, kopaszra nyírva, félmeztelen, mezítláb tekerte anyja valaha piros biciklijét, már alig látszott rajta a festék nyoma. Elújságolta, Pozsárék tehene ellik, de Széplaki, az állatorvos nem boldogul vele, és kérik, hogy Vendel bácsi segítsen rajtuk, a jószágot ne kelljen kényszervágásra vinni.
- Mondd meg, hogy rögtön ott leszek – adta meg a rövid választ az öreg.
- Maradj itt a tehenekkel! – e zt meg nekem mondta.
Közelebb ment a jószágokhoz, botját a földbe szúrta, és azt balról megkerülve körbe járta az egész csordát, nem egyszer, hanem, megszámoltam, pontosan hétszer. Aztán elindult a falu felé, de alig tett néhány lépést, alakja eltűnt a szemem elől.
Gyerekkoromban csodálója voltam Bacsa Vendelnek. Hétköznap is úgy öltözött, mint más férfiak vasárnap templomba menet, pitykés fekete mellénye alatt fehér inget hordott, felette pedig zsinóros, fekete kabátot. Fejéről sohasem maradt el a túzok tollas kalap. Nekem különösen tetszettek mellényén a pitykék. Bojtár névre hallgató fekete, rövidszőrű kutyájával a falu csordása volt.
A reggeli kihajtást és a hazaérkezését úgy néztem, mint egy szertartást. A háziasszonyok a kapun kicsapták a teheneket, azok a többiekkel együtt, gazda nélkül mentek a Gerencsér-kocsmáig, Vendel bácsi ott várta őket. A jószágok koraeste nehéz tőggyel jöttek haza, már nyitott kapu várta őket, és mentek az istállóba, hogy a gazdasszony végre megfejje őket. Ha a kaput elfelejtették kinyitni, a tehenek elnyújtott bőgéssel jelezték érkezésüket.
Már gyerekkoromban is szerettem szabad ég alatt lenni, ahol elláthatok messzire, tekintetem nem ütközik falakba. Édesanyám megengedte, hogy néha Vendel bácsival menjek, és ezt az öreg se bánta.
Hogy Pozsárék tehénistállójában mi történt, ezt már másnap tudta az egész falu. A gondot az okozta, hogy a borjú keresztfekvésben volt a tehénben. Vendel bácsi kérte, hogy öt kiló vöröshagymát pucoljanak meg, és egy tálba aprítsák össze. Ekkor mindenkit kiküldött az ólból. A vöröshagymát megetette a tehénnel, és az nagyot sóhajtott. Ekkor hátulról belenyúlt a jószágba, és megtalálta a borjú vállát. A zsebéből elővett egy vékony lenkötelet, arra hurkot tett, azt a kezével bevezette a tehénbe, a borjú állkapcsára tette a hurkot, és a kötélnél fogva szép lassan a jövevényt kihúzta az anyjából.
Széplaki a bíróságon feljelentette, hogy az állatorvosok ellen hangolja a falut, ezért nyolc napi elzárást kapott, ezután Vendel bácsi több elletést nem vállalt.
Este, mielőtt a csordát hazahajtotta, volt egy szertartása, három tehénből keveset fejt egy rozsdás, hétlyukú patkóra. A legelőn először a tehén homlokát simogatta meg, majd az oldalát, így nyugtatta meg a jószágot, majd az hagyta, hogy néhány csurranásnyit fejjen a patkóra. A varázslat hatására a kiégett legelőről a tehenek nehéz tőggyel mentek haza.
