Orcsik Roland
Felvétel indul
(regényrészlet)
Senki sem tudta pontosan megmondani, mikor robbant ki a háború. Volt, aki azt állította, már egy éve benne vagyunk, csak a kormány nem merte nyilvánossá tenni a hírt, félt a pánik okozta zűrzavartól. Mások szerint már rég véget is ért, ám a gyanús fegyverkereskedelembe keveredett uralkodó pártok jobbnak látták, ha hallgatnak. Az újságokban, tévében egymásnak ellentmondó hírek köröztek. Egyszer azzal riogattak, Oroszország elindította a bombázóit hazánk ellen. Közben egy napilap címlapján meg azt lehetett olvasni, csupa nagybetűvel: MONGÓLIA HADAT ÜZENT! Ugyanakkor a rádióban a következőt jelentették be: A KONGÓI KÖZTÁRSASÁG FŐVÁROSUNK FELÉ IRÁNYÍTOTTA BALLISZTIKUS RAKÉTÁIT! Néha egészen váratlanul félbeszakították a délutáni filmet a tévében, a váratlan híradás szerint országunk nyugati részén ismeretlen hadsereg jelent meg, és elpusztította a városokat, falvakat, senkit sem hagytak életben. Volt egy közös pont a hírekben és a pletykákban: hogy megtámadtak minket, s nekünk védekeznünk kell, felkészülni a harcokra. A híradók tele voltak égő falvakkal, utcákon szétszórt hullákkal, menekültekkel. Ugyanakkor a fenyegető idegen bombázók, vadászgépek, páncélosok, állig felfegyverkezett gyalogosok nem csaptak le a mi városunkra. Mégis állandósult a félelem a láthatatlan, közeledő veszélytől.
A paranoia úgy működött, mint a rákos sejt: egyre makacsabbul terjedt. Végül alig mertünk kimenni a házakból, nemcsak a képzelt orvlövészek, hanem az idegileg felcsigázott, a félelemtől kiszámíthatatlan szomszédok miatt is. Egy idő után teljesen világossá vált: a legnagyobb veszélyt nem a hírekben látható, előrenyomuló hadsereg jelentette. Városunkban lassan minden leállt, bezárták a cementgyár hatalmas kapuit, nem várakoztak a baromfival teli kamionok a csirkegyár fekete fakapuja előtt, megnémultak a szövödékben a gépek, kiürültek a posták, az iskolák, üresen kongtak a központban az önkormányzati intézmények. Mindenütt elnéptelenedett utcák, lehúzott rolók, zárt kapuk várták az átutazókat. Idővel senki sem haladt át a városokon, mert lezárták a határokat, a településeket nagy fatörzsekkel vagy szeméthalmokkal barikádozták el egymástól, volt, ahol falakat emeltek, hogy elszigetelődjenek a külvilágtól.
Házunk bunkerré változott, apám deszkákkal fedte be az ablakokat, bútorokat tolt a bejárati ajtó elé. A pincét élelemmel raktuk tele. Mindig is féltünk az atomháborútól, a kormány még évtizedekkel korábban előírta minden lakos számára, hogy töltse fel elegendő élelmiszerrel, gyógyszerrel a pincéit, raktárait a katasztrófa esetére. Engem valójában nem a háború, nem az általános őrület zavart. Sokkal jobban idegesített, hogy már hónapok óta nem nézhettem be a šupába, nem nyúlhattam a hangszereimhez. Lefekvés előtt arról álmodoztam, milyen jó lenne újra megérinteni, megzendíteni a vasakat. A zenekari társaimat sem láttam a hadiállapot óta, fogalmam sem volt, mi lehet velük.
Ekkortájt fészkelődött be šupánkba a patkánycsalád.
Éjszaka volt, szüleim aludtak. Mindkettőjük vizes poharába nagy adag altatóport szórtam, amit a konyhában találtam, a gyógyszeres dobozban. Hatott a szer, semmi zaj nem riasztotta fel a horkoló öregeket. Édesanyám terhességének ez jót is tett, nem ébredt fel a magzati mozgásokra. Amikor kiléptem az udvarunkba, beleszippantottam a friss levegőbe. A magas diófa terebélyes ágai úgy mozogtak az enyhe szélben, mint valami őspolip karjai. Csupán a gaz és a fű nőtt nagyra, minden más érintetlennek tetszett. A nyárvégi csillagos égbolt apró fénypontjait figyeltem, elképzeltem a távoli bolygók keringési pályáit. Majd hullócsillag suhant el, mintha valaki fényes tollvonást húzott volna az égen.
