Szil Ágnes
Kecske
Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy szerető, és az lehetnék én, mondja, miközben a presszó olcsó cseresznyefurnérral borított, kicsit nedves asztallapján tologatja a zömök, makulátlanul tiszta kávéscsészét, fel-alá, a váza meg az én teásbögrém között, és nem mer felpillantani. Nem visel jegygyűrűt, a feleségének azt mondja, hogy zavarja a munkában, ami nem igaz, mert még sosem próbálta, kell-e a kezére az az ízléstelen, kétféle aranyból összefont gyűrű; sose hordta, az esküvő után ott felejtette a kád szélén, és a nő tette el, a saját ékszerei közé. Néha látom az ékszerdobozban, amikor az éjjeliszekrényen törölgetem a port, ha nincs otthon senki, felnyitom, próbálom az ujjamra Kránitz gyűrűjét: csak a hüvelykemre jó.
Elhívott egy ócska presszóba, hogy kimenjünk mindkettőnk hatóköréből, hogy elbújhassunk mások elől; ahol egyikünknek sem kell a területet védeni, ahol nem kell udvariaskodni a másikkal. Az otthonában már megszokott, hogy ott járok-kelek, akár az árnyék, ő meg nálam betöltené a teret.
A felesége sokat dolgozik, mondja. Meg neveli a gyereket is. Sokat dolgozik. Estére mindig fáradt, fáradt a szegény feleség. Igaz, nem főz. De hát mindenki eszik nappal valahol. Nem is mosogat, van gép, és nem vasal, van bejárónő.
Van bejárónő, aki történetesen én vagyok, az én kezemmel dolgozik, az én arcvonásaimat viseli, amikor kiborítom a macska piszkát a villa előtti kukába, kiviszem, hogy ne a garázs mellett bűzölögjön, de ez most nem számít. Most más a státusz, most a szerető.
Én még járok neki, jár ebben az életben valami, aki én vagyok, gondolja ő, még mielőtt rákosok leszünk, még mielőtt a porcok közül elfogy a kenőanyag, mielőtt megfújnák az ötödik trombitaszót. Hogy ez én lennék, az a jutalom, ami még jár neki, mondja, és nem néz a szemembe, csak majd nagyon soká.
A testemen mutogatom később a térképet neki. Vérvétel nyomát könyökhajlatban, a vakbélműtétem helyét, két pici pöttyöt a derekamon, egy elhamarkodott tetoválás kezdetét, mielőtt elrohantam volna a tű elől; aprócska vágást, ahol a borotva belém akadt: Észak felől megyünk a toporzékoló Dél felé.
Hogy jut el az ember oda, ahol már azt hiszi, erkölcsös, ami nem az, ahol már magának is csak hazudni bír, ahol már nem önmaga; vagy ami még rosszabb: hétfőtől csütörtökig derék férj, boldog családapa, a csütörtök éji ájulásban földönkívüli, ahogy látja magát felülről, a szaténlepedőn, hasán az üveg hamutartóval, ahogy fújja a füstkarikát, mint egy hexameter bicegő első verslábait; ahogy felhúzott combbal guzorgok mellette, mint egy halott rigó; hagyom átfolyni magamon a világot, hozzá sem érve, figyelem az arcát, leltározom, és látom, amin gondolkodik. Modortalan dolog férfit szeretkezés után kérdezgetni. Péntek hajnaltól ismét családapa lesz, aki félszegen nyitja ki az asszony előtt az ajtót, edzésre húzkodja az egyszem gyereket, fölmegy a padlásra az antennához, ha a feleségnek nem jön be az ertéelklub.
Azon gondolkodik, amit sosem fog megkérdezni, hogy az én életemben mi az ő státusza, a megnevezése, ahogy hívom magamban, ezen túráztatja magát, ezt fújja a füstkarikákban; mert mi van, ha nem azt válaszolom, hogy ő nekem a jutalom, a csütörtöki nap végén; mi van, ha azt mondom, hogy csak egy a sok közül, hogy menj már fel a padlásra, mert mákosan jön be a tévékettő. Ha esetleg van egy szerdai meg egy szombati férfi is, akinek én vagyok aznapra, arra a hétre a célprémium; szagolgat az előszobában, érez-e idegen illatokat. Nem kérdezi meg, mert mi van, ha van, és akkor már megint mínuszba került, mint egész életében, akkor már megint nem rentábilis. Nem kérdez meg semmit, mert akkor kevesebbet veszíthet.