A következő évben kihajtáskor Vendel bácsi nagyot nézett, sárgálló, új akácoszlopokkal egy karámot talált a legelő közepén. Nem tudta, hogyan került az oda, bement a tanácsházára, és ott indulatosan magyarázta Szabó Jánosnak, a nagydarab, pocakos tanácselnöknek, neki nem kell karám ahhoz, hogy a jószágokat megőrizze. Az elöljáró elmagyarázta, új vb-titkár került a faluba, és a karám építésével csak az ő munkáján akart könnyíteni. Az öreg visszament a legelőre, szerszámos ládájából harapófogót vett elő. A karám sarkán az akácoszlopról levágta az odadrótozott vízszintes dorongokat. Az így már egyedül álló akácoszlopot erősen megrángatta, majd kiemelte a földből, a gyorsabb munka érdekében most már ezt vette kézbe. A következő oszlopnál már ezzel sújtott a drótozásra, ettől az elpattant, és sorban hulltak le a dorongok. Izmainak jól esett a kemény munka, hamar melege lett, kabátját a fűre ledobva az áprilisi napsütésben mellényben folytatta a munkát. Mikor az utolsó akácoszlop sem állt már, akkor megkönnyebbült, mint aki szűk mellényét vetette le.
Ezután a tehenes gazdasszonyok arra a panaszkodtak, hogy nyár végén, mire lesül a legelő, a tehenek már kevesebb tejet adnak. És Vendel bácsi szótlan lett, nem némult meg, csak már senkihez sem szólt, így többé én se jártam ki hozzá a legelőre.
Dalolós Jani
Amikor Dalolós Jani vasárnapi istentisztelet előtt a templomban meglátta Zsuzsit, érezte, ettől megváltozik az élete. Akkoriban vasárnaponként még mindenki templomba járt, a református templom fehér falai megtisztították a lelkeket. Akkor az életnek még rendje volt, férfiak és nők nem keveredtek a templomban, külön kapun léptek Isten házába, a férfiaké volt a keleti és a nőké a nyugati kapu, és külön oldalban is ültek le, a gyerekek helye a karzaton volt.
Csudaballán kérges a föld, nyáron száraz rögök csörögnek a kapa alatt, egy bőségesebb eső után pedig megáll rajta a víz. Ha sokat esik, két hét után a vízben megindul a nád, mert a föld emlékezik rá, hogy ez valaha a Körösé volt. Tavaszonként a folyó áradása termékenyítette meg a földet, a rétek bőséges legelőt adtak, nagy ménese, gulyája volt a falunak, pákászok szedték össze a madarak tojásait, az öregek szerint, ha szigonyt döftek a Körösbe, hal akadt rá. Akármilyen tikkasztó aszály volt, minden hajnalban bőséges harmat üdítette fel a tájat, mióta gátak közé szorították a Köröst, olyan száraz a levegő, mint a tapló. Telenként ezt a kérges földet ássa Dalolós Jani bácsi, szívesen vállal ásást mindenkinek.
Mindez ma reggel jutott az eszembe, amikor munkába mentem. Még sötét volt, az utca még aludt a frissen hullott hó alatt, és a csend olyan sűrű volt, hogy harapni lehetettet, csak csizmám alatt a hó ropogását hallottam. Majd egy másik hangra figyeltem föl. Dalolós Jani bácsit munkától fényes ásójával láttam, baktatott fekete csizmanadrágban, szürke rövid kabátban. Ahogy a lámpa gyér fénye alatt haladt a járdán, fölötte kéklő jégmadár körözött. Jani bácsi már kilencven éves is elmúlt, de még mindig jó erőben van, alacsony termetével és vékony alakjával még mindig kertet ás. Ő sohase fárad el, csak tízévente cseréli az elkopott ásót. Munka közben dalol, ezért kapta a becenevét.
Istentisztelet előtt Jani érkezett elsőnek, hogy a lányokat jól szemügyre vehesse, így akadt meg a szeme Zsuzsin. Először a lány mosolygós arca, jókedve tűnt fel neki, minden porcikája duzzadt az élettől. Alig tudta levenni a szemét darázsvékony derekáról és formás csípőjéről. Eldöntötte, ez a lány kell neki.
A farsangi bálban Rózsa Bálint játszott, pontosabban nem ő, csak a dudája szegre akasztva, ő Bodó Katit forgatta. A termet négy petróleumlámpa világította meg, azokat a falra akasztották. A lámpák körül szúnyogok és lepkék köröztek, amelyik vakmerőségében túl közel merészkedett a forró lámpaüveghez, az csöndben lepotyogott a földes padlóra. Zsuzsi ügyesen mozgott, különösen jól állt neki a tánc, a fiúk egymástól kérték le. Jani forgatóst táncolt vele, Zsuzsi zöld szemével végig mosolygott rá. Jani nem volt ügyes táncos, de a lánnyal különösen jól érezte magát. A bál végén Zsuzsi azt is megengedte, hogy hazakísérje.
