Lanczkor Gábor
Folyamisten
(regényrészlet)
Ebben az időben, közvetlenül a költözést követően fedezte fel magának Hampstead Heath-et, a nagy parkot Északnyugat-Londonban. Az útikönyvében olvasott róla, még az iroda pincéjében ücsörögve, és rögtön úgy gondolt rá, mint egy üveg nemes italra, amit a megfelelő alkalomra tartogat az ember. Épp a British Museumban téblábolt, amikor Jean-Paul fölhívta, és közölte vele, hogy ráér csak tizedike-tizenegyedike körül, mondjuk, tizenkettedikén reggel megjelenni az irodában. Holnap, hétfőn még nem lesz rá szüksége. Igen, akkor már Steve is itthon lesz. Miután Ságvári letette a telefont a japán gyűjtemény teapavilonja előtt ácsorogva, rögtön Hampstead jutott az eszébe.
A bokrok között kicsi nyulakat látott, amelyek egészen közel engedték, nem riadtak meg tőle. Amikor hosszabb gyaloglás után megállt, úgy téblábolt a kopasz, ősöreg tölgyek gyűrűjében, mint aki valami rendkívüli lehetőséget, valamiféle lappangó rendellenességet szimatol a levegőben. A dombhátról idelátszottak az Isle of Dogs felhőkarcolói. Nápoly mellett, az Averno tónál megvan a hely, ahol a görög és római időkben az alvilágba vezetett le az út. Ságvári a tölgyek gyűrűjét azonban nem a Hádész lejáratával, hanem egy olyan pontként azonosította, ahová az álmok torkollanak. Átölelte a fákat, a nyelvével érintette a kérgüket. Lefeküdt melléjük a hideg földre. Lehunyta a szemét. Hasra feküdt. Úgy érezte, ha visszajön ide a megfelelő időben, szabad bejárása és átjárása, korlátlan útengedélye lesz az álmai villódzó vidékén. Mindezt tökéletes bódulatban gondolta el, egyszerre nyerve bizonyosságot a földbe futó vaskos gyökérről és a nappali fényben láthatatlanná fakult csillagokról, így a legközelebbiről és a legtávolabbiról, ám hangsúlyosan együtt a kettőről. Közösségre vágyott.
Steve sehol nem volt tizenkettedikén. Ellenben Jean-Paul, amikor Ságvári kilenc előtt pár perccel megjelent az irodában, máris rettenetesen elfoglaltnak tűnt; épp csak fölpillantott a monitor mögül, hogy a szokásosan eltúlzott mosolyával üdvözölje, és választ sem várva kérdezze meg, mi újság. Hogy vagy. Hogy vagy. Mint kiderült, ő sem jött be a múlt héten, neki is ez volt az idei első munkanapja. És persze személyesen akarta áttekinteni és könyvelni az elmúlt húsz napban történt befizetéseket. Steve hétfőre ígérte magát, és Laci végül is abban állapodott meg ír felettesével, hogy ha hétfő délután visszajön, már egészen biztosan lesz tennivalója. Jean-Paul egyszerű fémkeretes szemüveget viselt, a képén ritkás borosta feketéllett. Amikor Ságvári egyetlen egyszer kontaktlencsében, frissen borotváltan látta, kissé meg is hökkent rajta, alig állta meg, hogy elmondja neki, mennyire jóképű, és hogy milyen borzasztóan előnytelen számára ez a slampos egyen-keletlondoni külső a second hand-nek látszó pólókkal, trottyos nadrágokkal és béna kardigánokkal. Ságvári szívesen hordott inget és zakót, ami itt a környéken majdhogynem meghökkentőnek számított. Steve-hez hasonlóan elsősorban a natúr vagy fekete színű holmikat kedvelte. Volt egy hosszú, sötét vászonkabátja, ha nem ömlött az eső, ebben járt. Maga vágta az egyenes szálú szőkésbarna haját, és soha nem fésülködött. Voltak bunyevác ősei, valószínűleg nekik köszönhette a szlávosan kemény arcvonásait. Korai egyetemista éveiben fülbevalókat is viselt; ma már nem.
Lement a pincébe, de csak tízig bírta a neonfényes földalatti elzártságot. Nem sok pakolnivaló maradt idelenn, és mint aki szükségállapot idején minden egyes falatot meggondol, ezt az időt is csaknem teljes egészében olvasással töltötte.