Ahogy kinyitottam a fészer ajtaját, orrfacsaró bűz csapott meg. A biztonság kedvéért felkaptam az ajtónál heverő baltát, a szerszámos polcon pedig volt egy zseblámpa, azzal világítottam a sötétben. Minden szétrágva, a zsákok, a farönkök, a munkaruhák, az ásók, a kapák, a gereblyék nyele. Izgatottan világítottam a sarokba. Amikor lerántottam a hatalmas pokrócot a vasas zsákról, megdermedtem: egy patkánycsalád kuporgott a vasak között. Az egyiknek egyenesen a szemébe világítottam, rám is rontott, mire ösztönösen rácsaptam a baltával.
Fejvesztve menekültem vissza a házba, bezártam a hátsó bejárati ajtót. Szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Erősen szorítottam a baltát. Nem tudom, mennyi ideig hallgatóztam feszülten az ajtónál. Apám hangjára ocsúdtam fel. Kapkodni kezdtem, nem tudtam, hová rejtsem a baltát, nehogy kiderüljön, hol jártam az este. Végül a kamrában a polc alá suvasztottam, s letakartam egy ronggyal. Apám észrevette, amint kislisszolok az ajtón. Ásítozva kérdezte tőlem:
– Mit kerestél ott?
– Kicsit korábban keltem fel, körbenéztem a kamrában.
– Hallottál valamit odakint?
– Semmit.
– Elugrom vízért az ártézi kútra.
Kaptam az alkalmon, erősködni kezdtem, hogy ezúttal én akarok menni. Már nagyon
kíváncsi voltam, mi lehet a városban. Apám próbált lebeszélni, a brutális szomszédokkal rémisztgetett. Én sehogy sem engedtem, hevesen vitáztunk.
– Itt maradsz, és kész! – zárta le apám a szócsatát. Azzal elindult felöltözni, én utánamentem, vitatkoztam volna még vele, de apám olyan szigorúan rám nézett, hogy engedtem.
A konyhából figyeltem, amint apám a triciklire felpakolja az üres kannákat, s lassan elindul a kapu felé. Visszamentem a szobámba, s folyton azon képzelegtem, hogy mi történhetett a várossal, hogyan változtak meg a kedvenc helyszíneim, a kétfejű kút, a Tisza-part, a park, a Sárga ház... Amikor apám fél óra múlva visszatért a vízzel teli kannákkal, irigykedve néztem rá, vajon miket láthatott odakint. De hiába noszogattam, meséljen, mivel, kivel találkozott, közönyösen legyintett, mondván, nincs ott semmi, csak üres utcák. Nem hittem neki. Ekkor döntöttem el, hogy másnap korábban, hajnalban kelek, titokban kimegyek.
Egész nap alig bírtam magammal, folyton az órámat néztem, közben tervezgettem, merre fogok menni, kiket keresek fel. Anyám többször is rám szólt, hogy hol jár az eszem, én meg igyekeztem valami banális történetet előbányászni a gyerekkoromból, ilyenkor együtt nosztalgiáztunk, ezzel többször sikerült elterelni a saját figyelmemet is az időről.
Aztán megjött a várva várt éjszaka. Jól hallottam, amint a szüleim horkolnak a szobájukban, egyedül én nem tudtam aludni az izgatottságtól.
Ahogy hajnalodott, kipattantam az ágyból, előkotortam a hátizsákomat és a fiókomból
a gazspray-t. Kiosontam a szobámból, igyekeztem minél kisebb zajt csapni. A kamrából előszedtem a tegnap odarejtett baltát, beletettem a hátizsákomba. A szerszám erőt adott, biztonságérzetet. Sohasem gondoltam volna, hogy a fegyver ekkora magabiztosságot képes kelteni bennem.
