Prózák

 

Kov__cs_Dominik___s_Viktor.JPG

 

Kovács Dominik – Kovács Viktor

 

Birodalom

 

           Egy hatalmas mosolygó, pöfékelő, kaján óra ketyegett a Haskó-tanya fölött. Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk. De mivel vérkevélységből és verőkeserűségből volt, nem nagyon láthatták, csak akkor csillant meg aranyszegélye, ha a tanyáról elegendő dölyfpára szállott föl. Ekkor sem vette észre senki Pirin kívül.

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Piri olyan volt, mint egy éretlen, zöldes vajkörte.

           Amióta megszületett, félt.

           Csúnya tejleány volt kezdetben. Úgy tett akkor, mintha nem élne, annyira szégyellte magát.

           El is dobták.

           Elhatározta, hogy jobbít a világon.

           Lett teknősbéka, lett fadarab, félszárnyú káposztalepke, törött lábú légy, kavics, fakó bíbic, aztán meg ember.

           Minek lett ember?! Minek lett?!

Munkába állott Haskóéknál tizennégy éves korában. Kapált, gereblyélt, ásott, moslékot vitt, etetett, itatott, gyomlált, tehenet fejt a fejőházban, hagyta ütni magát, hagyta leköpni magát, kint aludt a disznóólban, vagy lent a pincében, de ott nem hagyták sokáig, nehogy ellopjon valamit.

           Most is félt. Megint meg fogják verni.

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Haskóék bent ültek a házban, a tévét nézték. Valami éneklős műsor ment.

           „/Van, aki vár, ha hazaérsz! /És átölel két puha kéz!/ Az élet így nem is nehéz!/ Ha átölel két puha kéz!/”

           - Fos egy világ ez! Fos világ! - beszélt az öreg Haskó. Hetvennyolcadik évében járt, s csaknem a teljes teste kő volt már az önhittségtől. Kő a keze, kő a lába, kő a koponyája. Ereiben kővér folyt. A szája mozgott még.

           Haskóné könnyen járt-kelt, ha megkívánta, tíz évvel ifjabb volt uránál. De hajszálait neki is kenderszálakká gyűrte a kivagyiság, ide-oda lógtak. Arcára megmagyarázhatatlan okból bölcsességet rótt a mindenek alkotója, csak megvetés-okuláréja árulta el, hogy igazából mit gondol a világról.

           - Mocsok világ!

           - Fos világ!

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Piri belépett a házba. Az öregek előtt zivatar-faasztal állott. Kékes-lilás zivatar-faasztal, simára csiszolva. Ritka érték volt, a Haskó-család örökölt kincse.

           - Mit akarsz itt? Tiszta mocsok vagy. Takarodj innét!

           - Kattog az óra! Kattog az óra! Sárga por viharoz, sárga por viharoz!

           - Édes istenem, hogy lehetsz te ennyire böszme!?

           - Kattog az óra. Kattog az óra.

           - Menjél, azt szólj a gyereknek, hogy jöjjön be ebédezni!

           De a vajkörte-leány nem tágított, csak mondogatta, hogy sárga por viharoz, sárga por viharoz, kattog az óra. Az öregasszony dühbe jött, odarontott Pirihez, s ütni kezdte, ahol csak érte. Az meg nézett vízgömb-szemével, tűrte, hogy vajkörte-bőrét felsértse Haskóné körme, alig fordította el fejét, mikor pofon csattant az arcán. Vér eredt megkarmolt szeme aljából, vajkörtelé. Egy szót sem szólt ezután, elsomfordált.

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Haskóék kétszázötven hold fölött gazdálkodtak, de aligság-alig látták a földjeiket, a napszámosok munkáját unokájuk ellenőrizte, a birtok ügyeivel meg valami fizetett szakember foglalkozott.

           Ők inkább csak kiabáltak a zivatar-faasztal előtt.

           Most nagyokat haraptak a levegőbe, majd visszaültek a tévé elé. Sunyítva lopakodtak az órák is, nehogy meggyűljön a bajuk a vademberekkel. Mikor elhagyták a tanyát, hangos kacagásban törtek ki, lám, sikerült megszökniük a birodalomból.

- Fú, de kurva világ! - dörrent fel Haskóné kétórás hallgatás után. - Hol a gyerek? Nem jön!? Nem szólt neki ez a mocsok nő!? Ez is csak kár nekünk, öreg, ez a féreg asszony, hibbant ez, nem tud semmit se elvégezni. Hiába nevelem, hiába nevelem tizennégy éves kora óta, ez nem tanul meg dógozni soha! Csak élősködik a retkes!

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Haskó merev tekintettel nézett maga elé, tán a szája is elkezdett már kövülni, de azért beszélni még tudott:

           - Fos egy világ ez! Fos egy világ!

