Benedek Szabolcs
Bécsi kávé
Alighogy megnyitották a boltot, kitört a válság. Öles betűk harsogták mindenütt, hogy a Kánaánnak vége, jön a hét szűk esztendő, meg a visszaesés. Ciklusokról beszéltek, szinuszgörbékről, le- és felfelé ívelésekről, meg a kapitalizmus újragondolásáról. S – mondták – amikor majd a válság véget ér (mert hiszen véget fog érni, a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy semmi nem tart örökké), egészen más lesz minden, mint ezelőtt. Biztosak lehetünk benne, hogy a hitelre épült jólét végérvényesen megbukott. Innentől kezdve majd mindenki átgondolja, hogy mire költ, és leginkább miből. Csak addig fogunk nyújtózkodni, amíg a takarónk ér. Mérlegelünk, keveset vásárolunk, és mindössze azt vesszük meg, amire föltétlen szükségünk van.
Ekkor jött elő a férje a hitel ötletével. Éppen akkor, amikor azt mérlegelték, érdemes-e egyáltalán csinálni tovább.
Az ismerősök eleve kockázatosnak ítélték a vállalkozást. Néhány lépésre tőlük ott egy nagyobb élelmiszerbolt, két utcával följebb meg egy egész szupermarket – öngyilkosság ilyen adottságok mellett effélébe belekezdeni. A férje azonban senkitől nem hagyta lebeszélni magát. Igen, valóban ott a két nagy konkurencia, ám ha az ember csak két kiflit, egy doboz tejfölt, vagy egy csomag lisztet akar vásárolni, nem kívánkozik föltétlen szupermarketbe. Az ilyen helyeken szinte kinézik azt, aki nem egy teljesen megpakolt bevásárlókocsit tol a pénztárhoz. Különben is, hosszú perceken keresztül kering az üzletben, mire odaér a tejfölhöz, ott meg a nyakába zúdítják az összes lehetséges márkát, alig tudja kiválasztani a számára megfelelőt, végül negyedórát várakozhat, mire a pénztárnál sorra kerül. Egy efféle beugrás, akárhogy is számoljuk, körülbelül fél órát jelent. Arról nem beszélve, hogy nagy boltokban könnyen elcsábulunk, és olyan dolgokat is megveszünk, amelyekre valójában nincs szükségünk. Különösen, ha gyerekkel vagyunk. A kis üzletek ugyanakkor pont azoknak jók, akik tényleg csak beugranának hazafelé valamiért. Arról sem beszélve, hogy amennyiben elégedettek lesznek – márpedig úgy kell csinálni, hogy elégedettek legyenek –, lassacskán ideszoknak. Rájönnek, nem kell ahhoz föltétlen elmenni a szupermarketbe, hogy meglegyen a vasárnapi ebédre való.
Ilyenformán – érvelt a férje – nekik voltaképpen kapóra is jött ez a nyomorult válság. A lakótelepen szegény emberek élnek. Nem csupán ezen a lakótelepen, úgy általában véve mindegyiken. Jó, talán ne fogalmazzunk ennyire erősen, mondjuk azt, hogy kis jövedelműek, akiknek minden fillér számít (fillér már évek óta nincsen, ezt természetesen tudjuk, de ennek a régi és szép kifejezésnek ettől függetlenül megmaradt az igazságtartalma), és nagyon be kell osztaniuk a pénzüket. Hát nekik nagyon is jó egy kisbolt, harsogó reklámok, a pultok kialakításával trükközés és egyéb kereskedői fogások nélkül. Szépen, nyugodtan, okosan kell csinálni, úgy, ahogyan ez a rendszer évszázadokon keresztül hibátlanul, mindenki megelégedésére működött. Aki tejet akar venni, vegyen tejet, és ne költsön közben kólára meg csokoládéra is. Na és persze ne csupán élelmiszert áruljunk. Főként azt, de emellett mást is. A jó háziasszony figyelme mindenre kiterjed, ám ettől függetlenül megesik, hogy csupán az utolsó pillanatban veszi észre, hogy elfogyott a sampon. Arról nem beszélve, hogy a villanykörte mindig olyankor ég ki, amikor nem számít rá az ember – jól jön hát, ha elég leszaladnunk ide, a sarokra, és öt perc múlva megint van az otthonunkban fény.