Három munkaórát írt be az Excel-táblázatba, amely alapján a fizetését kapta, és közben nem volt képes eldönteni, hogy a megalázó pénztelenség réme szorongatja jobban, vagy a rossz lelkiismeret. Esetleg a kettő együtt. Mindenesetre megérett benne az elhatározás: ha a jövő héten nem rendeződik a munkaköre, másik állás után néz.
A szobáját időközben egészen kellemesen belakta. Az ablak katasztrofálisan zárt, úgyhogy Karinával kihívatta a szerelőt, a szőke holland fiút, aki a kisebb javításokat végezte az iroda által bérbe adott ingatlanokban. Előre, az utcára nézett az az ablak, és Ságvári sokszor eltűnődött a szemközti klinkertéglás házsor láttán, hogy Marx művétől egészen a Never Mind the Bollocks-ig és a London Calling-ig mi mindent kelesztett meg ez a szeretettelen külvárosi kopárság.
Az új lakótársai közül Jay-jel töltötte a legtöbb időt, már csak azért is, mert hármuk közül ő volt itthon a leggyakrabban. Rajiv a City egyik csupaüveg toronyépületében dolgozott egy informatikai nagyvállalatnál, John pedig csapos volt a Waterloo pályaudvar közelében. A svájci fiú festményei Andy Warhol szellemében készültek, ezt a legkevésbé sem kívánta letagadni, amikor egyik délután fölkeresték a műtermét. Nehéz, nehéz ez, pláne, ha kitart az ember az olajnál és a vászonnál, és nem mindenféle konceptuális objekteket gyárt, hajtogatta Jay. Több ezer festő bérel műtermet itt Kelet-Londonban, és persze kivétel nélkül mindegyikük a Turner-díjra hajt, mondta tovább, míg a szomszédban jó hangosan megszólalt egy elektromos gitár.
Hétfő délután Jean-Paul rábízott végre egy kis munkát, át kellett nyálaznia a régi csekkfüzeteket, hogy utánanézzen néhány kérdéses tavalyi kifizetésnek. Steve-hez épp csak beköszönt az emeleten, még csak azt sem tudta tőle megkérdezni, jól telt-e a vakáció, mert ha éppen nem a telefonvonalon lógott, akkor Karinát utasítgatta, hogy hívja föl ezt, majd amazt egy másik ügyben, annak e-mailt írjon a nevében, és ha azt az északír ingatlantulajdonosukat, akinek Ságvári soha nem bírta normálisan kiejteni a nevét, el tudná végre érni, akkor azonnal, de azonnal kapcsolja föl hozzá.
Majdnem egy órát elszöszölt a csekkfüzetekkel, utána akadt egy kis fénymásolni-, majd szkennelnivalója, amit az iszonyúan elfoglalt Karina helyett vállalt be, aztán megint semmi, így maradt a pince. Talán húsz perce lehetett odalenn, kényelmesen elterpeszkedve egy széken, lába a dohányzóasztalon, Dylan Thomas versei az ölében, amikor halk pattanással kialudt a két neoncső. Ságvári lehunyta a szemét. Nagyot lélegzett a dohos hűvösségből. Fölállt, és odatapogatózott a lépcsőhöz. A kisméretű kötetet a zsebébe rejtette. Az első lépcsőfoknál majdnem orra esett, de ahogy óvatosan megindult fölfelé, pár lépés után meglátta az ajtó alatti fénycsíkot, és ekkor a szorongása is enyhült valamelyest, hogy aztán még erősebben törhessen rá a londoni égbolt mocskosszürke visszfényével.
Kiderült, hogy az egész utcában elment az áram, Steve szentségelt is rendesen. De így legalább jutott ideje két telefon között Lacival megbeszélni, hogy másnap kora reggel el kéne mennie a Kingsland Roadra, az egyik új ingatlanjukba, segíteni a szállítónak a megrendelt bútorokat fölcipelni.
Az utcai kapu és a mozgásérzékelős villanykapcsolóval fölszerelt lépcsőház egyaránt be volt kamerázva, de ez Ságvárit nem érdekelte, csak ment előre határozottan. Fölliftezett az ötödikre, és először jobbra indult el, majd vissza, de végül mégiscsak a jobb épületszárnyban találta meg a huszonkilences számú ajtót. Vadonatúj háztömb volt, a lépcsőházi járólapról és az üvegablakokról még nem mindenütt tüntették el a frissen szagló falfesték pöttyeit. A lakásba belépve nem gyújtott villanyt. Keresztül a tágas hallon, egyenesen a nappali ablakához lépdelt. Pirosas fénytolulások ütöttek át az alacsony, koszosszürke fellegeken, úgy szegve rá London peremére a nyugati horizontot, hogy közben már szét is foszlott a fonál, mint a műtéti hegek fölszívódó cérnája.
