Egressy Zoltán
Százezer eperfa
(regényrészlet)
Síp harsant balról, az uszoda felől, Latinné odakapta a fejét, nem látott semmi különöset, csak a régről jól ismert, sötét falú épületet, olyan, mintha gyár lenne, sportológyár, úszott benne ő is sokszor, rengeteg évvel ezelőtt. A fák mögött látszott, amint csapatnyi bordó melegítős fiatal tódult ki a bejáraton, röhögtek, ordibáltak, ő eközben a szerelemről gondolkodott, a szerelmeiről, az idejét se tudja, mikor történt vele utoljára ekkora értelmetlenség, ilyen visszaábrándozás, ebből zökkentette ki a vízilabdás szabálytalanság, illetve annak bírói megtorlása, vagy talán csak egy edzői síp, ez a legvalószínűbb, edzés lehet ilyenkor, nem meccs.
Elhagyta az elektromosautó-kölcsönzőt, az út közepén árválkodnak a meglepően nagy méretű kocsik, könnyen okozhatnak baleseteket, amikor mennek velük, hiszen alapvetően gyalogosok között közlekednek a szűk úton, ráadásul bárki a kormány mögé ülhet, akármilyen állapotban van is; a jelenlegi időjárási viszonyok, a kiszámíthatatlan szelesség miatt azonban nemigen érdekel senkit ezekben a napokban a szolgáltatás, az évszak egyébként se kedvez a kisvállalkozásnak, bár amikor kisüt a nap, néhányan mindig kedvet kapnak, így valamennyi bevétel mindennap képződik. Azért a nyár az igazi.
A srác, aki kiadja a kocsikat, kempingszéken üldögél reggel óta, sapkában és dzsekiben tűri az egyre hűvösödő időt, rég nem kéne itt lennie, végtére is december van, de a főnöke kiküldi, mert a kis pénz is pénz, a telefonjára próbál koncentrálni, játszik rajta, felnézett az előbb, amikor Latinné elkopogott mellette, emiatt elmulasztott egy nyúlelfogást, pedig közel járt az egyéni csúcsához. Nem lett igazán dühös, hozzávetőlegesen az ezredik mai meneténél tartott, amint elvonult a nő, folytatta az időgyilkolást, visszatemetkezett az i-Phone-ba, kezdte elölről a csúcsostromlást, a szél jobban bosszantja, mint bármelyik járókelő, délelőtt egyszer már a sapkát is lefújta a fejéről.
Latinné nem csupán a kocsikölcsönző fiú figyelmét keltette fel, más is rávillantotta a tekintetét, amikor elhaladt mellette vagy szembejött vele, már a Belvárosban és most a Szigeten is, ez mindig így van, nem tehet róla, sétálni csak így tud, hangosan, úrinősen, csodálatos ez, bár nem mindenkinek szimpatikus.
Ő mindenesetre élvezi a figyelmet, ábrándozva néz előre, hősiesen viseli a felmérő vagy csak érdeklődő pillantásokat, tűri, de vágyik is rájuk, a visszaigazolásra, a megerősítésre, úgy gondolja, azért nézik, mert még szép, hatvanéves létére szédületesen jól tartja magát, ez az ő kifejezése, de igaz, az előbb sóvárogva bámult rá egy elgyötört arcú botos öreg, aztán egy középkorú apuka, az kellemesebb élménynek bizonyult.
Hogy a nézések oka a kopott, de kétségtelenül létező szépség vagy inkább a feltűnően zajos járás, esetleg a rókaprémgallér, nem egyértelmű minden esetben, az apuka tekintete mindenesetre önbizalmat adott, és a lényeg ennyi, hasonló cipőben járnak egyébként, a férfi is összeveszett a lányával, aki öt méterrel mögötte lépkedett, messziről látszott rajtuk a friss, rossz viszony, de az is, hogy ez csak átmeneti állapot, rövid sértődés, legfeljebb a perecárusig tarthat, mindketten éhesek voltak, kiváló békülőuzsonnára nyílt lehetőség pillanatokon belül.
Lángos és kukorica is szóba jöhetett a perecen kívül, az özvegyasszony szíve szerint rendelt volna valamit kínálatból, csakhogy nem tudott dönteni a három finomság közül, nem volt eléggé éhes, egyiket sem akarta a lelke mélyén, viszont mindhármat sajnálta kihagyni, meglepően igényesen néztek ki az ínycsiklandozásként kitett csábító mintadarabok, a lángost gazdagon telerakták sajttal és tejföllel, a gőzölgő főtt kukorica nagyszemű és szép színű volt, a perecen hatalmas sódarabok lifegtek, talán majd visszafelé, most még korai lett volna, nemrég evett macaront. Igaz, este a tervek szerint a lányával vacsorázik, akkor mégse, jobb, ha kimarad az extra uzsonna, habár a közös étkezés megvalósulását kérdésessé tette a teázós affér.