A bolt maradt, sőt bevezették a hitelt. Mert ugyan valóban azt harsogják, hogy ennek a világnak vége, csakhogy általánosítások helyett mindig mindent a maga helyén kell szemlélni. Mértékkel – magyarázta Márta férje –, ez a kulcsszó. El lehet adósodni, de nem nyakra-főre, hanem egy józan határig, annyira, amennyire azt biztosan vissza tudjuk fizetni. Egy jó kereskedő tudja, hol a határ, és kinek meddig adhat hitelt. Ehhez persze ismernie kell a vevőket. Személyes kapcsolatot kell kialakítani velük, pontosan tudni, ki miféle, és ehhez szabni a kereteket. Arról nem beszélve, hogy a barátkozás mellett mindkét félnek szigorúan be kell tartania a szabályokat. Lehet hitelbe vásárolni, de nem nagy tételekben (egy rekesz sört például már nem adunk hitelbe), és hó elején mindent pontosan vissza kell fizetni. Azt is fontos leszögezni, hogy a hitel nem jár mindenkinek. Kell hozzá az a bizonyos személyes, bizalmi kapcsolat. Úgy kell működni, mint ama békebeli sarki fűszeres. Sokat emlegetik, ám annál kevésbé tudják, mi az. Hát ők most megcsinálják. Bizalom és családias légkör, az itteni vevőkre szabott árak és kínálat. Meglátod, Márta, menni fog.
Márta ráhagyta a dolgot a férjére. Nem csak azért, mert kettejük közül ő értett jobban az ilyesmihez, hanem mert amúgy is rá szokott hagyni mindent. A házasságukban egy pillanatig nem volt kérdés, ki az úr a háznál. Mártának soha nem volt ellenvetése ez ellen a helyzet ellen. A lelke mélyén sem háborgott. Úgy érezte, nincs miért. A világ – ahogy a férje fogalmazott – így van kitalálva, és évszázadok óta ennek megfelelően működik. Mégpedig olajozottan. Minek belerondítani mindenféle hamis ideákkal és fából vaskarika elméletekkel. A házban akkor van béke, ha mindenki tudja, hol a helye és mi a feladata. Aki a főzéshez ért, maradjon a tűzhely mellett, egyebekben bízza a másikra magát. Amaz úgyse tud tornyokat emelni, ha az alapok hiányoznak. A férje sose tagadta, hogy idegenül mozog a konyhában, nem is tette be oda a lábát. Azt a terepet teljes egészében átengedte Mártának, ő pedig másutt szervezte és irányította életüket.
A boltban a legtöbbször Márta volt. Míg a férje áru után rohangált, papírozott, rendezte a pénzügyeket, addig Márta állt a pult mögött. Persze a férje is benézett, elvégre azt Márta egyedül nem mérhette föl, hogy ki milyen vevő, lehet-e adni neki hitelt. Az ilyesmit mindig kettesben döntötték el, de a férje mondta ki a végső szót. Mártának fellebbezési joga lehetett, amivel soha nem élt. Egyetlen alkalmat, azaz egyetlen vevőt kivéve. Ágnessel kapcsolatban először azt a döntést hozta Márta férje, hogy nem hitelképes. Kétségkívül kedves, tisztességes nő, azonban még lakótelepi viszonylatban is az alacsony jövedelműek közé tartozik. Németet tanított néhány megállóval arrébb, egy külvárosi középiskolában. Az egyenlakások közül a kisebbik fajtában, a másfél szobásban lakott, életét egy macskával osztotta meg. Kora meghatározhatatlan: harminc éppúgy lehetett, mint ötven. Átlagos magasságú, madárcsontú, törékeny nő, előnytelen frizurával és olcsó szemüveggel. Mindezeken felül adott magára – mindig ápolt volt és jól öltözött, még úgy is, hogy ezt az egyik nagy illatszer-üzletlánc saját márkás termékeivel, illetve turkálókból származó, divatjamúlt blézerekkel és szoknyákkal érte el. Mindenkivel roppant előzékenyen, udvariasan és kedvesen beszélt, folyton mosolygott, és már néhány mondat után kiderült róla, hogy okos és intelligens nő. Nem volt vele semmi baj. Leszámítva, hogy kevés pénze volt. A kisboltban mindenből a legolcsóbbat vette, és gyakran tényleg csak két kiflire ugrott be. Amiből hónap végén olykor mindössze egy lett.