Halkan lépkedtem odakint a kertben, minden neszre megrezzentem, bármelyik zugból előugorhat egy patkány. Csak a verebek és a feketerigók röpködtek a szürkületben. Biztos még a šupában sumákolnak a dögök, gondoltam magamban, majd később elintézem őket. Fölpumpáltam a versenybiciklim lapos gumijait, majd arrébb raktam a kapu előtti biztonsági torlaszokat. Először a régi, nagymamáéktól örökölt barna dohányzóasztalt szabadítottam ki a kilincs alól, utána a vaskapunak döntött nagy betonlapokat toltam félre küszködve a súlyukkal. Egy pillanat erejéig átfutott rajtam, hogy ha nem tudom visszarakni a torlaszokat, akkor mi biztosítja majd a kaput, de nem akartam visszafordulni, még a végén itt rekedek.
Az utcán mindenütt bedeszkázott ablakok. Sehol egy pisszenés, csak a biciklim zörgését lehetett hallani a kátyús betonúton. Az utat egykor közösen építették az utca lakói, én is ott sündörögtem, miközben dübörögtek a nagy betonkeverők. Alig másfél évtized alatt a betonút elhasználódott, teljesen szétmorzsolódott. Nem is út volt ez már, hanem szürke törmelékhalmaz.
A városközpontban több állat kóborolt az elhagyatott tereken. Kutyák üzekedtek a fekete Szabadság szobor talapzatánál, birkák csócsálták a dísznövények maradványait, libák, tyúkok kapirgáltak a katolikus, tehenek és lovak kérődztek a pravoszláv templom kertjében, kocák fetrengtek a pocsolyákban, kecskék mekegtek az utakon és a járdákon.
Útközben még egy majmot is láttam a vasútállomáson, a felemelt rámpa mellett gubbasztott, mintha vonatra várna, amely azonban sosem jön meg, mivel leállt a vasútforgalom is. Biztos a vadasparkból szabadult ki, viszont akkor az oroszlánok, tigrisek is itt kószálhatnak valahol, még jó, hogy magammal hoztam a baltát. Az elnéptelenedett város a zátonyra futott Noé bárkájára emlékeztetett, melynek egyedüli túlélői az állatok.
Az ártézi kút vizét sárga víznek hívtuk, az a legenda járta róla, hogy aki megkóstolja az enyhén kénes vizet, álmaiban is érezni fogja az ízét, nem szabadul többé az emlékétől. Lepattantam a bicikliről, jó nagyokat kortyoltam a vízből, szerettem a selymes állagát, zamatos ízét, jellegzetes édeskés szagát. Régebben a városi gyógyfürdőkben is használták, ezeket azonban teljesen leépítettek az utóbbi évtizedekben. De nemcsak a gyógyfürdő, a város számos része rohadni kezdett az elmúlt húsz évben.
Egy barna, rövidszőrű kutya kíváncsian figyelte, amint a vízzel játszadozom. Nem mertem megszólítani, alapvetően óvatos voltam a szabadon kószáló állatokkal. A korcs utánam jött a visszaúton, egészen a házunkig követett. Nem volt szívem elzavarni, behívtam, utánam sompolygott, én pedig bezártam, majd elbarikádoztam a torlaszokkal a kaput. A kutyát az egyik kedvenc képregényhősömről, Snoopyról neveztem el. Az udvarban adtam neki vizet, a konyhából pedig elővettem egy régi marhahúsos konzervet. Másodperceken belül behabzsolta. Nekem is megjött az étvágyam.
Snoopy állandóan a nyomomban loholt, óvatosan körbeszaglászta a falakat, tárgyakat, némelyiket le is húgyozta, apránként kezdte birtokba venni az új otthont. A šupa előtt azonban megtorpant. A teste megfeszült, és a farkát sem csóválta. Morogni kezdett. Attól tartottam, a patkányok szétszedik a kutyát, ezért igyekeztem távol tartani az ajtótól. Majd együtt rájuk támadunk, később kidolgozom a haditervet, biztattam.