Papírforma és tapasztalatok szerint elsimulnak estére a főleg általa épített buckák, általában sikerül közös erővel letaposni őket még az építés napján, ezesetben még derűs hangulatban is eltelhet az este, ha mégis maradna a feszültség, akkor viszont jobb lenne már este hazautazni, ám ez megoldhatatlan, békülés lesz tehát a megoldás. Az apuka közben összeölelkezett a lányával, két tinédzserkar fonódott a lehajoló, csukott szemmel mosolygó ember nyaka köré, íme a jó példa, ott történt, ahol számítani lehetett rá, a pereces előtt, kukoricát és lángost kértek végül, meg két nem túl hideg kólát, a perecek tovább száradtak.
Latinné uzsonna nélkül haladt tovább, jobbra nézett, a - benne legalábbis - erotikus képzeteket szülő nonfiguratív szobrot figyelte hosszasan, vajon ha az építmény női nemi szervet modellez, mekkora férfirész kellene hozzá, aztán a kis virágokat vizsgálgatta a szobor körül, sávokban színesednek, sárgák, lilák, pirosak, kékek, arra gondolt, minden szín mennyire fantasztikus, milyen felesleges kedvencekre szűkíteni a világ szépségeit, a színeknél kevés csodálatosabb dolog van, rajztanárként felméréseket végzett annak idején a gyerekek körében, általában a kék végzett a népszerűségi lista élén, ma már sajnálja, hogy ostoba választásra kényszerítette a tanítványait.
Csalódottan konstatálta, hogy a szökőkút nem működik, a platánok viszont újra lenyűgözték, hatalmasak, tekintélyesek, nyugodtak és elegánsak, többet tudhatnak a világ fontos összefüggéseiről és a harmónia mibenlétéről, mint ő vagy mint bárki ember, a platánok bölcs tanítómesterek, bárcsak tudnának beszélni.
A következő percben a Holdudvar nevű hely mellé ért, zárva volt, az épületet korábban Casinónak hívták, rég járt erre, az új elnevezést nem ismerte, legalábbis nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha, a bejárat fölötti feliratokat böngészte, nem állt meg, csak úgy menet közben: étterem működik benne, bár, kert, galéria és kertmozi, utóbbit hogy szerette fiatal korában, felejthetetlen élmények fűzték a margitszigetihez, szerelmek jutottak eszébe, csókolózások, esőben ázások, meleg, szúnyogcsípéses éjszakák, pókhálós bokrok, titkok, szégyenkezések, milyen érdekes, reggel óta nosztalgikus visszarévedések támadják a máskor mindig józan elméjét, be is fejezte a kényszeres emlékezgetést, figyelt tovább az út menti érdekességekre, kürtöskalácsos tűnt fel, ilyen se volt itt korábban, ezt is megkívánta, ebből se kért, közeledett a Kisrét, megint feltámadt a szél.
Rengetegen jöttek szembe egyedül, régebben is így volt ez, csak nem figyelt rá, vagy újabb jelenség vajon, az út baloldalán kivágott fa csonkja hevert a földön, kifordult gyökérzet, miért nem vitték el, micsoda barbárság, a famaradvány megkövült állatfejre emlékeztette, egy szelíden viselkedő vadállatéra, aztán két élő állat jött szembe az úton, egymással játékosan viaskodó kiskutyák, egy barna és egy fekete, aztán még egy, ez meg uszkár, eleven kis lény, valami Frici, a gazdája szólongatta így, megszagolt mindent és mindenkit, körbefutotta kétszer őt is, még rá is vakkantott, mielőtt visszarohant szólongatójához.
Hiába küzdött ellene, érezte, hogy jönnek fel megint benne a régi kedvenc sorok, fák között mostanában mindig megérkezett a Tóth Árpád-vers, a gyomra tájékáról indult a semmihez sem hasonlítható, rég elvesztett érzés, az agyából pedig már elő is bukkant az első versszak, a fák szelíd, nagy árnyát nézni este szeretem én aranyszín dombokon, áldott az árnyak test nélküli teste, titkos kelméjük lelkemmel rokon, viszonylag kevés verset tudott fejből, ez volt az egyik, szép és csúnyább emlékek egyaránt társultak hozzá, hisz isten tán fenyőfák gyenge gyanta lehű árnyából este szőtte meg s a furcsa mélabút ekként foganta, mely lágy redőin egyre ott remeg, érdekes helyzetekhez volt kénytelen kötni a költeményt, fiatal korában extrém pillanatokban fogalmazódtak meg benne a szép sorok, szerelmeskedés közben szavalta őket, halkan vagy egészen magában, de csak olyankor, amikor nem tudott kellőképpen a partnerére hangolódni.