Márta hamar megkedvelte Ágnest. Már első látásra annyira szeretnivalónak látszott, ahogy összevont szemöldökkel, a szemüveglencsék mögül kipislogva azon tanakodott, hogy a kétfajta májkrémből melyiket vigye a macskájának. Hosszasan böngészgette a dobozokon lévő feliratot, és meg is kérdezte Mártát, mit tanácsol, melyiket éri meg inkább megvenni. Amaz kertelés nélkül elmondta, hogy tudomása szerint a kettő között minőségben nincs számottevő különbség, az egyik utáni árkülönbözetet voltaképpen annak nagyobb ismertsége és márkaneve miatt kell megfizetni, úgyhogy ő az olcsóbbat javasolja. Ágnes hálás szívvel és látható megkönnyebbüléssel köszönte meg az őszinteséget. Onnantól fogva, amikor bement a boltba, mindig váltottak néhány szót. Volt is miről, elvégre Márta gyerekei középiskolás korban jártak, Ágnes pedig nap mint nap találkozott ezzel a korosztállyal – könnyűszerrel adhatott hát tanácsokat Mártának gyereknevelési kérdésekben csakúgy, mint olyanokban, hogy például miként kell egyes, esetleg nekünk nem tetsző, ám az iskolában alkalmazott pedagógiai elvekhez, avagy egyszerűen bizonyos tanárokhoz viszonyulni, urambocsá alkalmazkodni.
Ezekből a beszélgetésekből lassacskán barátságféle bontakozott ki, amely például olyan figyelmességekben nyilvánult meg, hogy Ágnes könyveket ajánlott olvasásra Mártának – igazi könyvfaló volt, a táskájában mindig volt egy regény, azt is elárulta újsütetű barátnőjének, hogy könyvre soha nem sajnálja a pénzt, valamint könyvtárba is jár rendszeresen –, Márta pedig elérte férjénél, hogy rendeljen a boltba macskaeledelt, mégpedig a lehető legolcsóbb fajtát. Azok a regények, amelyeket Ágnes hozott, és amelyeket Márta a délelőtti órákban olvasgatott, amikor kevesebb volt a vevő, valóban nagyon érdekesek és lebilincselők voltak. Márta a középiskolai kötelező olvasmányok óta csupán elvétve fogott könyvet a kezébe, most azonban úgy érezte, az elevenébe találtak. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek a könyvek mind-mind róla szólnak, az ő életéről, amely a pult mögötti álldogáláson és a gyerekek ellátásán kívül egyébből nem nagyon állt. Például – jutott egy napon Márta eszébe – már idejét se tudja, mikor utaztak el valahova, elvégre a boltot nem lehetett hosszabb időre bezárni, annyira viszont nem jövedelmezett jól, hogy helyettest tudtak volna fölvenni. A regények azonban messzire, nagyon messzire vitték, olykor nem csupán a gondolatait, hanem az érzékeit is fölkorbácsolták, és a pult mögött, a sörös rekeszek és a mosóporok között kuporogva Márta úgy érezte, hogy olvasás közben, ha nem is a maga teljességében, de egy-egy villanásnyira valamennyire mégis csak megnyílik és kitárul előtte a világ.
Ragaszkodott hozzá, hogy Ágnes is kapjon hitelt. Ha úgy tetszik, szavatolt érte. A férje engedett, és nem is kellett csalódniuk: Ágnes mindig pontosan és időben, előzetes figyelmeztetés, sürgetés nélkül fizetett. Soha nem volt vele semmi gond. Ráadásul azt az énekest is ismerte, akiért Ildi, Márta lánya (egyben nagyobbik gyermeke) annyira rajongott. Ők csupán annyit tudtak róla, hogy a róla készült poszter ott virít Ildi szobájának falán, a fotója pedig be van állítva a telefonjában és a laptopjában egyaránt háttérképként, ráadásul Ildi nem csak az iPodján hallgatja az idegtépőn ciripelő számait, gyakran a nappaliban, a családi számítógép hangfalaiból is azokat bömbölteti. Ágnes ellenben naprakész információkkal szolgált az énekes kilétéről. Elmondta, hogy a középiskolás korosztály egyik kedvence, de nem kell tőle tartani, nem problémás, nem drogozik, nem balhés, és senkit nem biztat sem öngyilkosságra, sem a világ fölforgatására – egy lányos arcú tinibálvány, épp olyan ártalmatlan, mint a szirupos dalai.
