Prózák

 

Grendel Lajos koezep

 

Grendel Lajos

 

Most már minden bonyolultabb

 

A kommunizmus éppen kimúlt, mint a sebzett oroszlán, és beköszöntött a kilencvenes év, pontosabban 1990. január elseje, az egész hihetetlen volt, jól berúgtak, az hétszentség, és a nagy ünneplésben Kürthy a volán mögé ült, pedig már nem volt szabad, mert, enyhén szólva, részeg volt. De a kommunizmus kimúlását meg kellett ünnepelni. Hirtelen, negyven súlyos esztendő után, egyik napról a másikra, szabadok lettek. Kürthy (talán éppen ezért – talán éppen nem ezért) a volán mögé ült, és Jani is, a hátsó ülésen, szorosan, két lány között középen... Szóval a huszonegy éves fia is totál részeg volt, és mialatt Kürthy beindította a motort, már aludt is. Kürthyék a szomszéd faluban ünnepelték a szilvesztert, Jani is, már  vőlegényként, harcias volt, mint egy kiskakas, kötekedett és gúnyolódott, Kürthy már-már szégyellte magát, de hagyta, a fene törődőtt most ilyennel. Csak néhány napja volt, hogy az a rohadt oroszlán kilehelte a lelkét, és ezt legalább egy hónapig ünnepelni kellett. Kürthy tehát a volán mögé ült, pedig már nem volt szabad a volán mögött ülnie, de csak hét kilométer az út hazáig, meg lehet reszkírozni.

A baleset a hosszú kanyarban történt, ahogy lefordul az út Galánta irányába, a két bükkfához közel, olyan száz méterre. A Skoda kirepült az útról a mezőre, majd harántcsíkban megfordult, és az egyik bükkfától egy méterre állt meg. Kürthy azonnal meghalt, a Jani menyasszonya a galántai kórházban még két napig élt, Janinak pedig bevérzett az agya, soha többé nem tudott sem lábra állni, sem beszélni. Egyedül Eszter úszta meg egy lábtöréssel.

Azóta eltelt vagy néhány esztendő. Dalma sohasem ment újra férjhez, holott  ezt túlságosan hangoztatta egy időben:

– Megint udvarol egy pasas – mondogatta büszkén. – Ha kitartóan udvarol nem tudok ellenállni.

De a pasas fokozatosan elmaradt. Minden pasas előbb-utóbb elmaradt. Talán nem merték vállalni, hogy egy gyerek is van a háznál, és ahelyett hogy Dalma intézetbe adná, elsősorban neki él. Ez persze túlzás, amelyet a csalódott pasasok mondtak, de mindenesetre több gondot viselt rá, mint amennyi szükségképp kijárt Janinak, néhány arasznyival többet, mint amennyi okvetlenül szükséges. Például minden nap elmesélte neki, hogy mi történt vele napközben, függetlenül attól, hogy a fiú értette-e vagy sem. Minden pasas megesküdött volna rá, hogy nem értett belőle egy mukkot sem. És minden nap elalvás előtt megcsókolta, amit a pasasok egy része undorítónak tartott, noha nem így fejezték ki magukat. „Ez már túlzás” – mondta néhány pasas, aki meg nem mondta, az úgy tett, mintha nem venné észre, vagy pedig elfordította a fejét.

Szóval Dalma igyekezett, de nem talált méltót Kürthyhez, noha Kürthynek is megvoltak a hibái. Például sosem volt elég neki az egy liter bor, mindig legalább két litert ivott, és olyankor össze-vissza beszélt, és Dalma hol megszokta, hol, ha nyugtalan volt, idegesítette. De telt az idő, és lassan megbocsátott neki. Tizenkétszer-tizenháromszor lehullott az ablakot beárnyékoló geszenyefák levele, Dalma lassan őszülni kezdett, és az özvegységgel kiegyezett, mint mikor a  gyümölcsfák már nem teremnek gyümölcsöt. Még közelebb volt az ötvenhez, mint a hatvanhoz, mikor az orvosok fehérvérűséget állapítottak meg. Ez pedig gyökeresen új helyzetet teremtett. Végiggondolta a helyzetét, hogy rövidesen meg fog halni, ámbár az új gyógyszerek meghosszabbíthatnák az életét, és bizonyára meg is hosszabbították egy kicsit. Nem egy-két év múlva, hanem négy-öt év múlva hal meg, ami jelentős előny, de a végeredményt illetően csaknem egyre megy. Na és mi lesz Janival?