Ezek a nehéz percek akkoriban gyorsabban és mindenképpen könnyebben teltek verssel a fejében és az ajkain, ez egyfajta technika lett, mert hát nem kevésszer fordult elő, hogy nem érezte tökéletesen magát valakivel, akivel mégis együtt volt, a lányának csak a szerelmeiről mesélt, ezekről az esetekről, a rossz döntésekről, a kínos aktusokba torkolló tévelygésekről soha, a házassága előtti időszakról beszélt volna ezek kapcsán, ha beszélt volna, régi dolgok ezek.
Különös volt a módszer, a szavalásos túlélés, de ez az újabb reflex még furcsább, új tapasztalat: erdőben, fák között törnek rá a költő évtizedek óta benne élő szavai, a képzetek alapvetően mégis a testiséghez tapadnak, nem a természethez, hanem azokhoz a régi, téves mámorokhoz. Egy alkalommal hangosan is elszavalta, ráadásul az egész verset, miközben valaki szorosan állt mögötte, nem emlékszik se névre, se arcra, megdöbbent most ezen, jókor jött az izmos, hirtelen támadó szél, szétfújta a gondolatokat, a zavarbaejtő felismerést.
Az utóbbi napokban megszokotthoz képest is váratlan erejű fuvallat érkezett a semmiből, Latinné majdnem elesett, ahogy megdobta őt hátulról, kis híján előrebukott az avarba, talán vissza kéne fordulni, gondolta, aztán mégis ment tovább.
A szél.
Régen nagyon érdekelte a földrajz és a csillagászat, gyerekkorában el sem tudta képzelni, hogy ne ezek legyenek később a szakterületei, aztán mégse így lett, különösen utóbbi tudományággal kapcsolatban maradtak fájdalmas emlékei, pontosabban valami hiány. Alig volt felsőtagozatos még, amikor nagy bátran jelentkezett egy előadás-sorozatra, akkorra már tekintélyes vastagságú, képekkel és újságcikkekkel teleragasztott füzettel rendelkezett csillagászat-témakörben, tudta a bolygók jellegzetességeit, ismerte a távolságaikat, de elsősorban és mindenekelőtt Gagarinért rajongott. Hétéves volt, amikor a szovjet hős a világűrbe utazott, és Latinné, aki akkor még nem Latinné volt, hanem Mayer Viktória, másodikos általános iskolai tanuló, mindent tudott róla, amit lehetett, még azt is, hogy a nagy ember 157 centi magas. Vagy hogy március kilencedikén született, pont, mint ő, csak persze vagy húsz évvel korábban.
Az előadássorozat első alkalma azonban egyben az utolsó lett a számára, minekutána Gagarinról szó sem esett, de még titkokról és rejtélyekről se, az esetleges földön kívüli élet lehetősége ugyanúgy nem került szóba, mint ahogy az időutazás sem; kizárólag érdektelen számadatokról, unalmas mértékegységekről beszélt egy monoton hangon előadó előadó, ráadásul csupa félig vagy egészen alvó nyugdíjas ült körülötte, az ébrenlévők végig méregették őt gúnyos, sajnálkozós, kinevető mosollyal a szájuk szegletében, ennyi elég volt ahhoz, hogy elmenjen a kedve az egésztől. Hazament, berakta a csillagászati füzetet a legnagyobb szekrény mélyébe, és próbált elfelejteni mindent, a füzet évekkel később került elő, akkor átlapozta, és ismét megtudta, hogy a Föld 41,4 millió kilométerre van a Vénusztól, valamint hogy a Jupiter tömege két és félszerese a Naprendszer összes többi bolygója együttes tömegének.
A földrajz is kiesett később a csillagászattal együtt, középiskolásként feléledt még az érdeklődés, éppenséggel pont a szelek tanulmányozása során, de akkor már a képzőművészet vonzotta. Nem lett művész, nem is keverte össze soha saját csekély eredményeit a lányáéval, ő nem festő, mint Orsolya, ő középiskolai rajztanárságig vitte, érdekes módon a tanáriban általában a földrajzos kollégákkal jött ki a legkönnyebben, meg még valakivel, a humán szakos igazgatóhelyettessel.
Most, hogy megtámadta a szél ezzel az eddig még nem érzékelt durvasággal, végiggondolta, mire emlékszik a róla tanultakból. Először is, mire való, ez megvolt hamar, mélyen rögzült annak idején, a szél a globális egyensúlytalanságot hozza egyensúlyba. Az egyensúlyi állapot vagy az egyensúlytalanság állapota a légnyomásban tételeződik, ez is világos. Egyes helyeken magas a légnyomás, másokon alacsony, ez a hőmérséklet függvénye, erre ugyancsak emlékezett, a levegő páratartalma is szerepet játszik benne, és van egy harmadik, talán a tengerszint feletti magasság, az lesz, szélből érettségizett egyébként, a ciklonok-anticiklonok tételt húzta, örült neki, ennek immár negyvenkét éve, akkor foglalkozott a témával behatóbban utoljára.