Semmi akadálya nem lehet tehát annak, hogy Ildi elmenjen a sztár bécsi koncertjére. Mégpedig Márta kíséretében.
Igazából Ágnes ötlete volt. Olvasta az interneten, hogy az illető föllép Bécsben, és rögtön meg is kérdezte Mártát, hogy Ildi megy-e. Ildi természetesen tudott a koncertről, de csupán a Facebookon, az osztálytársainak ábrándozott róla, a szüleinek meg se merte említeni. Valósággal az anyja nyakába ugrott, amikor az bejelentette, hogy ha szeretne elmenni a fellépésre, elmehet, de természetesen csak úgy, ha ő elkíséri. Mindez azután történt, hogy Márta leegyeztette a dolgot a férjével, aki a vártnál sokkal könnyebben, vonakodás nélkül beleegyezett. Elvégre egy-egy fél napra időnként ő is beállhat a pult mögé, nem is árt, ha az ember a megszokotton kívül más téren is gyűjt tapasztalatokat.
A koncert este fél nyolckor kezdődött a bécsi Stadthalléban. A belépőt interneten rendelték meg, Mártát további megnyugvással töltötte el, hogy kizárólag ülőhelyekre lehetett jegyet venni. Ezek szerint nem lesznek ugráló, csápoló, lökdösődő rajongók, mindenki szépen, fegyelmezetten, ülve végignézi a műsort, akár egy színházi előadást. Ráadásul nem szükséges túl korán nekivágni, elvégre, ha pontosan meg van adva, melyik széken fognak ülni, ráérnek akár pár perccel a kezdés előtt érkezni. Miután Ildi hazaért az iskolából, még arra is volt ideje, hogy megírja a leckét. „De ugye nem csaptad össze?” – vonta össze szemöldökét az apja, amikor Ildi, bár még egy óra sem telt el azóta, hogy leült az íróasztalához, máris útra készen toporgott az előszobában. Ildi azzal igyekezett megnyugtatni, hogy az írásbeli készen van, a szóbelit pedig majd az autóban megtanulja. Meg is mutatta a hátizsákját, amelybe gondosan bekészítette a tankönyveket. Bécsig bizonyos tekintetben rövid, bizonyos tekintetben hosszú az út, lesz ideje forgatni a tanulnivalót.
Ágnest megkérték, hogy tanulmányozza át az internetről házilag kinyomtatott, német nyelvű belépőt, és mondja el, mi van ráírva. Középiskolás korában Márta is tanult németet, ám részint minden tudás elkopik előbb-utóbb, különösen akkor, ha nem használják, részint ez annak idején mindössze egy közepes érettségire volt elegendő. Megtudták, hogy a belépő a koncert előtti és utáni órákban korlátlan számú utazásra jogosít fel Bécs tömegközlekedési útvonalain. Ennek ismeretében a férje a lelkére kötötte Mártának, hogy eszébe ne jusson bemenni Bécs belvárosába, és ott tekeregni a délutáni csúcsforgalomban, ehelyett beállított a GPS-en egy, az egyik metróvégállomás mellett lévő parkolóházat, ahol otthagyhatják az autót, és kényelmesen bemetrózhatnak egészen a Stadthalléig.
Minden flottul, az előre eltervezettek szerint alakult. Ildi útközben megtanulta a tanulnivalót, rendben megérkeztek Bécsbe, a parkolóház ott volt, ahol a GPS jelezte, és a koncertbelépőt tényleg elfogadták a helyi közlekedési vállalat jegyellenőrei. Hat óra után pár perccel ott voltak a Stadthallénál. Márta már éppen kezdett volna bosszankodni, hogy mit fognak itt csinálni még majdnem másfél órán keresztül, amikor az egyik utcasarkon megpillantott egy kávézót. Azonnal eszébe jutott, hogy még soha nem ivott igazi bécsi kávét. Annak idején, lány korában, a szocializmus utolsó éveiben a szüleivel kiruccantak egy-két bevásárló körútra az osztrák fővárosba, ám akkor eszükbe se jutott, hogy a nehezen összekuporgatott schillingeket efféle hívságokra költsék. Később pedig legföljebb átutazóban, Németország vagy Franciaország felé menet érintette Bécset. Most azonban itt volt a lehetőség. Nem lesznek sokáig, mindössze egy kávé, esetleg egy Sacher-torta. Ildi kaphat kólát, igaz, hogy már majdnem este van, de még egy pár órát úgyis ébren kell lennie. Sőt, Márta a türelméért cserébe a meglehetősen borsos áron kínált, színes fényképekkel teli turnéfüzetet is beígérte neki.