Amikor bementem, apám már várt rám a szobámban. Azonnal ledorongolt, hogy mit képzelek magamról, tán azt hiszem, kalandfilmben vagyok, hogy minden csak játékból történik. Le akart keverni egy pofont, de a sérült térde miatt képtelen volt utolérni, szitkozódva kergetett a házban, mire az udvarunkban Snoopy vadul ugatni kezdett. Apám megállt egy pillanatra, kikerekedett a szeme, majd kifutott az udvarba, én meg követtem.
– Hát ez meg hogy került ide? – csodálkozott, s hagyta, hogy a kutya megszagolja
kezét, lábát.
– A kútnál találkoztunk, aztán elkísért, Snoopynak neveztem el.
Apám megenyhült.
– Majd csinálok neki egy kis kuckót, ha lesz időm. Addig gurítsd a hordót a diófa mellé, tegyél be neki pokrócot vagy valami rongyot.
Apám megvakarta a kutya fültövét, majd visszafordult a házba, anya felébredt a zajongásunkra, szólogatta apámat odabentről.
Snoopyval kimentünk a kertbe, megálltunk a šupa bejárata előtt. A kutya megint morogni kezdett, de nem engedtem be, féltem, hogy a dulakodás kicsalogatja apámat. Előszedtem hátizsákomból a baltát, majd szép lassan benyitottam a vizeletszagú félhomályba. Szerencsére a nagy rozsdás hordó az ajtó mellett állt, nem kellett sokat vacakolnom vele. Ám így is elborzadtam a látványtól: az éjjel leütött patkányból csak néhány csont maradt, jóllaktak vele a társai. Undorodva és gyorsan görgettem ki a hordót. Snoopy már várt az ajtónál, örömmel ugrált körül, nagyokat vakkantott. Kíváncsian figyelte a hordót, ahogy lefektettem a nagy diófa árnyékába. Eszembe jutott, hogy a šupában felejtettem a rongyot a fekhelyhez. Ráadásul a fejszét is bent hagytam. Bevillant a csonttá rágott patkány képe. Féltem újra bemászni a dögök közé. Előkapartam a táskámból a gázspray-t, pólóm nyakát felhúztam az orromig, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Behunytam a szemem, majd szanaszét fújtam minden irányba a szert. A patkányok fülsértően visítoztak, le-fel rohangásztak, végül kirohantak a šupából. Kirázott a hideg, ahogy szőrös testük neki-nekiverődött a lábamnak. Amikor kinyitottam a szemem, iszonyatosan csípte a levegőbe spriccelt vegyi anyag. Apám kikiabált az ablakon:
– Mi ez a ricsaj? Valami bajod esett?
– Semmi, semmi, csak a környékbeli macskák kergetőztek!
– Jól van, gyere most már be, nehogy túlságosan felhívd magadra a figyelmet.
– Rendben, mindjárt jövök.
Ismét az orromig húztam a pólómat, s hunyorogva kukkantottam be a šupába a harcra kész Snoopyval. Körbevilágítottam a zseblámpával. A patkányok elhúzták a csíkot. Győztem, gondoltam büszkén, este végre hozzányúlhatok a vasaimhoz. Utána bementem a házba, egyenesen a fürdőszobába, megmosdani, nehogy a könnyeim elárulják, mi történt odakinn.
Reggelizés közben szüleim hitetlenkedve hallgatták a mesémet a szabadon kószáló állatokról. Majd a hiányzó hadseregre terelődött a szó. Mindhárman furcsálltuk, hogy sem a saját, sem az ellenséges csapatok nem jelentek meg a városunkban.
– Ezek vagy a föld alá bújtak, vagy még nem jutottak el a városunkig! – kiáltotta apám.
– Az egész egy nagy csapda, csak arra várnak, hogy előbújjunk az odvainkból, aztán
halomra lőnek minket! – így anyám.
– S mitől lett ilyen vörös a szemed? – csodálkozott apám. Ez a kérdés a falhoz szorított. Ám azonnal rávágtam a választ:
– Muslincaraj röpült felém, néhány a szemembe ment, alig tudtam kidörzsölni őket. Még mindig viszket!
– Találsz a konyhaszekrényben szemcseppet, az majd megnyugtatja a szemedet – javasolta anyám.