A legnagyobb újdonság, hogy nem akar rajtam változtatni semmit. Nem mondja, hogy legyek feszesebb, hogy vegyek fel egy szűkebb ruhát, hogy így pároljam, amúgy szitáljam és daraboljam; nem esik nekem, hogy szétszedjen, aztán meg kényére-kedvére rakjon össze, elemről elemre, mint egy motorbiciklit. Most elképzelem úgy, mintha nem hordana mindig öltönyt: olajos kezét egy rongyba törölgeti, az izzadság finom bevonatot képez a bőrén, a ruhájának olaj- és napfényszaga van, ahogy szerel. Nem tudom így magam elé vetíteni, csak a kezem vasalta fehér ingben, Firenzében vásárolt selyem nyakkendőben, nyakán a parfüm diszkrét szagával. Újdonság tehát, hogy nem kell úgy táncolnom, ahogy ő fütyül, sőt kifejezetten örül döbbenetében, hogy a legkevésbé sem felelek meg elvárásainak: vagyok, aki vagyok, ahogy olvasom az egyik könyvében, amit az íróasztalon felejtett, de nem nekem. Ő az első, aki nem akar rajtam semmit sem változtatni, mert az ajándékot nem bírálja az ember, hanem örül, hogy jutott még valami. Ő csak kicsomagol.
A felesége a szeretőjével kinn szagolgat a nárciszréteken, talán még tudja is Kránitz, akinek nincs keresztneve, csak hogy doktor, én meg sehogy se szólítom.
Rögzítem, mint egy látleletet, a dolgot. Nem lehet már semmit meg nem történtté tenni, kihátrálni belőle, minden megjavíthatatlanul elszabadult.
Legutóbb, amikor nála jártam, a gyerekszobában ültem egy cseppet a városi utakat mintázó padlószőnyegen, átállítottam Danika vasútján a váltót, és most látom, a saját ágyamon, a pesti panelban fekve, Kránitz mellett a makulátlanra vasalt lepedőn, ahogy a budai oldalon, náluk, kisiklik a kisvonat, reménytelenül kapaszkodik a levegőbe: csöpp kerekei az égben kapálóznak, akár egy hasát vakartató kutya lábai, micsoda komikum, az idők végeztéig, vagy addig, amíg az elem ki nem múlik, míg a világ világ, s még két nap.
Levegő
Anyámmal ma nem lehet beszélni. Azt mondja, most nem ér rá, értsem már meg, hogy főznie kell, darabolja a hagymát a szalonnacsíkokra, serceg az egész, az arcán csúszik le a könny, törli le a keze fejével. Hamarosan befejezi, aztán mondhatom, addig is legyek már türelemmel, most nem tud válaszolgatni, hüppögi. Azt szeretném csak mondani, hogy apám szerint nem szabad szemet törölgetni, mert így az első réteg könny után nem jön majd a többi.
Csak már nem is emlékszem, mit akartam mondani ennek előtte. Talán azt, hogy este kihagyom az erősítést. Az edző nem jön, az unokájának ma van a negyedik születésnapja. Úgyhogy itthon maradok, meg be is görcsölt a lábam, nem tudok se futni, se nyújtani.
Anyám azt mondja, ne menjek, hagyjam ki nyugodtan, nem is érdekes az egész, nem fontos, már elég erős vagyok, majd ad nekem valami gyógyszert a görcsök ellen. Apámat biztosan bosszantaná, ha kihagynám. De a lábam nem akar most megmozdulni, engedem, hogy a testem belesüppedjen a matracba, pedig a pszichonő szerint azt kellene vizionálnom, ezt mondta, szó szerint, hogy könnyű a testem, és ahová akarok, oda repülhetek.
Anyám azt mondja, hogy akkor most, ha úgyis pihenek, biztosan nem akarok mesélni; igazam van: tényleg undorító a szalonnaszag, bár ő nem érzi, csak a fertőtlenítőt, a kórházszagot, de kimegy inkább, és felmossa a követ, kipucolja a vécét.
Élénken helyeselek, menjen csak, és a kezeimet a térdeim közé csúsztatom, hogy fel tudjak ülni. Azt mondanám inkább, hogy megpróbálom, hátha most sikerül.
Nem akart már hozzám érni. Azt mondta, fél, hogy összetör, ha a vállamra teszi a kezét. Éreztem néha, hogy Attila elviselhetetlen súlyt rak rám, hogy behemót teherként rám nehézkedik, és közben mosolyogtam, erőtlenül, csak félig komolyan, amikor leráztam magamról, mint a kutya a vizet. Lerúgni sokszor nem volt erőm, lependeríteni, de az öleléséből gyakran kibontakoztam.
Hallom öt méterről, ahogy anyám húzza lefelé a vécén a pár négyzetméter kő felmosásához elhasznált vizet.