A kávézó nem volt se hivalkodó, se sivár – éppen olyan volt, amilyennek egy bécsi kávézónak lennie kell: visszafogottan, mértékkel elegáns, hogy bármely irányból is érkezik vendég, ne riassza el. Nem is volt túlságosan nagy, mindössze néhány asztal fért el benne, közülük beléptükkor az egyiknél ültek csupán, a többi mind szabad volt. Maga a tulajdonos jött eléjük, egy zakóban feszítő, kopaszodó, szemüveges, jó kiállású, fess úr, egyetlen fejmozdulattal maga mögé utasította az elálló fülű pincérfiút. Mély meghajlással üdvözölte a hölgyeket, és – látván tanácstalanságukat – a legjobb asztalhoz vezette őket, majd segített Mártának az ízben és árban legmegfelelőbb kávét kiválasztani a szerénység ellenére bőséges kínálatból.
A tortaszeleteket ajándékba kapták. Igazság szerint nem voltak már túlságosan frissek, s mivel közeledett a záróra, föltehetően a szemétben végezték volna, de akkor is, ez volt az a pillanat, amikor Márta úgy érezte, kevés, túlságosan kevés a középiskolából foszlányokban megmaradt és most makogva visszaadni próbált némettudás. Hamar világossá vált, hogy a kávézótulajdonos érdeklődése immáron nem csupán a vendég elégedettsége felé irányul, hanem azon valamelyest túlmutat. Olyan mondatok hangoztak el, amelyeket nem lehetett az étel-ital lapra mutogatással értelmezni, még kevésbé megválaszolni. Márta a telefonjáért nyúlt, Ágnes pedig azonnal reagált az első, majd a többi SMS-re is. Mivel időközben újabb vendégek érkeztek (egy házaspár a kamasz gyermekével, föltehetően ugyancsak a tinisztár hamarosan kezdődő koncertjének közönségéből, valamint két idősebb hölgy, őket talán a záróra előtt adott engedmény csábította be), akiket nem lehetett teljes egészében az elálló fülű pincérfiúra bízni, a tulajdonos futó távolléteit Márta ki tudta használni arra, hogy – olykor fonetikusan leírva – bepötyögte a telefonjába a tulajdonostól hallott és számára ismeretlen szavakat, valamint arra is megkérte Ágnest, hogy fogalmazza meg németül az ő válaszait. Egyben elhatározta, hogy barátnője ily módon megnőtt SMS-forgalmának költségeit odahaza valamilyen módon kompenzálni fogja.
A társalgás – már ha lehet egyáltalán annak nevezni – minden igyekezet ellenére meglehetősen vontatottan, szakaszosan zajlott. Ildi közben folyamatosan saját telefonjának óráját nézte, és azt kérdezgette az anyjától, hogy mit SMS-ezik ekkora hévvel. Márta futólag, mintegy lerázóan felelgetett, a telefonos segítséggel zajló beszélgetésre koncentrált. Meg kell hagyni, a kis kávézó tulajdonosa nagyon szépeket mondott: ha Mártának lett volna erre ideje, bizonyára bele is pirult volna. Régóta nem kapott ennyi bókot, sőt egyáltalán bókot se, senkitől, és amikor a hosszas szóvirágözönre mindössze annyit tudott válaszolni, hogy ő egyébként férjnél van, és szereti a férjét, mire a tulajdonos azt mondta, hogy milyen szerencsés és boldog emberek élnek Budapesten, Márta úgy érezte, menten megnyílik alatta a föld. Miközben egyre inkább az Ágnestől kölcsönkapott regényekben találta magát, lopva a férfit méregette, s arra gondolt, amellett, hogy nagyon kedves, és roppant szépeket tud mondani, voltaképpen jóképű is – a tisztes ősz halántékot sokan megénekelték már, a kopaszodás állítólag a férfierő egyik jele, a csillogó szemüveg pedig némi látható intellektussal gazdagította vonásait.