– A reggeli után viszont felosztjuk egymás között az őrhelyeket! – parancsolta apám. – Te pedig helyezd magad biztonságba, vigyáznod kell magadra – szólt oda anyámhoz, majd elindult a nappaliba, hogy ceruzával felvázolja az őrködés menetét. Egy darabig nem találta a ceruzáját, átkozódott mérgében. Apám hirtelen haragú volt, indulatos, minden apróságra bepöccent. Én is ezt örököltem tőle, utáltam magamban ezt a levakarhatatlannak tűnő tulajdonságomat. Felnéztem apámra, de sok mindenben más akartam lenni hozzá képest.
Apám több őrhelyet is meghatározott, óránként váltottuk egymást. Az őrködés lényegében abból állt, hogy figyeltük a semmit, ugyanis néhány kóbor macskán és kutyán kívül más látnivaló nemigen adódott. Csodálkoztam is, hová lettek az elszabadult vadasparki állatok. Biztosan betörtek az áruházakba, gondoltam, kifosztották a raktárakat, vagy továbbmentek kaját keresni, vagy az erdőkbe húzódtak.
Aznap nem nagyon figyeltem, mi van a bedeszkázott ablakokon túl, inkább a lassan közeledő estéről ábrándoztam. Ahogy leszállt az éj, ugyanazt a forgatókönyvet alkalmaztam, mint korábban: lefekvés előtt altatóport öntöttem szüleim vízzel teli poharába, aztán vártam, míg el nem kezdenek horkolni.
Snoopy rajongva fogadott az udvaron, adtam neki egy kis vizet, kajamaradékot, s míg jóízűen ropogtatta a csontokat, bementem a šupába. Előkaptam a polcról a zseblámpát, majd egyenesen a zsákomra irányítottam. Ahogy megmozdítottam, valami moccant. Előrántottam az egyik csövet a zsákból. Ráközelítettem a lámpával a zsák és a fal közötti résre: egy kölyökpatkány reszketett ott. Magasba emeltem a csövet, de nem sújtottam le. Nem tudom, mi ütött belém, megszántam a kis dögöt. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Éhesnek, szomjasnak inkább. Hoztam neki zsíros kenyeret, vizet a pincéből.
– Hát téged itt felejtettek?
A patkány szomorúan nézett rám apró szemével. Snoopy is megjelent az ajtóban. Csitítgattam, mondván, ne féljen, nem cserélem le, s különben is, most már ezt a kölyköt is el kell fogadnia. Jó lesz neked itt a zsák mögött, biztattam a patkányt, itt nem bánthat senki sem. Njupadžija lesz a neved: zabagép.
Előszedegettem a zsákból a titkomat. Minden megvolt: a csövek, a T-vas, az abroncs, a talicskakerék. Magam elé pakoltam őket, Snoopy és Njupadžija a šupa sarkából figyelték a jelenetet. Szagolgattam a tárgyakat, jólesett újra érezni az acél kesernyés szagát. Csak éppen ütni nem mertem a vasakat, féltem, hogy felébresztem a szomszédokat. A ritmusokat, dallamformákat képzeletben játszottam le magamnak, a hangadó mozdulatokat pedig pantomimszerűen végeztem el. Nagy hatással volt rám az erő visszafogása, az egész olyannak hatott, mint egy néma színházi rituálé. A hangok mintha belülről, a testemből szólaltak volna meg. Tisztán lehetett hallani a kipakolt tárgyak hangszínét. Néhány esetben alig tudtam visszarántani a kezem az ütéstől. Teljesen le kellett lassítani a mozdulataimat, hogy uralni tudjam őket. A kimért mozgás még intenzívebbé tette az élményt. A lendület nem a fizikai erőfeszítésből, hanem az összpontosító figyelemből fakadt.
Amikor elálmosodtam, visszapakoltam a zsákba a hangszereket, Njupadžiját a šupában hagytam, Snoopyt pedig kivezettem a hordójához. Mielőtt lefeküdtem az ágyamba, nyugtalanság támadt rám, viszketett a bőröm, össze-vissza csapongtak a gondolataim: az állatok a központban, a terhes anyám, a sárga víz, a társukat felfaló patkányok… tennem kell valamit, tennem kell valamit...
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