           - Nézd meg, a leányod is mennyire teszekedett, hogy ő elmegy innét, nem dolgozik itt nekünk, elmegy be a faluba férjhez! Nézzed, hova lett, bent van a dilinyósok között! Ott van az Éva! Nem érdekel éngem már senki! Rohadjanak meg! 

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Végre-valahára megjelent az unokájuk. Harmincéves férfivá dagadt levegő. Egész nap kint járt-kelt a tanyán, figyelte a napszámosokat, nézte, hogy mit végeznek a földeken, mit a fejőházban, megetették-e a jószágot.

           - Felénk se nézöl egész nap, kisfiam, hát annyi dolgod van? Jaj, mindegy énnekem, csak te ne hagyjál el bennünket, maradj itt velünk örökre, fiam, mert ha te is elmész, mink meghalunk. Nézd meg, az anyád is hová lett nélkülünk. Teneked is jobb itten.     

            A Zsoltika hallgatott.

           - Na, vannak nők? - kérdezte az öregember…Ha??! …Vannak???

           - Van egypár.

           - Mikor mész a Balogékhoz a pénzért? … Ha??! ... Mikor???

           - Nem tudom.

           - Nagyon néz téged az a Balog-leány, csak nehogy úgy járj, mint a Pirivel.

           - Nem.

           - A Piri már nem macerál? Ha? Nem macerál?

           - Nem tudom.

           - Nem tudod, mi van a gyerekkel? Ha? Nem?

           - Nem tudom.

           - Jó is. Még a nyakunkra nőne.

           A Zsoltika megint hallgatott.

           - Dolgoznak kint azok a barmok? Ha? Dolgoznak?

           - Nem tudom.

           - Hát nem nézed őket? Ha? Nem?

           - De.

           - Üsd ám meg, ha valamelyik hentereg, de úgy, hogy ottmaradjon!

           - Jó.

           - Ne legyél ám mafla! Dirr-durr, ha kell neki. Hadd dolgozzanak, úgyse szeretnek!

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           És a gyerek már nem is volt sehol.

           - Látod, itthagy, öreg, ez a rohadt gyerek is itthagy!

           - Így hálálja meg a kvártélyt! Ingyen lakik itt minálunk, ingyen eszik, minden ingyen van! Ááá, fos egy világ ez! Fos!

           Most a gyereket szidták két óráig. Az órák vadul, száguldva menekültek a közelükből. Élősködő lett a gyerekből; tetű, rüh, kártevő.

           Eltelt két nap. Akkor látták megint a gyereket, mosolyogva jött feléjük, levegő-arca piros volt.

           - Elmegyek dolgozni a benzinkútra! 

           Mikor rájöttek, hogy nemcsak a képzeletük játszik velük, hanem a hang most valóságos, Haskóné kender-hajszálai foszladozni kezdtek, az öregember kőtarkója meg faszénparázsként izzott.

           - Elmész hát mitőlünk, te féreg, menj is, menj is, takarodj, állj be kocsit mosni, rohadj meg, állj be, hadd röhögjenek, rohadj meg, ne lássalak! Feküdj be a fiad mellé, a lelencbe, a kurva anyádat! Megölsz minket! Megölsz minket!

           A Zsoltika már nem volt sehol.

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           Jött Piri.

           Félt. Megint meg fogják verni.

           - Kattog az óra, kattog az óra, sárga por viharoz!

           - Kattog az óra teneked, te böszme!

           Haskóné már ütötte is Pirit, a hátát, a fejét, ököllel.

           Zseléharmat hullott a fűre, hangyák lepték egy labdanagyságú pók tetemét.

           Az öreg Haskó nagy nehezen fölemelkedett, s az egyik szekrény mögül egy kapanyél került a kezébe. Ütött, ütött, ütött.

           Egy porcelánszobor törött össze a réten.

           Belsejében por volt, édes ízű, illatos.

           Nagy fehér pockok falták föl a darabokat.

           Haskóék ütöttek, Piri nem szólalt már, de ütöttek, ütöttek, ütöttek, majd minden abbamaradt.

           Nem volt már se illat, se mező, pockok sem voltak sehol, se hangyák, se zselécseppek, se póktetem. 

           A leány csak feküdt, vajkörtelé folyt mindenhová, édes húsának cafatjai szétkenődtek a padlón. Vízszemei elfolytak.

           Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.

           És már Haskóék sem voltak sehol. Csillogó sárga porrá lett a zivatar-faasztal, a tévé, a ház, a tanya, az egész birodalom.

           Harmadnap valaki arrafelé járt. Rácsodálkozott a fénylő porkupacra. Belemarkolt, a szélben látta meg, hogy csak közönséges homok. 

 

           (Megjegyzés: A történetet egy 2010 nyarán napvilágra került bugacpusztai bűneset ihlette, de a mű cselekménye több ponton eltér a valóságtól, annál jóval egyszerűbb.)

 

(A 2013. évi gyulai Erkel Diákünnepek arany minősítésű alkotása.)

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.


 Főoldal

2014. szeptember 03.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png