Míg körbejárt a lakásban, meztelenre vetkőzött, szanaszét hagyva ruháit a poros laminált padlón. Pucéran lépett ki az erkélyre. Az Isle of Dogs fallikus karcolói parázslani látszottak a távolban. Ságvári dideregve nézett le a mélybe, úgy, mint aki ugrani készül. Gomolygó sötétséget látott odalenn, építkezési területet és a szomszéd utca hátsó udvarait. Akár egy denevér, hallgatta a Kingsland Road esti zaját, amely körül ott duruzsolt az eleven metropolisz a maga vasútvonalainak, autópályáinak, légifolyosóinak, csatornáinak idegrendszerével. Ságvári elengedte a hideg fémkorlátot, és megborzongott. Visszalépett a fűtetlen szobába, összeszedte a ruháit, és felöltözött.
Az elkövetkező hetekben lassan, de biztosan elkezdte otthonosan érezni magát nem pusztán a London Fields környékén, de a Hackney-től délre elterülő Hoxtonban is, hála Jay-nek, aki egyrészt bevezette a baráti körébe, másrészt állást szerzett neki a színházbüfében, ahol maga is dolgozott. Lacinak átlagosan heti három este kellett a pult mögött kisegítenie, amiért nem órabért kapott, hanem fix összeget, huszonöt fontot, plusz a borravalók felét. A lakbérkedvezménye azután is megmaradt, hogy január közepén fölmondott az ingatlanirodában, így aztán ebből a kevéske pénzből, azzal együtt, hogy rengeteg szabadideje maradt, valahogy már megélt. Az új munkája könnyű volt és viszonylag stresszmentes; pár éve egy teljes nyarat végigpincérkedett Szegeden. Steve sajnálkozva fogadta a bejelentését, és gyorsan másról kezdett el beszélni, így aztán Ságvárinak még csak udvariasságból vagy retorikai kényszerből sem kellett a döntését megindokolnia.
Neofita lakosként Hackney-t valamiféle fura falunak kezdte látni, és nem csak az ismerősei megnövekedett száma miatt. A véletlenszerűen egymás mellé rendezett iparterületek, bérkaszárnyák és lakótelepek mozaikja egy kissé azokra a városokra emlékeztette, amiket álmában látott, és amikkel úgy ért össze a valóságos Hackney, akár az indigó alatti papír a ceruzával. Ritkán, legfeljebb hetente egyszer buszozott be a városközpontba, a Trafalgar Square vagy a British Museum környékére, olykor pedig tovább Hampsteadbe; az emeletes busz kerek egy fontért elvitte a Cityn keresztül egészen Bloomsbury-ig, ami egy ilyen hosszú útért igazán méltányos ár. Itt a környéken egy sárga női biciklivel járt, Jay-től kapta kölcsön.
Februárban és márciusban Ságvári László szinte mást sem csinált a bőséges szabadidejében, mint Kelet-London elveszett folyói után kutakodott. Eleinte régi térképekre vágyott, melyeket a maival összevetve sarokról sarokra lekövethetné a beboltozott Hackney patak nyomvonalát, de ilyenekhez nem sikerült hozzájutnia. A kerületi könyvtárban és a városházán is a British Library-t ajánlották, ott azonban közönséges földi halandóként csak az információs pultig jutott. Mindezt hajlamos volt intő jelként fölfogni. Bátorítólag hatottak rá Jay barátai, különösen egy homoszexuális spanyol szobrászfiú, jóllehet mindazt, amire a Tiszával és Szegeddel kapcsolatban jutott, ekkorra már egészében lejegyezte.
Gyerekes szokásává vált a térfigyelő kamerákat számolgatni, míg a busz a piros lámpánál várakozott. A gyerekkori rejtvényfüzeteire emlékeztette; Hány kacsát látsz a képen? Színezd ki őket sárgára! Egyszer a Cityben tizenháromig jutott, és gyanította, hogy talált volna még többet is, de közben megindult vele a double-decker, amelynek úgy gubbasztott az emeletén, akár egy ijedt akrobata a cirkuszi sátor magasában.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