A betegsége kezdetén föltárta Tominak a dilemmáit, egyrészt mert Tomi ugyan házas ember volt, de külön lakott a feleségétől már fél éve, és szoros kapcsolat alakult ki Dalma és Tomi között. Nem gondoltak házasságra, azt tervezték, hogy együtt élnek, amíg mindkettejüknek jó. De Dalma vérrákja keresztülhúzta a számításaikat. Tomi nem volt romantikus a legkevésbé sem. Sőt, bizonyos esetekben számító volt, mint egy hímkurva. Azt mondta:

– Azt teszed a legjobban, ha a szociális intézetnek adod Janit, ott majd gondoskodnak róla.

De Dalmát fölháborította a gondolat, hogy csak úgy, egyik napról a másikra elveszítse egy szem fiát.

– Soha – mondta dühösen. – Mit képzelsz? Lemondjak arról, ami élni tart?

Soha nem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között szakít Tomival. Valami drámaibbra várt, valami hamletira? Röhögött, de jobb híján. Amikor legközelebb megjelent Tomi, már be sem engedte a házába. Rövid volt, és elutasító

– Nézd, köztünk vége van a nagy szerelemnek.

Tomi csak állt, és azt gondolta, hogy még a maradék esze is elment. De többé nem jött vissza, Dalma meg jelképesen eltemette, oda, ahová a többi férfit, egy nagy fekete képzelt gödörbe. Most már tényleg kettesben maradt Janival, a fiával, hogy az ő szavával éljek: „biológiai kettesben”, mert nem kommunikálhatott vele, legföljebb néha-néha sóhajtozott, amitől persze nem változik meg a világ. Tomival fogalmazva: lassan tényleg elment az esze, de még nem annyira, hogy a rokkantsági nyugdíját, azt a keveset, amit kapott, gondosan beosztotta. Egyesek szerint nagyon számító volt, de ez legalábbis túlzás. Csupán kétszer meggondolta, hogy meleg takarót, vagy tíz kilóval több tűzifát vásároljon-e.

Közben szaladt az idő, a betegségénél fogva egyre ritkábban járt ki az utcára, és a piacra is csak kéthetente egyszer ment ki, holott hajdanában hetente többször is. Lefogyott, mondták a szomszédjai, és mi lesz a Janival? Nem tud járni, nem tud beszélni, a legjobb lenne, ha csendesen elaludna örökre. Ezt persze nem mondták ki, csak gondolták. Dalma nappal a fiának élt. Fiának főzött, tisztába rakta a fiát, kivitte napos időben a kertbe és együtt örültek a barátka poszátának vagy a sárgarigónak, ha megszólaltak a lombkoronák mögül. Ha meg csúnya idő volt, esett az eső vagy fújt a szél, kettesben hallgatták az eső kopogását az ablakpárkányon, vagy a szél zúgását a fenyőfákon. Az ápolónő minden nap eljött egy órára, de ha egy óra tíz percet kellett maradnia, már ideges volt és az óráját nézte.

Az este más volt. Az este vagy az éjszaka, amikor nem tudott Dalma aludni, lefoszlottak a nappalra felrakott panelek, és a ház olyan volt, mint a valóságban: csendesen, de visszafordíthatatlanul öregedett együtt Dalmával. Az esőcsatorna kilyukadt és megrozsdásodott, a kémény eldugult és olykor a konyhatűzhelyből visszajött a füst, és Dalmát majd szétvetette az indulat, hogy nincs pénze megjavíttatni. Ráadásul az éjszaka mind előjött a nappal folyamán a tudatalattiba száműzött betegsége a háznak, és legfőképpen Dalmának. Mert nemcsak az idő szaladt, Dalmának is fogyott az ideje. Amikor lefektette az ápolónő Janit az ágyba, és olyan cukros mosollyal, melynek a fele sem volt őszinte, és elbúcsúzott aznapra, Dalma már sosem ment vissza a fiához. Megrövidült életében újabb nap múlt el. Leoltotta a villanyt és várt. Várta a pillanatot, amikor újra és újra eljön az alkalmi depresszió. Százszor megfordult a fejében, hogy egy napon majd nem tud fölkelni, és ezt nem bírta elviselni. Meg kellene ölnie! Aztán megölnie magát. Tudta, hogy az idő szalad, hogyha még nem ma, de holnap okvetlenül megteszi. Tudta, hogy az ő halála a fia halála is, mert szereti őt, mindennél jobban szereti, mert nem bírja elviselni, hogyha már nem él ő, a fia hosszú ideig haldokoljon, talán évekig, sőt, évtizedekig.

De aztán eljött a reggel, és ő megint csak elhalasztotta a halált, mert a halál irtó nehéz dolog, főleg ha ketten vannak, de csak az az egy tudja elvégezni... Állandóan az járt a fejében, hogy a Jani helyett csak egy csirke nyakát vágná el. És hát, mi tagadás, az sem egyszerűen ment, most már minden bonyolultabb lett, irtózatosan bonyolult. Holott a halál egyszerű, csak a végrehajtás nehéz. Napról napra egy kicsit nehezebb... 

 

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. augusztus 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png