A kutyák elnyújtott ugatásukkal egymásnak feleseltek a szikrázó csillagok alatt. Hosszú volt az útjuk, Zsuzsi a falu szélén lakott. Jani mindig zavarban volt, ha lányokkal kellett beszélgetnie. Hogy a kényelmetlen csendet elkerülje, inkább a lányt kérdezte, ő pedig szívesen beszélt és közben végig mosolygott. Janinak nagyon tetszett a lány hangja, zenének érezte, és mosolyától neki is jókedve lett. A kapuban puszival búcsúzott el Zsuzsi, később már mindegyik bál után Jani kísérte haza.
A fiú ivóvízért ment az artézi kútra, két alumínium kannát vitt. A kútnál találkozott Róza nénivel, ő épp akkor merítette kannáit.
- Hallom, Zsuzsit kísérgeted - kezdte a beszélgetést az idős, madárcsontvázú asszony.
- Igen, tetszik a lány – felelt Jani.
- Vigyázz vele, mert azt beszélik, az anyjával boszorkányok - figyelmeztette.
Janit megzavarta a hír, ugyan hallott már boszorkányokról, hogy Zsuzsi is boszorkány, ezt nem tudta elhinni, ugyanakkor óvatlan sem akart lenni. Nem tudta, mit tegyen. Akkor cselédként Vas-Marton Zsiga bácsi tanyáján dolgozott, a jószágokat kellett ellátnia, csak vasárnap ment haza tisztálkodni, a templomba misére és este a bálba. Már kisgyermek kora óta itt dolgozott, Zsiga bátyja szigorú, de jóságos gazda volt, tőle tanulta meg a munka fogásait, úgy tekintett rá, mint a nevelő apjára. A nagydarab, erős idős ember azt tanácsolta neki, hogy tetesse magát részegnek, aludjon el náluk, akkor talán elárulják magukat, és megtudhatja az igazságot. Tanácsát megfogadta, a következő vasárnap délután otthon ivott egy pohár pálinkát, hogy érezzék rajta az ital szagát, és úgy ment el Zsuzsihoz.
Az a vasárnap épp József napra esett, az aranyeső és a korai barack már mutatta virágját, színt vitt a csudaballai tájba. Jani sohasem értett a színészkedéshez, félt a lebukástól, ezért ahogy a verandáról benyitott Zsuzsiék konyhájába, rövid tántorgás után azonnal bezuhant a földes padlóra, és ájultnak tettette magát. A lány és az anyja nagyot nézett, néhány pillanat kellett nekik, hogy felfogják a történteket, ahogy felocsúdtak, Janit megfogták a hóna alatt, és a szobában az egyik ágyba fektették, csíkos rongypokrócot húztak a fejére.
A fiú a jobb oldalára fordult, úgy lesett ki a pokróc alól. A lány és az anyja sugdolóztak valamit, ebből Jani annyit vett ki, hogy mennek zöld szilvát enni, legalább is erről beszéltek. Majd hirtelen mindketten meztelenre vetkőztek.
Már ruha nélkül a konyha sparhertjén egy fazékban vizet forraltak, majd egy lábasba száraz füveket tettek, és azt leforrázták. Ezzel a főzettel meztelenül lemosták egymást, majd ruhátlanul kiléptek az ajtón a márciusi hűs levegőre.
Jani kiugrott az ágyból, a konyhába lépve orrát megcsapta a főzet rothadt hagymára emlékeztető szaga, jobbnak látta, ha elhagyja a házat. Többé sohasem kérte fel Zsuzsit táncolni, és a lány sem faggatózott, hogy miért változott meg a viselkedése. A fiú sokáig szomorú volt, mintha meg nem született gyermekét veszítette volna el. Bánatában dalolással vigasztalta magát, azt mondta, az énekszó összeköti az éggel.