A május a legkedvesebb hónapom. Kiülök ilyenkor a hintaágyra, iszogatom a limonádét, cukormentesen, mentát tépek anyám fűszerkertjéből bele. Anyám a csirkéit eteti, hozza a szél erre a szagot, finomra darált kukoricát szór eléjük. Holnap hajnalban majd elvágja a torkukat, a vérüket egy tányérba folyatja, hogy a májjal együtt frissen készítse el. Ha meghagyja, órákon át, a kopasztás végén a vér lassan megszilárdul, elválik az edény falától, a savó kicsapódik. A csirkevér finom, mondja anyám, ja, válaszolom, egy görénynek.
Nagyon régen nem ihattam, mintha megfonnyadt volna a nyelvem.
Apám bocsánatkérően áll meg a szoba ajtajában, a teste betölti a nyílást, szinte norvég lesz már ő is, tíz év után, mintha ő hagyná ki a mai edzést, olyan csalódott a nézése. Itt még a levegő is más, a jó, vidéki levegő, fiam, máshogy ciccen a sörösdoboz.
Anyám a pestieket is csirkevérrel etette volna meg, mondván, hogy az különleges, ilyet nem kapnak minden sarkon, ismételgette anyám mindenkinek a családban. A legszebb blúzát vette fel, tükörsimára vasalta, pedig utál vasalni, igaz, apámnak még a zsebkendőit is ki kell; úgy jött le a tornaterembe, rólam ne mondják, gyermek, hogy nincs egy rendes ruhám. Mekkora a tét! mondta mindenkinek a nyomdában, viszik Szidikét Pestre, így közölte, fújta világgá, holott még csak megnézni jöttek. Anyám már készre vette, amíg az istentelen zajban, ahol a nyomdagépek ontották elő magukból a rossz szagú lapot, ő ott mosolygott örömében, és azt képzelte, hogy a színezett ajakápoló, vagy ahogy anyám hívta, a szőlőzsír visszatükröződik a fényes gépek oldalain.
De az egészből nem lett semmi. A két arc, a két csóka, a két rohadék késve érkezett, defektet kaptak, álltak a tűző napon vagy másfél órát, aztán egy útszéli étteremben vártak ugyanannyit, meleg volt a bambi, kiment belőle a buborék, langyos volt a pörkölt, rágós, azért nem tetszettél a vén marháknak, vigasztalt apám, életében először és utoljára. Azt hittem, megütöm, teszi hozzá, amikor az a bohóc ráállított a mérlegre, teszi hozzá, előrángatja a munkásnadrágból a zsebkendőt, törli a homlokát, szakad róla a víz.
Pedig ha apám valakit megütött, az meg volt ütve. Tanúsíthattuk mindannyian, különösen anyám.
Álltam tehát a mérlegen, mezítláb. A két nagylábujjam közrefogta a kis táblát, amin a digitális ítélet villogott. A két arc közül az egyik, talán a magasabb homlokú, azt mondta, hogy ez a versenyzéshez nagyon sok, hiába tudom hibátlanra a gyakorlatokat, lefolyok a gerendáról, hurkás a hasam, ha a talajra ülök, hát harmincnyolc kiló, fordult oda a másikához.
Anyám a vendégségekből azt a részt szerette, amikor apám még a kisajtóban búcsúzkodott, most ezt igen röviden tette, ő meg, anyám, már a poharakat öblögette, a szószostányérból kapart a kutyának, menjenek innen, ezek, az ő világából, az ő világába ne nyomakodjon be senki.
Mondom anyámnak, vigyen haza, nem tudok aludni ezen a helyen: éjjelente a mentők itt húznak el, csak nem értem, miért szirénáznak annyira, a bejárattól nem vagyunk húsz lépésnyire. Nem tudok aludni, mert minden éjjel felvételizek, a nagy csapatba, a dagadt edző csapatába, általában le szoktam esni, a gerendáról, a korlát a hasamba ver, verejtékben úszva ébredek, és néha kiáltozom, és nincs itt senki, aki átölelne, aki a vállamra hajtaná azt a nagy, busa fejét.
Azt mondja anyám, hogy hazavisz, ha ezt megeszem. Mindent, mondom én, ígérem, azaz hogy bármit, tubusból eszem a gulyáskrémet, nyomom a számba, csak ezt vigye el, ezt, ami előttem van. Csak ezt ne lássam, ami a tányéron van, itt. Egy ideje már nem ettem, nem tudom pontosan, mióta, már jöttek a jó gondolatok, az érzékek kiélesedtek: innen hallom apámat, ahogy a zuhany alatt ordítva énekel: vár ránk a síkság, üvölti, két óriási markával csapja a vizet a kádba, anyám zsenge zöldborsót pucol, a diófa asztal mellett, dédapám csinálta az asztalt, viaszosvászon fedi, gurulnak szét a puha gyöngyök, kiveszi most már az utolsó napokat, tényleg nincs több, mondja a szomszédasszonynak, csak a gyerek lenne jobban, ott egyen meg a fene mindent, a szája sarka lefele áll.