Dolgozott az agya, de nem kellett nagyon erőlködnie, visszajöttek az egykor tanultak, mintha csak tegnap mondta volna fel a leckét az iskolában, az alap tehát, a legfontosabb, hogy a szél az egyensúlytalanság egyensúlyba hozására való, rendben, de mit akarhat itt és most Budapesten? Miféle egyensúlytalanság dühíti ennyire, napok óta fokozódik a helyzet, már balesetekről is hallani lehet. Az jutott még eszébe, és ez a korábbi információk társaságában egy ketteshez ma is elég lenne talán érettségin, hogy ahol sok a levegő, nem, így nem jó, ez ügyetlen, ahol sűrűbb, inkább így mondaná, ahol hidegebb van például, onnan mindig oda áramlik, ahol kevesebb van belőle, ahol tehát alacsonyabb a légnyomás. Az pedig azokon a helyeken fordul elő, ahol melegebb a hőmérséklet. Felszáll a levegő, ennek következtében csökken a légnyomás, kevesebb lesz, hiszen felfele száll, és akkor annak a helyébe áramlik be újra. Csodálatos. Ez maga a szél.
Amely közben újra elállt, megsemmisült, csend lett, mintha ezer éve nem mozdult volna a levegő.
Latinné furcsállta, de alapvetően a büszkeségével volt elfoglalva, mennyi mindent tudott, kihúzta magát, ahogy továbbhaladt, próbálta visszaidézni az érettségit részletesebben, az ötöshöz több kellett az alapismereteknél, volt beugratós próbálkozás is, nem a földrajztanár részéről.
- Miért kell a szél az élethez? - tudakolta az érettségi elnök.
Az élethez nem kell szél - válaszolta Viktória, mire a hosszú asztalnál ülő összes tanár ránézett. Meg voltak hökkenve, csak a földrajztanár vigyorgott.
- Ez nem az életről szól - folytatta az az akkori okos lány. - Van egy földi folyamat, annak a része. Az élet ahhoz alkalmazkodott.
Nyeregben volt, már nem izgult, kezdte élvezni a férfitekinteteket.
- A nagy, globális légkörzés következménye például - mondta az olvadozó elnök szemébe nézve -, hogy azokon a helyeken, ahol oxigéndús a levegő, ahol erősen erdősült például a táj, ahol a természetes növényzetet még nem irtották ki, onnan a globális légkörzés elviszi a levegőt olyan helyre, ahol kevesebb az oxigén.
- Mégiscsak van tehát köze az életnek? - kérdezte az elnök.
- Ennyiben igen - felelte Viktória. - És szerepe van a globális hőmérsékletkiegyenlítésben is, mert ahol melegebb a levegő, onnan fölszáll, helyébe hidegebb levegő áramlik, ennek következtében a klímánk elviselhetőbbé válik, mint amilyen egyébként lenne, de ez nem életfeltétel.
Megdicsérték, a sarki, ütött-kopott telefonfülkéből szólt haza a szüleinek, hogy minden rendben, emlékszik még arra is, milyen csúnyán össze volt firkálva a fülke oldala obszcén feliratokkal, lelkesen újságolta, hogy az összes tantárgyból jelest kapott, az elnök a fülke előtt várta, udvarolt neki pár utcán át, majd kibökte, hogy szeretne vele meginni egy kávét. Vagy egy konyakot. Viktória elzavarta, mert a fiatal földrajztanárhoz igyekezett titkos presszójukba, úgy emlékszik, nála is aludt aznap, ez nem biztos, lehet, hogy olyan csak később volt, összefolyik már az az időszak.
Egy biztos, amikor vele volt, nem szavalta a Tóth Árpád-verset, ők összepasszoltak, érdekes ez, a szerelmeiről gondolkodott, amikor a Margitszigetre érkezett, sorra vette őket, de a földrajztanárt kihagyta, hónapokig együtt voltak pedig, nyár végén még hullócsillagot is néztek, először kielemezték a röppályájukat, utána lettek egymáséi valami sokhangyás mezőn, sok koszos víz lefolyt azóta a Dunán, sok szél tisztítgatta a világot, most is jelentkezik, itt van, fúj nagyon.
Latinné a Kisrét közelébe ér, jobbra tőle csődület, hárman állnak egy fa tövében, egy férfi fekszik a földön, odamegy, hátha segíteni kell, talán a szél döntött fel valakit.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