Ha Mártán múlik, még bizonyára sokáig, akár zárórán túl is elüldögéltek volna abban a kávézóban. Rohamosan közeledett azonban a koncert kezdésének időpontja, Ildi egyre türelmetlenebb lett, a turnéfüzetet is mielőbb magánál akarta tudni, úgyhogy menniük kellett. A számlát az elálló fülű pincérfiúval kellett intézni, aki bőséges borravalót kapott, a tulajdonos pedig az utcára is kikísérte vendégeit, ahol kezet csókolt a hölgyeknek (Ildinek is), kellemes szórakozást kívánt nekik, majd a lelkükre kötötte, hogy amikor legközelebb Bécsben járnak, föltétlen keressék föl ismét az ő szerény kávézóját, ahol mindig nagy szeretettel és – így fogalmazott – izgalommal várják őket. Márta erre ígéretet tett, aztán sietve elindultak a Stadthalle felé. Márta nem nézett hátra, ám egészen addig, míg a bejárathoz nem értek, a hátában érezte a férfi tekintetét. Arról nem beszélve, hogy a koncerten mindvégig az az érzés kerülgette, hogy a tinisztár dalai a szerelemről és a vágyódásról egytől egyig neki szólnak. Ha nem érezte volna illetlennek az ilyesmit, együtt sikoltozott és tapsolt volna az ültükben is tűzbe jött tini korú rajongókkal.
Már majdnem hajnalodott, amikor visszaértek Budapestre. Ildi végigaludta az utat, Márta szemére azonban odahaza, az ágyban fekve sem jött álom. Fejében rendezetlenül, összevissza kavarogtak a gondolatok. Röstellte magát, amiért érett családanyaként úgy érez, akár egy kamasz, és képtelen úrrá lenni a hatalmas hullámokban rátörő vágyakon és ábrándképeken. Az alig pár órával később beköszöntött reggel ébren találta. A reggel mindazonáltal mindig kijózanító. A reggel a hétköznapokról szól, a valóságról, a sietségről, a kapkodásról, a veszekedésről és a sértődésről. A férje vállalta, hogy az éjszakai utazásra és a kései lefekvésre tekintettel ő nyitja ki a boltot, így Mártának volt lehetősége titokban kitörölni az Ágnessel váltott SMS-ket.
Mártában napközben szégyenérzet kezdett testet ölteni. A pult mögött üldögélvén újra meg újra az jutott az eszébe, hogy ő egy férjes, családos asszony, az élet komoly feladatokat szabott rá, és neki meg kell állnia a helyét. Itt, ezen a lakótelepen, ebben a földszinti kis üzlethelyiségben, valamint a szomszédos épület hatodik emeletén van az otthona, ennek megfelelően kell élnie, teljesítenie kötelességeit. Amikor Ágnes délután, az iskolából hazafelé menet szokás szerint beugrott a kisboltba, arcára volt írva a föl nem tett kérdés. Márta felelet helyett a kezébe nyomott néhány konzervnyi macskaeledelt, mondván, ezeket nem írja föl, hamarosan lejár a szavatosságuk, úgyis ki kellene őket rövidesen dobni. Belepirult a nyilvánvaló hazugságba, Ágnes azonban továbbra se mondott semmit – sem ekkor, sem akkor, amikor Márta másnap visszaadta a nála lévő kölcsönkönyveket. Csak nézett reá hosszasan, és úgy érezte, hogy kettejük között itt és most valami visszavonhatatlanul véget ért. Nem elég a szándék: nem lehet mindig áthidalni két eltérő világ között a szakadékot, különösen ha az egyik fél nem is akarja igazán. Ilyesmi járt Ágnes eszében, amikor végtelen szomorúsággal a szívében kilépett a kisbolt ajtaján. Csak a lift előtt döbbent rá arra, ami a vegyeskereskedésben még nem tűnt föl neki, hogy odabent bécsi keringőt játszott a rádió. Márta a szokásos kereskedelmi adó helyett komolyzenei sávra tekerte a készüléket.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