Az elhagyott ház
Te még nem tudod, a falak magukba szívják az időt, így emlékeznek. Csudaballán, a Rákóczi utca 48. szám alatt évek óta üresen áll egy ház. Vályogfala fölvizesedett, alul mállik róla a tapasztás, a vályogtéglák porladnak. Két ablaka néz az utcára, a jobb oldali alsó keretéből már kitört az üveg. Baka Mihály bácsi volt a ház utolsó lakója.
Ha belépsz, a folyosón a talpad alatt billegnek a mozaikok, már meglazultak. Ha benyitsz a konyhaajtón, nehéz dohszag csapja meg az orrodat. A konyha üres, a bal oldali sarokban levert zománcú lábas és lavór. A szoba padlóján három rongydarab szanaszét, valaha talán pulóverek voltak, de a kosztól ez már alig kivehető. Ahol valaha az ágy állott, ott most a kirohadt padlón keresztül följött a vakondtúrás, mellette két magas csorbóka nő.
Ha csendben vagy, a falakra figyelsz és megszabadulsz minden más gondolatodtól, akkor a falak megéreztetik veled a ház történetét. A házhoz a vályogot Baka Mihály dédapja nősülés előtt álló Mihály fiával vetette ki a gödrök közén, nyáron, tűző napsütésben, hogy az száradjon. A falu szélén a bányagödrökből szedték ki kubikos talicskába a sárga földet, egy gödörbe borították, hintettek rá töreket és pelyvát, majd vizet hordtak rá, ezeket taposással összekeverték, majd deszkából összeszegelt formába öntötték. Homlokukról hullott rá a veríték, kézfejükkel le se törölték, fölösleges lett volna. A vályog első emléke a talpak simogatása és a veríték sója.
A tetőhöz a nádat télen vágták Bak-zugban, a Körös levágott kanyarulatában. A befagyott vízen maguk előtt tolták a nádvágó vízszintes pengéjét.
A dédapa bátyja, József értett legjobban a fal rakásához, a család többi tagja a keze alá hordta a vályogot és a sarat. A tetőszerkezet összeállításához és a nádazáshoz egyik ismerősüket, Nagy Sándort hívták el, ő értett a nádveréshez. Baka Mihály nagyapja nagyon szépen tapasztott, egyenesek lettek a falak.
Mihály bácsi felesége korán meghalt, a két lánya elkerült a faluból, magára maradt. Nem sokat mozdult ki a házból, legfeljebb a sarki boltban vett ennivalót, a kocsmában megivott egy kávét. A ruháit nem váltogatta gyakran, piszokfoltok tarkállottak rajta. Fekete-fehér foltos, keverék kutyája Dominó névre hallgatott. Felesége halála után cudar tél következett, először akkor engedte be a kutyát a lakásba, aztán ez megszokássá vált, az ágya mellett, a szőnyegen aludt. Patkányokat fedezett fel a házban, hol itt, hol ott surrantak el a fal tövében, remélte, Dominó majd elfogja őket, de tapasztalnia kellett, hogy a kutya rájuk se hederít. Mikor a szekrényben tiszta lepedőt keresett, két lepedő között alvó patkányt talált.
Halála előtt nyáron jártam nála, a háza körül galambcsapat repkedett, néha leszálltak az óltető gerincére. Mihály bácsi az ól padlásán galambokat tartott. Érkezésemkor épp gyümölcsfákat szemzett. Azt tapasztalta, a csudaballai szikes földben sárgabarack ringló, a cseresznye pedig Pándy-meggy alanyban fakad meg leginkább. A kertje tele volt gyümölcsfákkal és szőlővel, valamennyinek a tövén galambtrágya. A fák tündére meghálálta a gondoskodást, az ágakat óriási almák, körték, szilvák húzták le, a szőlőlugason is kilónyi fürtök csüngtek.
A diófa alatt Mihály bácsi arról beszélt, hogy nagyon kíváncsi a halálára, nem tudja, mi jön azután. A tél el is vitte. A ház falába fölszivárgó nedvességtől tovább mállik a vályog, a falak majd összedőlnek, és rázuhan a tető is. A ledőlt falak majd eggyé válnak a földdel, oda viszik le az emléküket ezer és ezer más emlék közé.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