A pogácsás tállal megfordulok, Apám-kedvence-pogácsa, anyám díjat nyert vele, ne nevessél, a libaünnepen; most ügyes vagyok, semmi probléma a mozgásommal, nem is koppan a linóleumon a porcelán, a kezem bütykével beügyeskedem a kis gombócokat az ágy alá, ott landolnak Mari nénje korai epre mellett, a lelógó lepedő mögött, ez a bunkerem, igaz, a puhára érett eprek már befészkelték magukat új keletű, szürke paplanjuk alá. Melléjük zuhanok én is: a csípőm, aztán meg a hurkás hasam beügyeskedem a résbe, a takaró mögé: hát ide repült, pszichonéni, a test, ide akart repülni; holnap, anyám, holnap hazavihetsz, addig is elmegyek, csitt, gabonaköröket taposni.
Föld
Esküszöm, köd van, nem látok át a másik partra. Anorákban megyünk ebédelni, szitál az októberi eső, pedig július van. Nem fordítom fölfelé a fejem, csak caplatunk, a túraszandál erősen fogja a lábam. A vendéglő még csaknem üres, ha vendéglőnek nevezhető, inkább csak kifőzde, egy játszótér előtt, ahol kihaltan áll a fagylaltospult, nincs is benne más, csak csoki meg vanília. A puncsba senki sem tesz már mazsolát.
Ma halfasírt van. Miből készülhetett vajon a halfasírt.
Ott ül megint az öreg pár, a konyhához legközelebb eső asztalnál. A pincér két tányért hoz egykedvűen meg tálat, a bácsi jó étvággyal kanalazza a zöldbablevest. Két bot áll a sarokba támasztva, csaknem egyformák. A bácsi befalja az ételét, töri hozzá a fehér kenyeret.
Aztán nézi a nénit. A néni keze elfáradt alabástrom, és (ennek dacára mintegy) repül, mint egy kis porcelánlepke. Veszi a kanalat, a kanál súlya húzza le a kezet.
- Egyél még, Anyu.
A néni ránéz. Látszik az arcán, hogy elfáradt; kimerült addig, míg ideértek a nyaralóból, és lankadt a majdnem üres kanál emelgetésétől. Csontig hajszolt attól, hogy minden nap elmagyarázza, hogy már nem akar enni. Elmondja reggel a reggelinél, a tízórai kis kakaónál, de legalább egy kávét igyál, Mama. Néha Mamának, néha Anyunak szólítja a papa, attól függően, a gyerekek vagy az unokák járnak a fejében. Máriának soha, pedig régen így hívta.
A keskeny, fehér kis kéz a tenyér élével odébb tolja a kenyér morzsáit. Nézi a papát, fájdalmasan, mert mindezt nem érti meg, és ő már fáradt ahhoz, hogy elmagyarázza.
Megjelenik a pincér, kezében egy tányér, megrakva a tegnapi olajban sütött szalmakrumplival, tegnapelőttiben, mellette az árva, nagy halfasírt. Mellé letesz egy másik, üres tányért, arra kapar át a papa egy jó adag krumplit meg az ügyetlenül, villával elvágott hús nagyobbik felét. Odatolja a néni elé. A pincért csak derékig látjuk, mint a filmeken, ezért lehet gyilkos is egy vacsorán, mert az arc akármit kifejezhet, úgyse nézi senki. Hosszú bordó köténye van, és csak a keze lényeges.
A papa szaporán eszik. A néni egyenes derékkal ül a székben, a keze a tányér mellett, oldalra billentve. Meg sem próbál már úgy tenni, mintha enne. Most látom csak, hogy balkezes.
- Jólesik, Mama? – kérdezi a bácsi, föl se néz, míg be nem fejezi. Tűnődöm, hova fér ebbe a kicsi emberbe ennyi krumpli. Aztán szembesül a másik, teli tányérral, amin a mama közben összekapargatta az ételt, hogy kevesebbnek tűnjön. A papa ül, néz. Már nem vádló a tekintete. Kihűl minden, ő meg a pénzre gondol.
- Megehetem a tiedet is? – kérdezi lassan, a mama meg bólint. Minden nap ez van. – Holnap a sűrűvel kezded, nem adom oda a levest.
Feltűnik a pincér bordó köténye, kávét és üdítőt ajánl, aztán a nem után mi is kapunk ebédet. Harmadnapos olajban sütött, ízletes burgonyát. Néz rám az emberem, az én Tamásom, ahogy kaparom a tányéron a krumplit, szét, aztán meg össze.
Aztán eltűnik a két pár piszkos kis fehér teniszcipő, a meggyfa bot mellett, a jövőm, a mindennapjaim, a fagylaltospult melletti zugban, és a puncs megint üres, mazsola nélkül való.
Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.
